Zápor érik
távol égen,
kendős kislány
táncol a réten.
Fuss, fuss, kislány,
az útra fuss ki,
kár lesz későn
bokorba bújni.
Vadrózsádat
ne dobd a szélbe,
vidd el édes-
anyád elébe.
Felleg támad
úton a porból,
árva nyárfa
zokogva bókol.
Sújt a zápor,
dübörög az ég is,
táncos kislány
hazatalál mégis.
2009. július 24., péntek
Nagy László: Borzasan
Nagy László: Balatonparton
Balatonparton a
megbújtam egyszer
s csuda szépet láttam
bóbitás nádon
nádi veréb fészket
sás bokor alján
kis vízicsibéket.
Vad ruca moccant
topogott a vízre
barna liléit
vízi útra vitte
senki se látta
csak magam csodáltam
ott a víz partján
még sokáig álltam.
Játszott a nádas
széllel és derűvel
s hazaindultam
nádi hegedűvel.
Nagy László: A jegesmedve
Bundás halász áll a jégen,
talpas, tenyeres.
Se hálója, se varsája,
mégis halra les.
Ladik nélkül megy a vízre,
hullámokra döl,
gumiruha nélkül bátran
víz alá merül.
Tátogató ezüsthalak
seregébe csap,
a víz csattan, nyelve csetten,
nyeli a halat.
Jégországban jég a háza,
jég az ablaka,
párát fújó fehér kályha
a mackó maga.
Karmos mancsát hasra téve
ott elszundikál,
s morgolódik, hogyha kívül
jajgat a sirály.
talpas, tenyeres.
Se hálója, se varsája,
mégis halra les.
Ladik nélkül megy a vízre,
hullámokra döl,
gumiruha nélkül bátran
víz alá merül.
Tátogató ezüsthalak
seregébe csap,
a víz csattan, nyelve csetten,
nyeli a halat.
Jégországban jég a háza,
jég az ablaka,
párát fújó fehér kályha
a mackó maga.
Karmos mancsát hasra téve
ott elszundikál,
s morgolódik, hogyha kívül
jajgat a sirály.
Nadányi Zoltán: Az első pogácsa
Konyhajelmezt öltött
kislányom, Kati,
sütő tudományát
úgy próbálja ki.
Húsz kis pogácsából
csak egy sikerült,
az is furcsán festett,
mikor kikerült.
Botrányos alakja,
rossz fogása volt,
kemény kopogása,
de – pogácsa volt.
Nekem szánta ő ezt,
hozta boldogan,
hát ahogy harapnám,
nem fogja fogam.
Igen ám, de lesnek
lelkes nagy szemek:
– milyen a pogácsa? –
Tyű – mondom – remek!
Kati csakúgy hízott,
kiszaladt: – Nahát,
ízlik a pogácsám! –
hallom a szavát.
Magunkra maradtunk:
pogácsa meg én,
hosszan elmerengtem
Kati remekén.
Kicsi kis pogácsa,
úgy szemre kevés,
csak a fog sokallja,
mikor belevés.
Nem veszi be, sajnos,
se szám, se begyem;
jó lesz eltüntetni, –
hova is tegyem?
Kiskutyánk ott sétált
az ablak alatt,
odadobtam annak:
nesze, jó falat!
Siettem utána
a konyhába ki;
kell, hogy Kati mellett
valljon valaki.
Megettem-e, – kérdi
kétkedve anyu,
Nagymamácska, ő is
hej, csupa gyanu.
De én megfeleltem,
azért vagyok ott:
Egy baj volt: kevés volt! –
Kati ragyogott.
Épp akkor besétál
ám a kis kutya;
mit hoz a szájában
az a kis buta?
Hozza a pogácsát,
még sértetlenül!
Leteszi, otthagyja,
szinte menekül.
Nevetésbe tört ki
most a társaság,
még Kati is, ő is
fogta a hasát.
Mert megtudta ebből,
akit érdekel,
hogy az a pogácsa
– kutyának se kell.
kislányom, Kati,
sütő tudományát
úgy próbálja ki.
Húsz kis pogácsából
csak egy sikerült,
az is furcsán festett,
mikor kikerült.
Botrányos alakja,
rossz fogása volt,
kemény kopogása,
de – pogácsa volt.
Nekem szánta ő ezt,
hozta boldogan,
hát ahogy harapnám,
nem fogja fogam.
Igen ám, de lesnek
lelkes nagy szemek:
– milyen a pogácsa? –
Tyű – mondom – remek!
Kati csakúgy hízott,
kiszaladt: – Nahát,
ízlik a pogácsám! –
hallom a szavát.
Magunkra maradtunk:
pogácsa meg én,
hosszan elmerengtem
Kati remekén.
Kicsi kis pogácsa,
úgy szemre kevés,
csak a fog sokallja,
mikor belevés.
Nem veszi be, sajnos,
se szám, se begyem;
jó lesz eltüntetni, –
hova is tegyem?
Kiskutyánk ott sétált
az ablak alatt,
odadobtam annak:
nesze, jó falat!
Siettem utána
a konyhába ki;
kell, hogy Kati mellett
valljon valaki.
Megettem-e, – kérdi
kétkedve anyu,
Nagymamácska, ő is
hej, csupa gyanu.
De én megfeleltem,
azért vagyok ott:
Egy baj volt: kevés volt! –
Kati ragyogott.
Épp akkor besétál
ám a kis kutya;
mit hoz a szájában
az a kis buta?
Hozza a pogácsát,
még sértetlenül!
Leteszi, otthagyja,
szinte menekül.
Nevetésbe tört ki
most a társaság,
még Kati is, ő is
fogta a hasát.
Mert megtudta ebből,
akit érdekel,
hogy az a pogácsa
– kutyának se kell.
Nadányi Zoltán: A harkály
A harkály a beteg fák doktora.
Kopogtat a fák mellén, meg a hátán
és hallgatózik, töpreng. Furcsa látvány.
Szerszáma is van hozzá, jókora.
Most a nagy fűzfa hívta orvosául,
mert észrevette, hogy a lombja sárgul.
Megkopogtatja őt a csudadoktor,
hallgatja és sóhajtoztatja sokszor.
A baj okával máris ismerős,
de hát nem tud segítni. Itt az ősz.
Kopogtat a fák mellén, meg a hátán
és hallgatózik, töpreng. Furcsa látvány.
Szerszáma is van hozzá, jókora.
Most a nagy fűzfa hívta orvosául,
mert észrevette, hogy a lombja sárgul.
Megkopogtatja őt a csudadoktor,
hallgatja és sóhajtoztatja sokszor.
A baj okával máris ismerős,
de hát nem tud segítni. Itt az ősz.
Nagy Gáspár: Háromkirályok
Nem Kínából
Perzsiából
Jön a Három
teveháton
Nekik aztán
nem jár járom
Szabadok hi-
szen királyok
Milyen hosszú
a sivatag!
Milyen forró
és hallgatag
Milyen fényes
fönn a csillag
Szívük köze-
pébe villan
Hát követig
napestelig
Amíg a Hold
ki nem telik
Nagy Heródes
mint a kígyó les
Rájuk szisszen
ő az isten!
De nem félnek
célhoz érnek
Megy a Három
teveháton
Megy hazáig
Perzsiáig
Útjukon csil-
lag világít
Perzsiából
Jön a Három
teveháton
Nekik aztán
nem jár járom
Szabadok hi-
szen királyok
Milyen hosszú
a sivatag!
Milyen forró
és hallgatag
Milyen fényes
fönn a csillag
Szívük köze-
pébe villan
Hát követig
napestelig
Amíg a Hold
ki nem telik
Nagy Heródes
mint a kígyó les
Rájuk szisszen
ő az isten!
De nem félnek
célhoz érnek
Megy a Három
teveháton
Megy hazáig
Perzsiáig
Útjukon csil-
lag világít
Móricz Zsigmond: Jó a ropogó ...
Móricz Zsigmond: Galamb, réce meg a lúd
Az volt egyszer bajos élet,
hogy a vizek kiszáradtak,
a folyóból mind kötél lett,
patakokból csepűmadzag,
fától fáig - hegytől hegyig
kifeszíték egytől egyig.
S mint szárító kötelekre
teregették föl ezekre
a tengerek lepedőit,
tavak, tócsák kis kendőit,
így szárítják, így bizony,
a sok vizet a napon.
No, mit tegyen szegény galamb,
hát még a lúd meg a réce!
Összefognak, ők nem fognak
szomjan halni csak azért se,
elmennek ők világ végére,
míg inni nem kapnak végre.
Réce, liba, kéz a kézben,
billeg-ballag az útfélen.
Búgó galamb föntről kutat
tavat, folyót, forrást, kutat.
Mennek, mennek világ végre.
Hát a galamb így szól végre:
"Nem hal szomjan, aki jámbor,
hogyha víz nincs, van bor, van
bor!"
No, megörül a kacsa:
"Csak a csapra, csak a csapra!"
A liba is rávijjog:
"I-i-gyu-unk, i-i-gyunk!"
S úton talált hordó bort
csapolták, míg benne volt.
Addig örülgettenek,
végre be is csíptenek.
Jókedvüknek nincs határa -
ezért van az, hogy ha már ma
jókedvüknek jöttét látják,
"Amit akkor" - azt kiáltják.
hogy a vizek kiszáradtak,
a folyóból mind kötél lett,
patakokból csepűmadzag,
fától fáig - hegytől hegyig
kifeszíték egytől egyig.
S mint szárító kötelekre
teregették föl ezekre
a tengerek lepedőit,
tavak, tócsák kis kendőit,
így szárítják, így bizony,
a sok vizet a napon.
No, mit tegyen szegény galamb,
hát még a lúd meg a réce!
Összefognak, ők nem fognak
szomjan halni csak azért se,
elmennek ők világ végére,
míg inni nem kapnak végre.
Réce, liba, kéz a kézben,
billeg-ballag az útfélen.
Búgó galamb föntről kutat
tavat, folyót, forrást, kutat.
Mennek, mennek világ végre.
Hát a galamb így szól végre:
"Nem hal szomjan, aki jámbor,
hogyha víz nincs, van bor, van
bor!"
No, megörül a kacsa:
"Csak a csapra, csak a csapra!"
A liba is rávijjog:
"I-i-gyu-unk, i-i-gyunk!"
S úton talált hordó bort
csapolták, míg benne volt.
Addig örülgettenek,
végre be is csíptenek.
Jókedvüknek nincs határa -
ezért van az, hogy ha már ma
jókedvüknek jöttét látják,
"Amit akkor" - azt kiáltják.
Móricz Zsigmond: Disznók az esőben
Perzsel a nap, meleg a nyár
kinn a mezőn a disznónyáj.
Vígan túrják fel a tallót,
soha jobb dolguk még nem vót.
De csak felleg kerekedik,
nagy zivatar közeledik,
dörög az ég, eső meg jég,
mintha dézsából öntenék.
Megrémült a disznók hada,
fényes délben vágtat haza.
Mind rémülten karikázik,
az új ruha még elázik.
Van visítás, van sivítás,
jaj iszonyú a megázás,
míg a falun végigérnek,
egyre kurrognak a vének.
„...Hogyha én ezt tudtam vóna,
köpönyeget hoztam vóna!”
Rásír a sok kis malac is!
„Én is, én is, én is, én is!”
Úgy berontnak a kapuba,
aki ott áll az útjokba,
köszönni sem ér rá nekik,
mint a semmit, úgy fellökik.
kinn a mezőn a disznónyáj.
Vígan túrják fel a tallót,
soha jobb dolguk még nem vót.
De csak felleg kerekedik,
nagy zivatar közeledik,
dörög az ég, eső meg jég,
mintha dézsából öntenék.
Megrémült a disznók hada,
fényes délben vágtat haza.
Mind rémülten karikázik,
az új ruha még elázik.
Van visítás, van sivítás,
jaj iszonyú a megázás,
míg a falun végigérnek,
egyre kurrognak a vének.
„...Hogyha én ezt tudtam vóna,
köpönyeget hoztam vóna!”
Rásír a sok kis malac is!
„Én is, én is, én is, én is!”
Úgy berontnak a kapuba,
aki ott áll az útjokba,
köszönni sem ér rá nekik,
mint a semmit, úgy fellökik.
Móricz Zsigmond: A veréb
Papp Róbert: Három szín
Zászlónkon a három színt
Megtanultam régen
Ahogy apám tanította
Elmondom most szépen
A nemzeti lobogó
Három színe közül
Erőt adó vérnek színe
A piros szín fölül
Középen a fehér szín
A hűség jelképe
Oltár előtt hű menyasszony
Ruhájának színe
A zászlón az alsó sáv
Zöldre van hímezve
Mint a nyíló búzamező,
Az élet reménye
Hogyha ezt a három színt
Egybefogva látom
Érzem,hogy a kicsi hazám
Legszebb e világon
Még több verse itt
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)