Harcos Katalin: Névnapi köszöntő

Szép napra virradtunk.
Ma mind összegyűltünk,
Ajándékot hoztunk,
Mert névnapot ülünk.

Kedves csoporttársunk!
Azt kívánjuk neked,
Tegye barátságunk
Szebbé az ünneped!

Arcod jókedvedben
Pirosodjon gyakran!
Ne csak az ünnepen!
Minden pillanatban!

Kérünk is egy dolgot:
Maradj a barátunk!
Mindannyian boldog
Névnapot kívánunk!

Mondóka

Szántsunk földet,
Vessünk búzát,
Arassuk le,
Csépeljük le,
Őröljük meg,
Dagasszuk meg,
Süssünk cipót,
Lepényt, lángost
Hamm.

Mutogatós mondóka

Dombon áll egy házikó,  
(kezünkkel háztetőt mutatunk)
házikóban ládikó,  
(négyzetet mutatunk)
ládikóban kerek tálca,
(tenyerünk körül kört rajzolunk)
kerek tálcán öt pogácsa.
(rámutatunk az ujjainkra)
Arra járt az egérke,
mind megette ebédre!
Hammmm! (a hammnál "megharapdáljuk")

Soroló

Megmásztam öt hegyet:
Egy dundit, (hüvelykujj)
Egy keskenyet, (mutatóujj)
Egy magasat, (középső ujj)
Egy ékeset, (gyűrűsujj)
Egy egészen kicsikét, (kisujj)
Nekem ennyi épp elég! (a tenyerébe paskolunk)

Takács Judit: Ujjszámoló

Hüvelykujjam tésztát sütött,
mutatóujjam krémet főzött,
középsőujjam tortát hozott,

gyűrűsujjam gyertyát gyújtott,
a legkisebb mind megkapta,
neki volt a szülinapja!

Szilágyi Domokos: Új kenyér

Mosolyog a nyári dél,
az asztalon friss, fehér
új kenyér-
Honnan van az új kenyér?

Három traktor földet szántott,
a vetőgép búzát vetett,
felhő hullatta az esőt,
nap hullatta a meleget.

Szökkent a szár szép magasra,
jött a kombájn, learatta,
learatta, kicsépelte,
a gőzmalom megőrölte,
teherkocsi hazahozta,
anya pedig megsütötte

Mosolyog a nyári dél,
az asztalon friss, fehér
új kenyér.

Szilágyi Domokos: Két nyári mondóka

I.
Búzatenger!
Tenger búza!
Aratógép
átalussza.

Cséplőgépből
aranysárga
gabona hull
ezer zsákba.

Malomkerék
forog vízben,
lesz már elég
kenyérlisztem.

II.
Mag, mag, búzamag,
benne aluszik a nap.

Szár, szár, búzaszár,
tehén alá szalmaszál.

Szem, szem, búzaszem
holnap lesz új kenyerem.

Dinnye mondóka

Volt egyszer egy dinnyeföld,
dinnyeföldön dinnye nőtt.
Egy sem piros, egy sem zöld,
csupa sárga volt a föld!

Kányádi Sándor: A mindennapi kenyér

Egy kisfiú nagyon szerette a kenyeret, de ha jóllakott, a maradékot elmirzselte-morzsálta. Vagy éppen eldobta.
Hiába szidta az édesanyja. Hiába fenyegette fakanállal. Hiába koppintott a körmére. Hiába pallott a fenekére. Nem fogott rajta.
Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elől.
– Éhes vagyok, édesanyám. Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta az édesanyja.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez.
Szaladt a kisfiú a pékhez.
– Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta a pék, tenyerét kifordítva.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz.
Futott a kisfiú is a molnárhoz.
Kérek szépen kenyeret.
– Tőlem, fiam, még lisztet is hiába kérsz.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba.
Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott.
– Kérnék szépen kenyeret – pityeredett el a kisfiú.
– Nincsen – mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle.
Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta.
– Add csak ide a sapkádat!
A kisfiú odaadta.
A földmíves megtöltötte búzával.
– Na, szaladj vele a molnárhoz!
Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna! Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte. Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez. A pék sütött belőle egy szép ropogós cipót. Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig. A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése.

Fésűs Éva: A szívtelen csiga

Amikor a csigabiga megkapta a házát, még nem viselte a hátán. Boldogan járta körül szarvacskáit ki-be nyújtogatva, úgy gyönyörködött benne.

- Ugye szép, ugye szép? – kérdezte a kék szarkalábaktól.

A szarkalábak bólogattak, és elismerően énekelték:

Kicsi fehér hófehér

Csigabiga belefér.

Folyosója csavaros,

Kívül-belül takaros.

Fehérre meszelt falán átrengett a napfény. Igazán barátságos kis otthon volt. A csigabiga elgondolta, hogy a gyík kövek alatt lakik, a tücsök lyukban tanyázik, és még a gazdag hörcsögnek is csak földi üreg a lakása. Lám, egyikük sem olyan előkelő, mint ő, akinek igazi, hófehér házikója van.

Amint így örvendezett magában, egyszer csak lélekszakadva eléje röppent egy rémült kis katicabogár.

- Jaj, csigabiga szörnyű bajban vagyok! Kergetnek a rablólegyek! Kérlek, bújtass el a házikódban, mert már három pettyemet elrabolták!

A csigabiga gyorsan behúzta barátságos szarvacskáit, és azt mondta:

- Mit képzelsz, Pöttyös! Csupa virágpor a lábad, még behordanád hozzám! Bújj el máshová!

Azzal villámgyorsan behúzódott a házikójába, és jól elterpeszkedett benne, hogy a kicsi katica be se férjen. Szegényke ijedtében a negyedik pettyét is elveszítette, és az utolsó percben menekült be a rablólegyek elől egy virágkehelybe, amely jóságosan bezárult mögötte. A csigabiga bosszankodva dohogott, és amint elmúlt a veszedelem, hátára vette a féltett házikót, és odébb vitte egy mellékutcába, ahol nem járnak már katicák.

Alig helyezte el egy sárga boglárka szomszédságában, megdördült az ég, és nagy, fényes cseppekben esni kezdett az eső. A csigabiga megint élvezhette kényelmes kis házát, csak a szarva hegyét dugta ki, hogy lássa, irigylik e mások az ő szerencséjét. A bogarak a kő alá futottak, rög alá mentek az eső elől. Egyszer csak megkopogtatta valaki a csigaház falát, és sírós hangon így könyörgött:

- Csigabiga! Kérlek, eressz be! Eltévedt hangyácska vagyok. Hangyatojást őriztem a napon, amikor rámszakadt az zápor, és ijedtemben elvétettem az utat.

- Nincs hely! – szólt mérgesen a csiga, és egészen behúzódott.

- Legalább a hangyatojást hagy tegyem be hozzád, nehogy megázzék! – kérlelte a pici hangya, de a csigabiga hallani sem akart róla.

Nem is tudom, mi történt volna a riadt hangyácskával, ha egy lehajló levél meg nem szánja, és föléje nem borul apró, zöld ernyőnek.

A zápor után vidáman csillogott, frissen lélegzett a rét, csak a csigabiga volt morcos és mérges.

- Még tovább viszem a házamat – gondolta – hogy a hangyák se háborgassanak!

S meg is tette. Fogta, nagy nehezen felemelte a házát, és berakta egy békarokka tövébe.

- Na, itt jó lesz! – mondta nagy büszkén, és körülnézett.

Hát képzeljétek el, mit látott! Egy csuromvizes tücsök állt előtte.

- Kiöntött a lyukamból az eső, és hajléktalan lettem! Ó, ó, cipcirip! Kérlek szépen, adj nekem szállást egyetlenegy estére, amíg a lakásom újra kiszárad! Szép nótával fizetek érte.

- Még csak az hiányzik! – fortyant fel a csigabiga. Az én házam nem szálloda! Hordd el magad hegedűstől, vonóstól, mindenestől te ostoba!

Mit tehetett szegény tücsök, elindult másfelé szerencsét próbálni.

Útközben találkozott a katicával, és a hangyával is, és mindjárt kimuzsikálta mindhármuk bánatát:

Kicsi fehér csigaház,

Kerüld el, ha arra jársz!

Hiába is keresed,

Nincs ott vendégszeretet,

Nincs ott vendégszeretet.

Meghallotta ezt a réti tündér, aki a virágok szirmát, katicabogarak pettyét, pókfonalak hosszát számon tartja, és nagyon megharagudott a csigára. A csigabiga éppen újra hátára emelte a házát, hogy olyan helyre szállítsa, ahol tücskök sincsenek, amikor a tündérke aranyos zöld ruhájában eléje libbent. Kinyújtotta pici zöld varázspálcáját, és felkiáltott:

- Szívtelen csiga! Viseld hát a hátadon a házadat! Éjjel-nappal, télen-nyáron, amíg csak élsz. Senki be ne tegye hozzád a lábát!

A csigának a vére is meghűlt ijedtében. De abban a szempillantásban már rá is nőtt a háza a hátára. Azóta cipeli magával, ha tetszik, ha nem. Kövön, földön, fűszálon, hetedhét határon, és akár-merre visz az útja, le nem teheti soha-soha többé.

Itt a vége, fuss el véle.

Meghallgatom

Játék a kézzel

Fűszál derekán
félve mászik a bogár.
/Két ujjal lépegetés előre az asztal lapján./
Földre pottyan, ott marad.
/Tenyerek az asztalon./
Észrevétlen, mint a mag.
/Tenyerek ökölben az asztalon./