Egyszer egy asszony palacsintát sütött. Máskor is tette már, hétköznap
ünnepnap
egyaránt. De olyan fura história, mint ez egyszer, nem esett meg vele soha. Pedig
mindent úgy csinált, ahogy szokta.
Első szomszédjától kért egy kis lisztet hozomra, második szomszédjától tojást
megadomra, zsírt a harmadiktól jövő ölésig. Tejet, serpenyőt még jókor reggel
napamasszonyától koldult – ád érte palacsintát, majd ha elkészül. Elnémult a
levesnóta visszhangja, de már a harangszó is megebédelt, mire összegyűlt a matéria. Akkor aztán nekifogott a sütéshez. Girhes macskája dorombolni is elfelejtett,
úgy leste minden mozdulatát.
Bögre oldalán koccant a tojás, huppant a sárgája, porzott a liszt, csobbant a tej:
elkészült a tészta. Sercegő zsírban ott kerekedett az első palacsinta. A macska fel
ugrott az asztalra, onnan nyávogta: „Au
miau – de szép palacsinta, kerek, sárga,
olyan mint a nap!” Hát még, amikor az asszony megforgatta a serpenyő felett!
„Au
miau, kicsi konyha fénylő napja, hogy serceg a levegőben! Au
miau!”
S a szedett-vedett, összekoldult palacsinta hitt a macskahízelgésnek.
– Sárga vagyok, kerek vagyok, én vagyok a nap!!!
– Au
miau, több vagy te az öreg napnál, az nem serceg, te meg sercegsz!
Darázs röppent a konyhába, körbe
körbe röpködött.
„Ez a bolygóm” – gondolta a palacsinta, s magasabbra perdült a tűzhely felett.
Pörgött, pörgött gőgös büszkeséggel.
Álmélkodott, csodálkozott az asszony: „Milyen rég feldobtam, s még mindig
fent van!” Lecsapta a tálat, amiből a tésztát csurgatta, s kifutott a ház elé.
– Hé! Emberek! Ide, ide!!! Csodapalacsinta van a háznál, én sütöttem, én magam!
Meghallotta ezt a palacsinta, s még jobban sercegett, még magasabbra perdült:
– Csodapalacsinta vagyok! Csodanap! Fűtöm a konyhát! Fűtöm a házat, fűtöm
a világot! Tiszteljetek! Csodáljatok! A macska majd vezényel, ő a legfőbb hívem!
A macska? Az bizony meglelte a fizetségét, az odahagyott tál melléugrott, ki
lefetyelte a maradék tésztát mind egy cseppig. Jóllakottan már nem dorombolt
tovább.
– Minek hízelegni, ha tele a has? Au
miau!
A csendben a palacsinta kezdte magát rosszul érezni: „Hol az ének? Ki dicsőít?
Beste macska, úgy megsütöm, hogy napszúrást kap menten!”
De mire ezt végiggondolta – hízelgés híján –, kihűlt és lepottyant. Nem is a
serpenyőbe esett, hogy megsült volna palacsintának, hanem a hamuba, a tűzhely
mellé...
Ekkor érkezett vissza az asszony, kísérte egy tucat csodaleső naplopó. Jól ki
nevették, még a kontyát is megráncigálták, hogy hiába futtatta őket idáig. Az
asszony csak akkor kezdett el igazán siránkozni, mikor észrevette a fényesre nyalt
üres tálat: se csoda, se palacsinta!
A csodapalacsinta pedig ott lapult a földön, a macska se ette meg, nem volt
gusztusa hozzá, oly szánalmas volt szegény.
