2012. október 27., szombat

Csukás István: Hogyan játsszunk?

Tüskéshátú elszaladt a labdájáért, lihegve, kipirulva jött vissza.

– Itt a laszti! Állj be a kapuba, én majd rúgom neked a gólokat! Hajrá, Tüskéshátú!

Ugrifüles finoman ingatta a fejét.

– Nem jó.

– Mi nem jó? A labdázás nem jó?

– Ahogy elkezdted, úgy nem jó! Talán választanánk, hogy ki lesz a kapus!

– Enyém a labda! Én választok! – mondta Tüskéshátú dacosan. – Vagy talán már a játékra is vannak illemszabályok!? – kérdezte.

– Vannak bizony! – mondta Ugrifüles. – És érdemes betartani, hogy ne legyen veszekedés, meg civakodás, meg marakodás!

– Na, erre kíváncsi vagyok! – ült a labdára Tüskéshátú. – És előre megmondom, hogy én akarok gólt rúgni, mivel nem szeretek veszíteni!

Ugrifüles széttárta a karját, mint aki tanúnak hívja az egész világot.

– Ki szeret? De hát nincs olyan verseny vagy csapatjáték a világon, amelyben valaki ne veszítene! Ez benne az izgalom! Ha mindenki csak győzne, ami képtelenség, borzasztó unalmas lenne.

Azonkívül pedig egyszer veszítünk, máskor meg győzünk! Aki ma vesztett, holnap nyerhet. Mind a kettő hozzátartozik a játékhoz. Éppen ezért férfiasan, siránkozás, dührohamok és sértődés nélkül kell elviselni a vereséget. A győztes pedig ne hetvenkedjen, mert holnap ő lehet a vesztes!

Tüskéshátú elgondolkozott.

– Van benne valami… – ismerte be végül.

– Na már most: minden játéknak van valami szabálya! Amit meg kell tartani. Vagyis csak akkor lesz jó a játék, ha komolyan vesszük és szigorúan megtartjuk a szabályokat. Ez is világos?

– Világos – ismerte el ezt is Tüskéshátú.

– Minden játék, amit többen játszanak: társasjáték. Mit jelent ez? Nemcsak azt, hogy többen vannak, hanem azt is, hogy teljesen egyenlők. Mármint az induláskor, a játék elkezdésekor! Ez nagyon fontos dolog! Nincsenek előnyök, nincsenek kivételezettek! Mert csak így tiszta a játék! És ha egy játék nem tiszta, abban nem érdemes győzni! Csalás árán?

Tüskéshátú ingatta a fejét, hogy nem, nem, csalni nem szabad!

Ugrifüles elégedetten nézte, és nagy lendülettel folytatta:

– Aki csal a játékban, az másban is fog csalni, vagyis csorba lesz a jelleme, lepattogzik róla a zománc, mint egy ócska fazékról! Ki szeretné, hogy ilyen jelleme legyen?!

Tüskéshátú enyhén elpirult, s zavartan motyogott:

– De hiszen a játék csak játék…

Ugrifüles komoly képet vágott.

– Nincs szebb dolog, mint a játék! Nincs szebb dolog, mint barátságosan viaskodni, versenyezni, összemérni az erőnket, az ügyességünket, az eszünket! És milyen jó győzni! Na, persze, ha veszítünk, az nem olyan jó, de kiváló alkalom arra, hogy eddzük a jellemünket, a kitartásunkat, hiszen holnap lehet javítani!

Tüskéshátú felpattant, letette a labdát, és megölelte Ugrifülest.

– Igazad van! Hogy én eddig milyen pukkancsbéka voltam! Itt a laszti, sorsoljuk ki, hogy ki lesz a kapus, és ki fog gólt rúgni!

Ugrifüles leplezetlen büszkeséggel nézett Tüskéshátúra. Ilyen kiváló tanítvány! S lám, az illemnek milyen hatalmas ereje van!

Kisorsolták, hogy ki lesz először a kapus, és játszottak egész délután.

Jékely Zoltán: Kukutyinból jöttem

Kukutyinból jöttem,
hosszú út mögöttem,
Nyárittyenbe térek,
várnak vőlegénynek.

Tarisznyám kaláccsal
Tordán jól megraktam,
hátamra hétsinges
kolbászt akasztottam,
Kovácsné konyháján
kappant koppasztottam,
rődi rekettyésben
nyurga nyulat fogtam,
majd fejem a sáncban
álomra hajtottam.
Mire felébredtem,
mind elszalasztottam.

Felülök a sáncban,
nézek a világba,
ott fut egy nagy bolha,
hogy poroz a lába.
Kolbász a nyakában,
kalács a szájában,
kappanom is,
nyulam is
a tarisznyájában!

- Ne fuss el, te tolvaj,
 az útravalómmal!
Kukutyinból jöttem,
nagy az út mögöttem,
Nyárittyenbe térek,
várnak vőlegénynek!

Nagy Bandó András: Az én anyukám

Szeretem, amikor felkelek,
jó lesz a kedvem, ha felnevet.

Szeretem, amikor enni ad,
azt is, ha álmából felriad.

Van úgy, hogy ilyenkor morcosabb,
és persze, kicsinykét kócosabb.

Nem bánom azt sem, ha mérgesebb,
ilyenkor talán még édesebb.

Szeretem, amikor jót mesél,
azt is, ha énvelem mendegél.

Szeretem, amikor ad puszit,
s húsvétkor hozza a kis nyuszit.

Szeretem, amikor megdicsér,
És ha a suliig elkísér.

Szeretem, amikor rám hajol,
homlokon csókol és átkarol.

Szeretem, amikor dolga van,
meglátom rajta, ha gondja van.

Szeretem, amikor ölbe vesz,
azt is, ha esténként kádba tesz.

Szeretem, amikor kérdezem,
jó-e ha öleli két kezem?

Szeretem nagyon, ez nem vitás,
annyira és úgy, mint senki más!

Országhegyi Károly: Tizenkét vándor

Elvonult a tizenkettő,
zsákjaikban egy esztendő.
Az első havat hozott,
A második napot lopott.
A harmadik tavasz hozott.
A negyedik bolondozott,
Az ötödik felragyogott.
a hatodik nyárba hajlott,
A hetedik kalászt hajtott,
a nyolcadik tüzet fogott.
Kilencedik kaput nyitott,
Tizedik felhőt hordott,
Követője lombot fosztott,
Az utolsó elbúcsúzott.

Sipos Júlia : A hónapok

Zordon a január,
bunda van a fákon.
Foltot hagy február
a télikabáton.

Március színleli
a jókedvet néha.
Záporral önt nyakon
április, a léha.

Május a legszelídebb
hónapja az évnek.
Június évadja
szilaj mennydörgésnek.

Július lelopja
a vándor köpenyét.
Csőszködik augusztus,
hízlalja a dinnyét.

Szeptember közelít,
lusta diák réme.
Október friss lekvárt
csurgat a kenyérre.

Novemberben a fák
vénre kopaszodnak.
Kicsi, nagy didereg,
fázik füle soknak.

Megjött a december
és itt van a karácsony,
hópelyhek szálldosnak
puhán, varjúszárnyon.

K. László Szilvia: Tizenkét hónap

Januárral indul az év,
decemberrel vége már.
Azt, hogy éppen merre járunk,
megmutatja a naptár.

Január - jeges-havas a határ
Február - fürgén siklik ez a szán
Március - már felébredt a mókus
Április - ág mutatja rügyeit
Május - madarakról zengő kórus
Június - jókedvűen, te is fuss!
Július - játékos, napfényben dús
Augusztus - aranyló nyár, lassan múlsz
Szeptember - szőlőt szed most sok ember
Október - ólmos, szürke a reggel
November - nehéz szél jön, sereggel
December - deres lett a hóember

Mint tizenkét karcsú madár,
úgy szállnak a hónapok,
három-három együtt repül,
így telnek az évszakok.

Péterfy Emília: A hónapok

Első hónapja az évnek Január,
Télbundában még a szél is szánkón jár.

Második a vacoktat ó Február
Indul a tél. Varjú károg: kár,kár,kár.

Március a hónapok közt harmadik,
nyitogatja az ibolya szirmait.

Mókás kedvvel lép elébünk Április,
néhanapján hópelyhekkel bepiliz.

Ötödik hónap a Május, - Tavasz van,
virágpor hull a fákról, s madárdal.

Június a nyarat nyitó szép hónap,
kezdődik az aratás is maholnap.

Végre itt a vakáció: Július!
Szabad vagyok, mint erdőn a kis mókus.

Nyolcadik hónap a sorban Augusztus,
készül a nyár, hiába marasztaljuk.

Itt van az ősz, megérkezett Szeptember,
Nyaralóit hazaküldi a tenger.

Falevelet bőven hullat Október,
tizedik már a sorban: őszember.

Esőt, szelet, hideget hoz November,
sokszor morcos, zsörtölődő vénember.

Az év utolsó hónapja a December,
csillagszórós, örömszerző nagy mester.

Sütőben a tökmag...

Sütőben a tökmag
Befűtöttünk tegnap
Ropog, pattog öt nap
Megégett a tökmag.

Csiteri, csütöri...

Csiteri, csütöri
csütörtök,
dinnyét lopott az
ördög.
Bugyogójába eldugta,
nem fért be a pokolba.
Öreg pásztor meglátta,
móresre tanította.

Ujjnyitogató

Édesanya főzött kását
(A gyermek zárt öklét nyitogatjuk, a hüvely ujjnál kezdve)

Ennek is adott, ennek is, ennek is.

Ennek az iciri-picirinek nem jutott.  
(Legkisebbnél megállunk)

Elindult, ment, ment, ment,  
(Karján ujjainkkal felfelé mászunk egészen az orráig)

Becsengetett: Csingi-lingi, csingi-ling!  
(A gyermek orrát megcsavarintjuk)

Ökölütögető

Kőre, kő, kőre kő,

nézd a házam egyre nő,

kőre kő, kőre kő, nézd a házam összedől!

Márton napi köszöntő

Márton lúdja totyog,
A karácsony locsog.
Márton lúdja melle veres,
Lészen a tél hideg, deres.
Ha pedig a Márton fehér,
Lészen hideg, havas a tél.
Márton-napi nagy hidegre
Szükséges a hó,
Jobb, ha ázik, mintha fázik
Ilyenkor a hó.

Hátoncipelő

Gyékén-gyákán,
gyün a Gyuri bátyám,
tököt visz a hátán,
hogyha fáradt, leteszi,
hogyha éhes, megeszi!


Felvesszük hátunkra, oldalunkra a gyermeket, a negyedik sornál letesszük, majd a végén csiklandozva, játékosan megharapdáljuk.

Döntögető

Pista Bácsi fűrészel,
Dolgozik a fűrésszel
Húzza, tolja, húzza, tolja,
Most a bükköt darabolja!

A gyermeket szembe fektetjük magunkkal, akár kinyújtott lábunkon, akár a szőnyegen és mozgatni kezdjük a lábát. A harmadik sornál kezénél fogva felhúzzuk lassan, majd leengedjük. Utolsó sornál kezünk élével aprítva végigcsiklandozzuk.

K. László Szilvia: Lali a lila liba

Lali, a konok liba,
lúdanyó makacs fia
nem álhatta fehér színét
a libanép büszkeségét
egyszer csak lúdtollát fogta
lilára kente és fonta,
így jár ezentúl - mondta.

- Jaj, jaj, kisfiam! - sipog
lúdanyó egyre csak zokog
gácsér úr kergeti,
testvére int neki,
rokona, barátja,
aki csak meglátja
egyre csak neveti,
komolyan nem veszi
- Lalika megbuggyant!
- mindenki hirdeti.

Anyja csak kesergi,
két szárnyát tördeli,
az apja már veréssel,
mérgesen fenyíti.
Pápaszem tanár lúd
naplóját megnézi
tanítvány fejével
megpróbál beszélni.

Lali, a lila liba,
lúdanyó konok fia
nem érti mi a hiba,
mért baj, ha színe lila.
Látják, hogy igen eszes,
jószívű, természetes.
Járja az iskolát,
jól tanul, jó barát,
csak ez az egy kis hiba,
csak mert a színe lila,
mert, hogy egy lila liba,
jaj, ez már nagy galiba!

Telnek, csak telnek a napok,
hol a hold, hol a nap ragyog,
míg aztán az egyik éjjel,
üzenet jön déli széllel,
susogja a sás, a virág
ám hiába,
mert nem hallja,
nem érti meg
libafalka,
nem figyel fel a veszélyre,
a vészjósló sötét éjre,
alszik már a libavilág.

Kivéve a lila libát!
Lali hallja, Lali érzi,
sás és virág szavát érti.
Nagyot kiált:
- Veszedelem!
No lesz is nagy ijedelem!
- Erre szaladj, arra szaladj,
gyorsan, gyorsan, mihamarabb!
Jön a róka, figyeljetek,
lusta kutyák, ébredjetek!

Öreg Morzsa rögtön ugrik,
Bodri is jön, fut az útig.
Jól megtépik,
jól megrázzák,
ott is hagyja az irháját.

Megnyugszik a libavilág,
ünneplik a lila libát.

Telnek, csak telnek a napok,
hol a hold, hol a nap ragyog.
Telnek, csak telnek az évek,
Lalikánk gácsérrá érett.
Lilában ragyogó tolla,
Lúd Lilla szívét megfogja.

Egy nap aztán sok liba,
kis liba és nagy liba,
táncolnak a lagziba.

A vőlegény aznap éjjel
lila tollát levette,
és a tollát, a szép tollát
hófehérre festette.
Bizony sokan csodálkoztak,
bizony sokan sajnálták,
különleges lila színét
olyan régen megszokták.

Teltek napok, teltek évek,
nyugodtan élt sok liba,
mind egyforma, mind hófehér,
nincs is már több galiba.

Ám egyszer csak, képzeljétek,
ifjabb Lúd Lali liba
-a mi Lalink kisfia-
úgy érezte, másra vágyik,
nem áll be libasorba
ecsetet vett,
festéket vett,
és a tollát, a fehéret,
új festékbe mártotta,
ő bizony a libatollát
befestette pirosra...
sok egyforma liba közül ki kell tűnni -
azt mondta.