Azt a nyughatatlan méhecskét, amelyikről ezt a történetet írom, én már az ősszel is ismertem. Mégpedig nagyon akaratos és kötözködő méhecskének ismertem. Ő még akkor is kint gubbaszkodott a dérvette
őszirózsákon, mikor minden testvérkéje aludt már odabent a jó meleg kaptárban.
- Én nem vagyok olyan álomszuszék, mint a többi - döngicsélte a hullatag virágbokroknak. - Egyik fülemüle szótól a másik fülemüle szóig úgyis nagyon hosszú az éjszaka.
Bizony az őszirózsák is elmentek már mind aludni, mikor a nyughatatlan
méhecske még mindig kint bujócskázott a zörgő kórók közt. Utoljára is két öreg méhecskének kellett bekaroltatni a kaptárba. Belegyömöszölték egy viaszágyba és a fejéhez tettek egy kis mézes fazekat:
- Ebből kortyanthatsz egyet-egyet, ha megszomjazol álmodban - mondták
neki, azzal nyugodalmas jóéjszakát kívántak, becsukták a kaptár
ajtaját és eltették magukat holnapra.
Azt hitték, szegények, föl se ébrednek tavaszig, de biz a nyughatatlan
méhecske nagyon hamar fölébresztette őket. Hányta-vetette magát az
ágyban, forgolódott jobbra-balra, utoljára fölkelt és panaszos
zümmögéssel csetlett-botlott a sötétben.
- Hát téged mi lelt? - riadtak föl álmukból az öreg méhek.
- Én már kialudtam magam - motoszkált a nyughatatlan méhecske az ajtó
körül. - Azt hiszem, régen reggel van már.
Az öreg méhek kikukucskáltak az ajtóhasadékon és azt mondták, még
csak most van éjfél, alig aludtak egy-két órát. Igazuk is volt, mert
még csak karácsony felé járt az idő s az jelenti az éjfelet a méhek
éjszakájában.
- Mindegy az, én már nem vagyok álmos - veregette össze a szárnyait
a nyughatatlan méhecske és kereste a kilincset. Az öreg méhek megint
csak visszabújtatták az ágyába és álommézet kentek a szemére.
- Ettől majd mélyebben elalszik, mert ez leragasztja a szemét - takargatták be a virágszirom-paplannal és maguk is álomnak adták a fejüket.
Egy-két órát aludt is a nyughatatlan méhecske jóízűen, Liliomos kertben járt álmában és aranyos napsugárban csillogtatta a szárnyait.
Piros tulipán kelyhében is vendégeskedett és úgy kell lenni, hogy
ott dörzsölhette le az álommézet a szeméről, mert egyszerre megint
fölneszelt az ágyban.
- Fülemüle szót hallottam - osont ki az ágyból s nagy csendesen odalopakodott az ajtóhoz.
Az ajtót bizony megrongálta egy kicsit a tél. Hó lepte, jeges eső verte s akkora nyílás támadt rajta, hogy a nyughatatlan méhecske szépen ki bírt csisszanni.
- Én vagyok a legfrissebb - döngicsélte kevélyen és repült egyenesen
az ibolyacsárdába. Az ibolyacsárda azonban még csukva volt és a
nyughatatlan méhecskének elmúlt a dúdolhatnékja. Dideregve nézett
körül és szégyenkezve hallgatta a madárszót. Mert nem a fülemüle
szólt, hanem a pipiske ugrált az országúton.
- Kalács, kalács, kalács - kiabálta örvendezve, ha egy szem elhullott
magot talált.
- Zümm-zümm-zümm-zümm, jobb benn, mint künn - szomorkodott el a
nyughatatlan méhecske és üres tarisznyával bandukolt vissza a kasba.
Szundikált is egy kicsikét, de megint nyughatatlan volt az álma. Arra
ébredt fel belőle, hogy a napsugár besüt a hasadékon.
- De már ennek a fele se álom - készülődött fel a nyughatatlan
méhecske s megint kiment szerencsét próbálni. Nagy siettében rá is
taposott a testvérkéire, de azok még csak meg se rebbentek, olyan
mélyen aludtak.
- A legkisebb a legfrissebb - dongott ki a nyíláson s most már nem szomorodott el, ahogy körülnézett. Enyhe szellő cirókálta a szárnyát s röpítette egyenesen a cseresznyevirág-csárdába. Ott pedig szívesen fogadták, mert ő volt az első vendég. Ezer csészikéből kínálkozott felé a finom virágméz s ő bizony sorba kóstolta valamennyit. Kerekedett is olyan kedve, hogy alig bírt vele.
- Majd megmutatom én, ki a legény a csárdában! - szálldosott egyik
ágról a másikra.
S bizonyosan meg is mutatta volna, ha a nagy dúskálódás közben egyszerre valami hideg csöpp nem hull a homlokára.
- Nini, ki hajigálódzik itten? - tekintett föl a méhecske s nagyon
elcsodálkozott, mikor látta, hogy mennyi cseresznyevirágszirom hull
az égből.
Az ám, csakhogy azok az égi virágszirmok hidegek voltak és ráfagytak a gyönge szárnyára. Tél apó visszafordult az ég pereméről és haragosan rázta a szakállából a sűrű havat. Nem bírt vele a nyughatatlan méhecske, akárhogy rázta is a szárnyát s utoljára megdermedve hullott le a földre.
A legkisebb a legoktalanabb - ezt döngicsélte utoljára.
Jó szerencse, hogy én éppen akkor mentem végig a kerten és kiszabadítottam a hóból a nyughatatlan méhecskét. Fölszárítgattam a szárnyát, beletettem egy pohárba s most itt élesztgetem a napon. Ha föléled, visszaeresztem a testvérkéihez. De előbb megígértettem vele, hogy soha többet az életben nem nyugtalankodik éjszakának idején.
