Nagyon öreg ember már nagyapó. Haja, bajusza, szemöldöke fehér, mint a hó, hanem a képe piros, a mozdulata fürge, a járása sebes.
Ha kérdezik tőle, hogy ugyan mennyi idős már, akkor azt mondja rá:
— Két hetes.
Mikor aztán ezen nevetnek, akkor nagyapó is elmosolyodik.
— Ejnye, ejnye, hogy énnekem nem akarnak hinni. Pedig én sohasem hazudtam életemben.
Arra fölteszi a pápaszemet, s fölírja krétával az asztalra ezt a számot: 77.
— Hát igaz-e, gyerekek, hogy ez két hetes?
Amire Pista gyerek azt mondja, hogy mégis hetvenhétnek kell ezt olvasni. Ő úgy tanulta az iskolában.
— De már látom, hogy csakugyan nagy tudós lesz belőled — kötődik tovább nagyapó —, hanem azt mégse tudnád megmondani, hogy hogy hívják Dorozsmán a talicskát. Nem hívják azt, öcskös, sehogy se, hanem tolják.
Hát ilyen tréfás ember nagyapó, mikor ráér. Csakhogy nemigen ér rá. Világéletében mindig sokdolgú ember volt, most is az. Még nem száradt föl a harmat, mikor ő már tolja a talicskát kifelé a szőlőúton. Hej, nem lehetne azt elmondani, hányszor fordul meg egy esztendő alatt a szőlőben az öreg talicska!
Azon szokta kihordani a szőlőbe a szerszámokat, a csöbröket, az eleséget, azon szokta hazahordani a nyári piros almát, a nagy szemű szilvát, a korán érő szagos szőlőt.
Vízzel főz, borral ránt a szegény ember, s talicskával kocsikázik, akinek lóra nem telik.
Ehol most is csikorog már a talicska a homokon, pedig még csak most ébredt föl a napocska is. Csakhogy most nincs a talicskán se nyitókapa, se a csíkos tarisznya. Csak egy nagy kosár van rajta, az is le van takarva vékony fehér lepedővel.
— Ugyan, mi van a talicskán, nagyapó? — kérdezi a veréb, ahogy ott ugrál az út mentén a fűzfabokrok közt.
— Kis madár — feleli nagyapó —, csakhogy nincs olyan fülemüle a világon, amelyik olyan szépen tudna énekelni, mint ez!
— De siet, nagyapó — mondják az emberek, akik szintén kifelé igyekeznek —, mindenkit beér, akit meglát.
— De még el is hagyok mindenkit.
— Pedig talicskát is tol, nagyapó.
— Inkább a talicska húz engem.
— Mit visz a talicskán, nagyapó?
— Kincset viszek, jó emberek. Nem is láttatok még ilyet.
— Mi van a talicskán, nagyapó? — csörög a szarka is, ahogy billegeti a farkát a mezsgyeszélen.
— Vendég, te csacska madár, olyan vendég, amilyen még sose járt a szőlősben. Gyere ki, nézd meg, ha szépet akarsz látni.
— Mi van a talicskán, nagyapó? — zümmög a méhecske nagyapó feje körül.
— Piros rózsabimbó, fehér liliomszál.
A méhecskének se kellett több. Odaröpült döngicsélve a kosár fölé: már csak megnézi a piros rózsabimbót, fehér liliomszálat.
— Hess, hess, méhecske — kiáltott nagyapó —, ez a virág nem a te számodra termett.
Ahogy beértek a nagy fásközbe, nagyapó letette a talicskát addig, míg rágyújtott a pipájára. Úgy füstölt a pipa, hogy a méhecske arra se mert többet repülni.
— No, most már úgy megyünk, mint a gőzös — mondta nagyapó —, sebesen és füstölve.
Csak egy szempillanatig tartott a pipára gyújtás, de azalatt a szellő föllebbentette a kicsi lepedő szélét, s a piros szárnyú pille bekukucskált alá. Nem mondta, hogy mit látott a kosárban, de valami nagyon szépet láthatott, mert táncolni kezdett örömében. Nem is maradt el a kosár mellől többet, míg ki nem értek a szőlőbe.
De mire kiértek, akkorára kint volt ám a veréb is. Ott csipogott a lugaskarón:
— Lássuk hát azt a szépen szóló madarat!
A méhecske is ott döngicsélt a fodormenták közt:
— Hát hol az a piros rózsabimbó, fehér liliomszál?
De még a szarka is ott csörgött az eperfa hegyiben:
— Gyere ki a kosárból, te híres vendég!
A lepedő elkezdett mozogni, s megszólalt alóla valaki:
— Vegyél ki, nagyapó!
A veréb odaröppent a kosár szélére.
— Még ilyen szép csicsergést csakugyan nem hallottam.
Nagyapó lekapta a kosárról a lepedőt, hát egy kislány volt alatta, fehér, mint a liliom, piros, mint a rózsa.
— Jaj, de csudaszép virágszál! — zümmögött a méhike.
Akkorára odaérkeztek az emberek is, akiket nagyapó elhagyott az úton. Benéztek ők is: mi volt a talicskán, s mosolyogva mondták egymásnak:
— Hiszen ez Panka, a nagyapó unokája. Legnagyobb kincse nagyapónak a kerek világon.
