Zelk Zoltán: Télapó és a hóember

Én egy csókától hallottam,
csóka a toronytól,
a torony meg tavaly télen
hallotta a holdtól,
ha igazat mondanak a
csókák és a tornyok,
akkor én is ti néktek most
színigazat mondok.
Így kezdte a hold, a torony,
a csóka is így szólt:
az udvaron egy hóember
mit gondolt, nem gondolt,
azt gondolta, dehogy fog ő
egész télen állni,
ő lesz az első hóember,
ki megtanul járni.
Ennyit gondolt a hóember
egy szóval se többet,
s indulna már, mikor hallja,
jó estét köszönnek,
ő is köszön, ő is mondja:
"Jó estét kívánok!"
s látja, hogy egy piros csizmás
öreg ember áll ott.
"Jó, hogy jöttél, öregember,
épp ebben a percben
gondoltam, hogy útra kelek,
induljunk hát ketten.
Látom, nagyon öreg lehetsz,
fehér a szakállad,
Lehet, hogy a világot már
kétszer is bejártad."
"Körül bizony kétszer, százszor
és még százezerszer-
feleli nagy nevetve a
piros ruhás ember-,
de nem gyalog, úgy nem győzném,
hanem szánon járok-
úgy nézzél rám, te hóember,
a Télapót látod!"
Így történt, hogy akkor este-
- látta aki látta -
együtt szállt fel a hóember
s Télapó a szánra,
együtt vittek ajándékot
házról házra járva,
míg csak üres nem lett végül
a Télapó zsákja.
Ahány házba csak bementek,
ahányból kijöttek,
lett a répaorrú vándor
egyre-egyre könnyebb,
várták őket minden házban
kályhával, meleggel,
így olvadt el reggelre az
útra kelt hóember!

A hóvirág (Zelk Zoltán meséje nyomán)

Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.

- Alszol még? - suttogta szomszédjának az egyik fűszál. Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:

- Miért mosolyogsz? - Nem a szellő hív játszani?

Erre elnevette magát a füvecske.

- Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát! A másik fűszál csak most tért magához.

- Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat! Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.

- Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!

- Ne aludj! - suttogta a másik - Nézzük meg, mi van a világban.

- Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól. De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.

- Meg kell keresnünk a módját!

- De hogyan? Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:

- Én már kitaláltam! Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.

- Fölébresztem a föld alatt alvókat - mondta titokzatosan.

- Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól. De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.

- Jó reggelt - kiabált jó erősen. - Kialudtátok magatokat? A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:

- Ki az, mi az?!

- Fűszálacska! - volt a válasz. Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.

- Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! - kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.

- Csakhogy itt vagy! - mondogatták a fűszálak. Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni - gondolta az első fűszál.

- De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?

- Te voltál az egyetlen reményünk - mondta a másik fűszálacska.

- Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár. A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:

- Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég! Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.

- Most már nemsokára jön a szellő is - mondta az első fűszálacska a szomszédjának.

- És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam - válaszolta a másik füvecske -, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom. A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.