Szőlőskertek meséibőlTavasszal a szőlőskertben igen sok a munka: metszeni, kapálni, kötözni, gyomlálni.
A szorgos munkát meghálálja a szőlőtőke. Hosszú indákat növeszt, levelet hajt, szőlőfürtöket nevel.
Mikor Bálint gazda minden munkát elvégzett a szőlőben, elégedetten dörzsölte össze a kezét.
– Legyen elég eső, melegen süssön a nap, ettől lesz jó édes a szőlő.
A kerítés tetejéről vidám madársereg figyelte minden mozdulatát. Alig várták, hogy Bálint gazda odébb álljon, máris ellepték az egész kertet. Törte is a fejét a gazda, hogyan óvhatná meg az édes szőlőszemeket a seregélyektől.
– Amíg a kertben dolgozom, nem mernek közelebb jönni, de amint hátat fordítok birtokba veszik a kertet. – morfondírozott.
Egy langyos tavaszi napon a kalapját egy szőlőkaróra tette, és ott is felejtette. A seregélyek nézegették, kerülgették az ismerős kalapot, találgatták hol a gazda, alatta vagy már haza ballagott? Közeledni nem mertek, csak messziről pislogtak, csicseregtek, csiviteltek, izgatottan tanácskoztak. Bálint gazda ekkor a homlokára csapott.
– Megvan a megoldás! Madárijesztőt kell készítenem! Az majd elriasztja a szemtelen seregélyeket.
Azonnal munkához látott, de szeme sarkából a madarakat leste. A seregélyek érdeklődéssel figyelték a szokatlan munkát, de a biztonságos kerítést nem hagyták el.
Bálint gazda jókora karót vert a földbe, a szőlőtőkék közé.
– Még egy szőlőt ültet – csicseregtek a madarak – juj de jó!
Egy kisebb zsákot szalmával tömött ki, s a karó tetejére kötözte. Ez lett a feje. Erős ágból kart kötözött hozzá, s elnyűtt kockás ingébe bújtatta. Ócska nadrágját a derekára szíjazta, kihízott zakóját a hátára terítette, kedvenc kalapját a fejébe nyomta. Tintával nagy szemeket festett az arcára, krumpli orrot, és nevetős szájat is pingált hozzá.
– Kész is van! – szedte össze a szerszámait a gazda, s mert rend a lelke mindennek, a helyére tette őket.
Hát a neved mi legyen? – gondolkodott Bálint gazda. Hiszen ma van a tavasz első napja Benedek! Legyen ez a te neved. Aztán vigyázz ám a szőlőre. Ha majd édesednek a szőlőszemek, kergesd el a seregélyeket.
A madárijesztő csak mosolygott, bambán ingatta a fejét és bámulta a tágas világot. A seregélyek nézegették, méregették, de közelebb repülni nem mertek. Később kicsit bátrabban kerülgetni kezdték, s hogy a madárijesztő nem mozdult, elszemtelenedtek. Rászálltak a kalapjára, a vállára telepedtek, s vidáman csiviteltek, sütkéreztek a tavaszi napsütésben. A madárijesztő csak mosolygott, örült a népes társaságnak, hallgatta a kismadarak csivitelését.
– Ki vagy te, és mi a neved? – kérdezték a kismadarak.
– Madárijesztő vagyok, Benedek a nevem – felelte a madárijesztő – és az a dolgom, elijesszem a seregélyeket.
– Ez aztán a fontos feladat – bólogattak elismerően a seregélyek.
– Csak tudnám, hogy milyenek a seregélyek? – sóhajtott a madárijesztő. – Rögtön elriasztanám őket.
– Hát a seregély nagyon veszedelmes állat – kezdték a kismadarak, és huncutul egymásra kacsintottak.
– Szőrös bundája van – mondta az egyik.
– Két hegyes fül van a feje búbján – mondta a másik.
– Nagy sárga szeme villog a sötétben – így a harmadik.
–Négy puha talpán oson a szőlőben, és ha megéhezik, karmait kiereszti és levadássza az érett szemeket. – egészítette ki a negyedik.
– Juj de félelmetes– borzongott a madárijesztő – most már biztosan felismerem. Teltek múltak a napok. Hol esett az eső, hol sütött a nap, máskor meg fújt a szél. A szőlőszemek nőttek, növekedtek, kizöldültek, megpirosodtak egyre édesebbek lettek. Mikor már az édes illat a darazsakat is a szőlőbe csalogatta, a seregélyek csipegetni kezdték a zamatos szemeket.
– Mit csináltok?– kérdezte a madárijesztő elképedve.
– Ellenőrizzük a szőlő minőségét – feleselték a seregélyek – érett vagy savanyú, ezt nekünk tudnunk kell.
Amint gondtalanul csipegetnek, szemezgetnek, egyszer csak arra lopakodik a macska. Benedek a madárijesztő éberen figyelt.
– Szőrös a bundája, hegyes a füle, villog a szeme. Puha talpacskáján hangtalanul közeleg. Meglapul a levelek alatt, talán éppen az érett szőlőre vadászik. – gondolta. Azonnal el kell kergetnem, meg kell mentenem a termést! Hangosan pedig így kiáltott.
– Huss, huss seregély, ne dézsmáld a szőlőt!
A macska felkapta a fejét a csodálkozástól.
– Nekem mondod, hogy ne dézsmáljam a szőlőt? Én a macska vagyok! Nem szeretem a szőlőt. Én a seregélyeket szeretem megenni.
– Ne hazudj seregély, felismertelek! – kiáltott mérgesen a madárijesztő a macskára.
A seregélyek a lármára szétrebbentek, kerítés tetejére, szőlőkaró csúcsára menekültek.
– Nyaú – prüszkölt mérgesen a macska. – Most szétkergetted a vacsorámat! Mehetek megint egerészni! Azzal felborzolta a farkát, és sértődötten a pince irányába sétált. A seregélyek bűnbánó képpel hallgattak. A madárijesztő sem szólt egy szót sem, csak az esti szellő lengette a leveleket, cirógatta a fürtöket.
– Becsaptatok – mondta nagysokára a madárijesztő.
– Ne haragudj – csicseregték a madarak és a vállára szálltak. Mi vagyunk a seregélyek, bennünket kell elkergetned, mert imádjuk az édes szőlőt csipegetni.
– Jól van, nem haragszom– enyhült meg a madárijesztő. – De most mit tegyek?
– Tudod mit?– élénkültek fel a seregélyek. – Amiért megmentetted az életünket a macskától, megígérjük, hogy csak a lehullott szemek csipegetjük fel.
– Rendben van, áll az alku! – derült fel a madárijesztő.
Néhány nap múlva Bálint gazda szüretelni jött a szőlőskertbe.
– Mi újság Benedek! Megvan még a termés? – kiáltott oda jókedvűen a madárijesztőnek.
– Megvan minden, híja nincsen – bólogatott Benedek és a kismadarakra kacsintott.
A gazda csodálkozott, hogy a termés hiánytalan.
– Derék legény vagy Benedek barátom – vágta hátba a madárijesztőt. – Jövőre is te őrzöd a termést.
A seregélyek ijedten rebbentek széjjel és csivitelve köröztek Benedek feje felett. Csak a macska ült fancsali képpel a pinceablakban.
– Benedek! – A seregélybarát macskaijesztő – és vágyakozva figyelte a vidáman repkedő madarakat.
Szegőné Lévai Éva óvodapedagógus
