Christl Vogl: A lampionos felvonulás

Ősszel, amikor a levelek lehullanak, a földet színes takaró borítja be. A fákról, bokrokról lehulló falevelek mind más-más alakúak és színűek, ilyenkor az erdő ünnepi díszbe öltözik. A mókusok makkot gyűjtenek, a gyerekek gesztenyét szednek. A gombák pedig mintha azon versengenének, hogy melyikük kalapja szebb. 

A fák és a bokrok már ősszel készülődni kezdenek a következő tavaszra. Nincs idejük a lustálkodásra még ősszel és télen sem. Az erdei manócskák segítségével szorgoskodnak. A mohaemberke gondoskodik az erdei mohaszőnyegről, a gombatündérek a gombákra vigyáznak, mert mindegyiknek szépnek kell lennie jövőre is. A csipkebogyótündér, a gesztenyetündér és a szedertündér is keményen dolgozik ősszel, de azért a vidámságra is jut idejük. 

Olykor-olykor összegyűlnek egy nagy odvas fánál, és meghányják-vetik az erdőben történeteket. Eleinte csak beszélgetnek az újszülött növényekről, a beteg állatokról, az erdő ügyes-bajos dolgairól. Később játszanak vagy tündérdalokat énekelnek. Mindegyik tündérnek elő kell állnia egy műsorszámmal vagy találós kérdéssel. A mai találkozón is nagy volt a vidámság. Amikor az egyik legkisebb tündérre, a lampionvirág-tündérre került a sor, nagyon ideges lett, mert nem készült semmivel. De egyszer csak szélesen elvigyorodott, mintha ragyogó dolog ötlött volna az eszébe.

 – Javaslom, hogy tartsunk őszi felvonulást – bökte ki. Én szívesen megszervezem, mindenki kap egy lapiont a kezébe, és a lampionok világítani fognak. A tündérek döbbent tekintettel nézték, hiszen ha valamit el kell kerülni az erdőben, az a tűz. Az ártatlan ötlet roppant veszélyesnek tűnt.

 – Nem, nem gyújtunk tüzet a lampionokban, hanem megkérem a szentjánosbogarakat, hogy ők világítsanak bennük – mondta a kis lampionvirág-tündér. 

Most már mindenkinek tetszett az ötlet. A szentjánosbogarak boldogan segítettek, így másnap, alkonyatkor a tündérek megtartották a lampionos felvonulást. Csodálatos látvány volt a színes levélszőnyegen! Az emberek, akik akkor véletlenül éppen az erdőben jártak, azt hitték, hogy az őszi avar világított aznap este. Azóta is emlegetik az őszi erdőben sétálók azt a napot, de senki sem tudja, hogy valójában mi is történt.

Hárs László: Jankó és a mákszemtündér

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis - csak volt egy kisfiú, úgy hívták, hogy Jankó. Ez a Jankó egészen kicsi kisfiú volt, apró volt mindene: az orra, a füle, a szája, a kisujja, de a legapróbb mégiscsak a tündérkéje volt, olyan icurka-picurka, hogy még a mama gyűszűjében is elveszett, alig lehetett megtalálni. Nem volt nagyobb a lehető legkisebb mákszemnél. De Jankó éppen elég nagynak találta, nagyobb tündérrel nemigen tudott volna mit kezdeni. 

 Ez az icurka-picurka mákszemtündér estéről estére meglátogatta Jankót. Amikor lefeküdt, s a mama eloltotta a lámpát, a tündér menten ott termett a párnáján, odatelepedett a füléhez, sőt egyenesen betelepedett a fülébe, és mesét mondott neki. De olyan csodálatosan mesélt, olyan tündér módra mesélt, hogy Jankó nemcsak hallotta, hanem látta is a mesét. 

Miről is mesélt ez az icurka-picurka mák - szemtündér? 

Például a teásfazékról, amely oly pompásan pöfögött, hogy versenyre kelhetett volna a gőzmozdonnyal. Versenyre is kelt, és a gőz szétvetette. Például a ceruzáról, amelynek hegyében csodálatos képek laktak. Csak kézbe kellett venni a ceruzát, s az már rajzolta is a képeket, amelyek menten megelevenedtek és leröppentek a papírról. Például arról, amit Jankó különösképpen szeretett hallani és látni. 

A mese úgy kezdődött, hogy a tündér intésére virágos mező támadt a szoba helyén. Jankó meg olyan icurka-picurkára zsugorodott, mint a tündér. Kettesben sétálgattak a fű között, kéz a kézben, mintha csak szálfaerdőben barangoltak volna. Fejük felett a nap ragyogott, fülükbe bogarak zümmögtek, s később a hátára vet - te őket egy fecske. Felrepültek a felhők közé, és ott gurigáztak az esőcseppekkel, mint az üveggolyókkal. Telt-múlt az idő, s a tündér minden este mesét mondott, mert rengeteget tudott, többet, mint a legvastagabb meséskönyv. 

Egy este azután így szólt a tündér: 

– Jankó, most az utolsó mese következik. Jankó és a Jankó semmit se szólt, még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy várta az utolsó mesét. 

A mákszemtündér pedig intett pirinyónál is pirinyóbb kezének még sokkal pirinyóbb ujjával, és Jankó máris egy nagy termet látott. A teremben padok sorakoztak, a padokban gyerekek ültek, és a terem végében magasodó fekete táblára figyeltek. Jankó nézte, nézte a gyerekeket, és balról a második padban egyszer csak megpillantotta saját magát is, amint az irka fölé hajol, és egy nagy A betűt ír. Aztán az iskola kapuját látta déli napsütésben. A kapun iskolások özönlöttek ki. Kereste magát az elsősök között, de nem lelte. Sorra lépdeltek ki a gyerekek az iskola kapuján, az elsősök után a másodikosok, aztán a harmadikosok és így tovább... Végül kiléptek a nyolcadik osztályosok is, és Jankó egy nagyon-nagyon ismerős fiút pillantott meg köztük. Addig-addig törte a fejét, hogy honnan is ismeri ezt a fiút, amíg eszébe jutott, hogy innen az ágyból, mert ő maga az a nyolcadikos, senki más. 

– És most elég a meséből, Jankó – mondta ekkor a tündér. Kapta magát, beosont Jankó fülébe. Könnyen tehette, hiszen apróbb volt, mint a legapróbb mákszem. Mind beljebb és beljebb osont, addig-addig, míg eljutott egészen a szívéig... 

Másnap reggel Jankó felkelt, megmosdott, felöltözött, megfogta a mamája kezét, és elment vele az iskolába, abba, amit a tündér meséje megmutatott neki. S attól a naptól fogva többé senki se telepedett Jankó párnájára vagy fülcimpájára, de nem búsult ezen egy cseppet se, mert érezte és tudta, hogy a tündér most már a szívében lakik, s ott dobogja a meséit. Figyeljetek jól, biztosan a ti szívetekben is ott lakik egy icurka-picurka tündér, és meséket dobog nektek. Csak meg kell hallani.

Dénes György: Öreg fa

Öreg fa odvában
bagoly huhog,
öreg fa lombja
hajlik, susog,
öreg fa ága
makkot terem,
pulyamakk szunnyad
édesdeden.
Szunnyad a tölgy is,
hallgatag áll,
éjjeli holdfény
zeng, muzsikál,
körül az erdő
hajlik, inog,
öreg fa odvában
bagoly huhog.