A gombakirály

Volt egyszer egy sűrű, sötét, öreg erdő. Ebben az erdőben temérdek mindenféle gomba nőtt. Egyszer elhatározták: királyt választanak maguknak. Igen ám, de kit? Tanakodtak, tanakodtak, ki lenne a legalkalmasabb, végül kisütötték, hogy maga az erdész.

El is mentek hozzá követségbe, és szépen megkérték, hogy legyen a királyuk. Hanem az erdész csak a fejét csóválta:
- Köszönöm a tisztességet, de hát nekem egyéb dolgom van az erdőben. Meg azon túl nagy is vagyok hozzátok.- Legyen hát a nyuszi a királyunk! – eszelték ki a gombák, újabb hosszas töprengés után, s megkérték a nyuszit, hogy királykodjék felettük.
A tapsifüles szépen megköszönte, hogy rá gondoltak, de ő sem fogadta el a királyi rangot.- Én szeretek ugrándozni, futkározni, a gombakirálynak meg folyvást egy helyben kell állnia, méghozzá fél lábon. S hova tegyem akkor a másik lábamat?

Újra összeültek a gombák tanakodni, s végül abban állapodtak meg, hogy közülük való legyen a király. No, de melyik a sok közül? A tinóru? Vagy a rizike? A rókagomba? Vagy a kucsmagomba? A csiperke? Vagy a pöfeteg? ...

Abban megegyeztek, hogy az lesz a király, aki a legméltóbb az uralkodásra. De ki a legméltóbb?
- Én! – kiáltotta a légyölő galóca. – Senkinek sincs ilyen gyönyörű, gyöngyös skarlátkalpagja! És nekem mindenki engedelmeskedni fog, mindenki tudja, hogy a mérges gomba – veszedelmes!- Épp ezért nem lehetsz király! – intették le a többiek a hencegő galócát.S ekkor a fák árnyas rejtekében hirtelen megpillantották a barna sapkás, egyszerű, sose hivalkodó, hal szavú vargányát, aki mindig mindenkinek csak örömet szerzett.
- Ő a legméltóbb! – kiáltoztak a gombák, és szégyellték, hogy szerény külseje miatt már előbb nem gondoltak rá. Így lett a vargánya a gombák királya.

Mindenki örült – az erdész, a nyuszi, a mókusok meg a békák -, minden teremtett lélek a sűrű, sötét, öreg erdőben, csak a galóca mérgelődött. Még gyönyörű, gyöngyös kalpagját is földhöz vágta volna – ha tehette volna.

(Lengyel népmese, átdolgozta Sebők Éva)

Hapcimanó

Hogy ki a Hapcimanó?Pirinyó kis emberke a Hapcimanó. Kajla lábú, ráncos képű, vörös orrú.
Fekete malaclopóban jár, a fekete malaclopón van egy nagy, lötyögős csuklya. Azt a nagy lötyögős csuklyát legtöbbször annyira a fejére húzza a Hapcimanó, hogy az arcából csak az a nagy vörös orra kukucskál ki, hanem az aztán messzire fénylik, akár az érett paprika.

Hogy hol van Hapcimanó?A Hapcimanó legszívesebben a nyirkos ereszcsatornákban kuporog, fönt a házak legtetején. Onnan kukucskál le az utcára. Mert az arca ugyan kicsike, hanem a két apró szeme olyan jó, hogy a sasé se jobb annál.


Amikor azután esik az eső, s az utca csupa pocsolya, a rakoncátlan lurkók meg addig tapicskálnak a pocsolyákbanm amíg meg nem vizesedik a lábuk. Akkor Hapcimanó lemászik a csatornán, villámgyorsan és alig-alig észrevehetően belecsíp az orrukba, aztán másnap valamennyi lurkó náthás.
- Hapci! – tüsszentenek sorra. Vagy:- Pciha!Némelyik meg úgy, hogy:- Háá-áácsi!Vagy éppen:- Há-ápp-csihi!


Hanem ez bizony nem nevetni való, mert ilyenkor folyton-folyvást orrot kell fújni, és a többi gyerekkel játszani éppenséggel tilos. Néha meg egész nap az ágyban is kell maradni annak, aki náthás, ez pedig igen-igen keserves dolog.


A Hapcimanó különben azt is ugyancsak lesi, hogy betakaróznak-e szépen a gyerekek este az ágyacskájukban, főleg télen. Őrizkedjetek hát nagyon a manótól, s ha valaha az utcán játszotok, és kezdtek fázni, mert elhűl a lábatok, akkor gyorsan futkározzatok egyet. Mert a Hapcimanó résen van ugyan, hanem a lába, az olyan kurta, és olyan kajla, hogy azt a gyereket, aki gyorsa elszalad előle, sohanapján se éri utol.

(Német mese, átdolgozta Bor Ambrus)

Az alma meg a kerti manó

Hajnalban vadlibák húztak át a kert fölött. Alacsonyan röpültek, s hát látták, hogy az almafán egy alma búslakodik, árváskodik egyedül. Teljesen zöld volt.
- Hát, te még itt vagy?! – kiáltottak rá. – Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!


Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő is szívesen a kamrába, de nem szedték le, mivel olyan halovány az orcája.
- Szél, szél, lökj le, kérlek a földre! – könyörgött.
A szél szemügyre vette az almát.
- Nem vagy még elég piros – dörmögte -, de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre. Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát.

Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben. Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában.
- Hát, te mit keresel itt? – kiáltotta. – Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyorsan bújj a kamrába!
-Bújnék én édes örömest – mondta az alma - , de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.
- Hát ezen igazán könnyű segíteni! – kacagott vidáman a kerti manó. – Várj csak egy cseppet!







Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy kettétört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű, kicsattanó pirospozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.- Köszönöm, köszönöm! – hálálkodott az alma, és felderült.

Hevert a szép, piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.- Nézzétek, milyen gyönyörű alma!Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb és leggyönyörűbb!Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél!

Enyedi György: Mi lesz ebédre?

Vajon mi lesz ebédre?
Tűnődik az egérke.
Vajon mi lesz ebédre?
Tűnődik az egérke.
Vajon milyen jó falat
lapul a fedő alatt?
Uccu, lábujjhegyre áll,
S a fazékba kandikál,
de képen törli úgy a gőz,
hogy prüszkölni alig győz.
Nahát - dünnyög szegényke.Ilyet főzni ebédre!

Varga Katalin: A kesztyű

Valaki az erdőben elvesztett egy hatalmas, szőrmével bélelt bőrkesztyűt. Ott feküdt a galagonyabokor aljában. Barna színe teljesen egybeolvadt a környező avar színével. A kis állatok mégis észrevették. A kesztyű meleg volt, tágas volt, kuckórakásra kiváltképpen alkalmas. Beköltöztek hát a kesztyűbe:



a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.



Ha beköltöztek be is rendezkedtek. Utána munkához láttak. Mindenki a saját mesterségéhez. Hű micsoda sürgés-forgás, micsoda kalapálás, kattogás, csattogás hallatszott a kesztyűből:


a pocok cipót talpalt,
a cinke ruhát varrt,
a béka órát javított,
a szarvasbogár bútort gyalult
s az öreg, rövidlátó hangya kötögetett.


De egyszer csak vége szakadt a munkának. A kis állatok megéheztek. Hozzáfogtak a z ebédfőzéshez. Főtt, rotyogott az ebéd a kesztyűben:


a nagyujjban bableves,
a mutatóujjban mákos csík,
a középső ujjban töltött káposzta,
a gyűrűsujjában sonkacsülök
s a kisujjában tejbegríz.


Délután egy kicsit pihentek. Majd saját mulatságára mindenki muzsikált egy kicsit. Ez volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona!


a pocok hegedült,
a cinke zongorázott,
a béka szájharmonikázott,
a szarvasbogár trombitált
s az öreg, rövidlátó hangya sírdogált.


Estére elunták a mókát. Vacsoráztak. Egy kicsit sétáltak a patakparton. Utána a kesztyű tágas tenyerében klubnapot tartottak:


a pocok és a béka sakkozott,
a cinke televíziót nézett,
a szarvasbogár újságot olvasott
s az öreg, rövidlátó hangya énekelt és kötögetett.


Tíz órakor elbúcsúztak egymástól. Aludni ment mindenki a kesztyű ujjaiba:


a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.

A meséhez bábok is letölthetőek a jatsszunk-egyutt.hu oldalról.

A piros kabát kalandja

Huíj......huíj.... – Matyiék ablaka alatt fütyült, dudált a szél, és a kertben a fák nyöszörögve hajladoztak, s hullajtották a leveleiket.
- Hullanak a falevelek. Jön az ősz. – mondta Matyi.
- Ki is mosom a piros kabátodat – mondta mami -, a szélben hamarosan megszárad majd.
- Jó, legalább holnap már a piros kabátomban sétálhatok!
Mami kimosta a piros kabátot, kivitte a kertbe, két fa közé kötelet feszített, arra akasztotta.

- Huíj....huíj.... – fütyült a kegyetlen szél. Fölkapta a kabátkát a kötélről, s röpítette. Addig röpítette, míg a piros kabát fönnakadt egy öreg tölgyfa ágán.
- Látogtóba jöttél hozzám? – kérdezte az öreg tölgyfa.
- Nem hiszem – mondta piros kabát -, úgy történt, hogy éppen ide fújt a szél. De szeretnék visszamenni Matyiék kertjébe.
- Majd csak érted jön valaki – suttogott az öreg tölgyfa.
De a piros kabátkáért nem jött senki; sem Matyi, sem mami nem tudta , hogy elvitte a szél. A piros kabát sírdogálni kezdett, nagyon vágyódott Matyi után.
Egyszer csak hallja ám:
- Muuuú....muuuú.... – S a tölgyfa alá állt egy pirostarka tehénke.
- Vegyél le, tehénke – kérlelte a piros kabát -, vegyél le a tölgyfáról, és vigyél haza Matyiék kertjébe!
A pirostarka tehénke szarva nem ért föl a piros kabátkáig.
- Bee.....beee.... – A tölgyfa alá állt egy fehér szőrű bárányka.
- Vegyél le, bárányka – kérte a piros kabát -, vegyél le a tölgyfáról, és vigyél haza Matyiék kertjébe!
De a fehér szőrű bárányka nem tudott felugrani a piros kabátkáig.
- Nyihihihi .... – nyerített egy fekete lovacska, és a tölgyfa alá állt.
A piros kabát sírva kérte:
- Vegyél le, lovacska, és vigyél haza Matyiék kertjébe!
De a fekete lovacska hiába ágaskodott, nem érte föl a piros kabátot.
- Csip-csirip – csiripelte egy színes tollú madárka, és a tölgyfa ágára szállt.
- Éppen téged vártalak! – örvendezett a piros kabátka. – Végy a csőrödbe, és vigyél haza Matyiék kertjébe!
A madárka a csőrébe kapta a piros kabátot, de a szél kitépte a csőréből, és röpítette, röpítette, vitte árkon-bokron át, s egyszer csak szépen letette Matyiék házának küszöbére.
Matyi kinyitotta az ajtót, és azt mondta:
- Nézd csak, mami, a szél már meg is szárította a piros kabátomat, és idehozta a küszöbre!

(Angol mese, átdolgozta Bartócz Ilona)