Bartos Erika: Hóember

Zúzmarás a december,
Örülhet a hóember.

Hófehér a pocakja,
Óriási hólabda.

Hópocakján hófeje,
Seprűt tart a jobb keze.

Kavicsszem és kavicsszáj,
Répaorrán kismadár.

Hosszú sál a nyakába’,
Van egy kopott kabátja.

Fazékból a kalapja,
Sosem volt haj alatta.

Mosolyog, míg tart a fagy,
Tavasszal majd elolvad.

K. László Szilvia: Hóember

Hóból van a szoknyája,
Hóból van a kabátja.
Orra répa, szeme szén,
És a feje tetején
Lyukas fazék díszeleg.
Kitaláltad, hogy ki ez?

Gazdag Erzsi: Milyen volt a hóember

Megkérdeztem decembertől,
Mit tartasz a hóemberről.
Azt felelte december:
Jó ember a hóember.

Kivallattam januárt,
Ki az ablak alatt állt.
Hóember, hóember,
Jó barátom, jó ember!

Jót nevetett február,
A hóember? Reám vár!
együtt járunk, komázunk,
Egy pipából pipázunk!

Március szólt: hallottam.
Itt lakott az udvarban,
Eltűnt! Nem is ismertem!
Hóból volt a hóember!

Egri Szilvia: A hóember

Kisétáltam az udvarra
nézni, hogyan hull a hó,
s azt gondoltam, egy hóembert
építeni volna jó.

Elterveztem szépen, sorban
milyen is lesz, hogyha áll.
Kell egy répa, szén, meg kalap,
s a nyakába hosszú sál.

Úgy helyezem el, hogy reggel
az ablakból lássam őt.
Hógombócot főzök neki,
attól aztán nagyra nő.

És ha látom, szénszeméből
lassan langyos könny csorog,
hogy el ne olvadjon szegény,
a mélyhűtőbe tolom!

Zsadányi Lajos Répaorrú hóember

Répaorrú hóember,
szénfekete szemekkel.
Fején vasfazék, kajla,
csuhéból van a bajsza.
Szájában rossz csutora,
őrködik, mint katona.

Gyárfás Endre: Hóember

Hóembernek jó a dolga,
sosem tüsszent répa orra.
Nem didereg, habár pőre,
s nem lúdbőrzik fehér bőre.
Sok dolga van hóembernek,
Őrzi éjjel is a kertet.
Széles vállán cinkék rigók,
csipegetnek ennivalót.
Hóember a jó barátunk,
nem csoda, hisz mi formáltuk.
Üdvözöljük minden reggel,
forrón, szívből szeretettel.
Forrón -, no de nem annyira,
hogy el kelljen olvadnia.

Mentovics Éva: A dolgos hóember

Jégből van a topánkája,
roppan a hó alatta.
Fújhat a szél, mégsem bánja,
megóvja a kalapja.

Hullhat a hó egész télen,
süvíthet a fergeteg.
Kacaghatják, az se bántja,
hisz a dolga rengeteg.

Vesszőkosár lóg a karján,
odajár a sok madár.
Ilyen sűrű hóesésben
ennivalót hol talál?

Ezért aztán sok a dolga:
kínálja a sok magot,
s vígan nevet, mikor a sok
apró cinke jóllakott.

Fésűs Éva: A kíváncsi hóember

Mielőtt az öreg Tél elindult a földre, alig győzte összeszedni sokféle cókmókját. Jól megtömte a batyuját hópihével, a zsebeit jégvirággal, és magára aggatta a jégcsapokat. Azután akkorát tüsszentett, hogy az összes száraz falevél, ami még utolsó erejével az ágakba kapaszkodott, lepotyogott, és másnap hajnalra deres lett a határ.
- No, indulás! – mondta, maga köré parancsolva füttyös szélfiait és unokáit, a zömök kis hóembereket.. – tudja-e mindenki a kötelességét? … Ti, fiúk, fújjatok, ahogy csak bírjátok szusszal! Kalapot, ernyőt, háztetőcserepet!
- Ó, de pompás lesz! – fickándoztak a szélfiúk. – Tavasz óta folyton aludniuk kellett, de most minden kéménylyukba belefújunk, minden kabát alá bebújunk!
- Pirosra csípem a bácsik orrát! – kacagott a legfiatalabb, és máris előreszaladt, hogy megelőzze a többieket.
Az öreg Tél napfényesett mosolyodott, de aztán gyorsan összevonta zúzmarás szemöldökét, és a hóemberkékhez fordult, akik illedelmesen sorakoztak fel mögötte, rossz söprűnyelekkel, fazék-kalapokban.
- Vigyázzatok! – intett őket a Tél. – Napra ne menjetek, minden kályhát kerüljetek, még a gesztenyesütő néniket is!
- Igenis nagypapa! – felelték a hóemberkék, és elindultak, hogy vidámságot hozzanak a télbe. Csak a legutolsó, aki a sor végén ballagott, tekingetett minduntalan hátra.
- Mindjárt elveszted a sárgarépa orrodat! – ütötte hátba fagyos kezével az öreg Tél. – Előre nézz, és fogadj szót, mint a többiek!
Megszeppent a hóemberke, gyorsan útnak eredt, és árnyas helyet keresett magának egy óvodakertben. Nagyon tetszett neki, amikor a cinegék megcsodálták, a verebek körülrepdesték – hát még amikor a csillogó szemű gyerekek rátaláltak!
- Nincs szebb dolog, mint a hóemberség! – ropogtatta meg büszkén a derekát, és örült a fagynak, amitől erősnek érezte magát.
- Kár-kár! –rikácsolt rá egy fekete varjú a kopasz fáról. – Kár, mert szebb a nyár, meg a tavasz!
- Tévedsz, varjú! – felelte a hóemberke. – Nem lehet szép, mert akkor nincs se jégvirág, se hólabda, és nem korcsolyázhatnak a gyerekek.
- De szednek igazi virágot, és piros labdát gurítanak a zöldellő réten! Kár-kár, hogy ilyen buta kis hófejed van, és mit sem tudsz a tavaszról, csak a télről!
A hóemberke répaorra kihegyesedett haragjában, és meglóbálta a söprűjét:
-Te vagy buta, mert összevissza károgsz, ahelyett, hogy megmutatnád nekem azt a híres, nevezetes tavaszt!
A varjú ugrált a kopár ágon, úgy nevetett:
- Nem lehet megmutatni, te oktondi! Csak akkor láthatod, ha elébe mégy. Ott szokott jönni a patakpart déli oldalán, hóvirággal, ibolyával!
- Sajnos, én nem mehetek el innen, mert abból nagy baj lehet – felelte a hóemberke.
- Ki mondta?
- Nagyapám, a Tél.
- Kár!... Kár, hogy az öregek mindig aggodalmaskodnak! Még nagyobb kár hallgatni rájuk!
- Honnan tudod, hogy nincs igazuk? – kérdezte a hóemberke, de válasz helyett a varjú elrepült, mint aki nem tartja érdemesnek a további károgást.
Csakhogy a kis hóemberben már felébredt az emésztő kíváncsiság. Meg a hiúság! Nem akármilyen hóember lenne az, aki látta a tavaszt. És milyen jól állhatna fekete széngombjaihoz egy ibolyacsokor!
Igaz, az öreg Tél szigorúan megtiltotta, hogy elhagyják a helyüket, de most nem néz ide, mert sok dolga akadt a zúzmarával.
Mégis várt másnap reggelig, s amikor még alig pirkadt, söprűnyelére támaszkodva elindult a patakparton felfelé. Kíváncsian csillogó szénszemével fürkészte az utat. Amerre ment, egyre kevesebb lett a hó, már alig bírt csoszogni. Egyszer csak megpattant a patak jégkérge.
- Már itt lehet közel! –ujjongott a hóemberke -, mindjárt megpillantom!
Furcsa melegség árasztotta el a belsejét.
- Érdekes! – gondolta, amikor az első hóvirágra nézett, és kicsordult a könnye -, sose hittem volna, hogy így ellágyulok!
Kövér kis hómancsával törölgetni kezdte az arcát. És akkor, az egyik fordulóban, egy nedves derekú fűzfa mögött felragyogott valami. Napsugárküllős hintaján megjelent a tavasz! Szórta, szórta az ibolyát, mosolygott kék szemével. Rámosolygott a hóemberre is, aki azonban a nagy ragyogástól alig látott, csak elejtette a söprűjét zavarában, és földig hajolt egy ibolyáért. De ugyanakkor pici roppanás hallatszott a belsejében, és nem tudott többé fölegyenesedni. Nagyon megijedt!... Fogyni kezdett, és mintha az orra is inogna. A gyönyörű sárgarépa orra!
- Tél nagyapó! Hol vagy? – sírta el magát patakzó könnyekkel. – Segíts rajtam, mert valami szörnyű nagy baj fenyeget!
Az öreg Tél már éppen cihelődött hazafelé, és csendet parancsolt a szélfiúknak, de a legfiatalabb most is futkosott, és elvitte hozzá a hóemberke hangját. Az öreg Tél haragjában nagyot fújt, s úgy ledobta hópihés zsákját, hogy annak kirepedt az oldala. Újra kavarogni kezdett a hó, megdermedtek a csöpögő jégcsapok az ereszen. Szegény tavasz tündér visszafordította a hintaját, arra sem volt ideje, hogy a virágait gyorsan összeszedje.
Az öreg Tél végigviharzott a patakparton és fagyosan mordult rá a kíváncsi hóemberre:
- Haszontalan kölyök! Mit csináltál?
A hóemberke a fagytól ismét megerősödött, kihúzta a derekát, csak a feje billent bűnbánóan előre.
- Drága Tél nagyapó – mondta - , nagyon kíváncsi voltam a tavaszra, de máskor nem csavargok el. Csak most az egyszer visszamehessek Télországba!
- Látod, látod – dorgált az öreg Tél – jégcsap meg hólabda való a hóember-kézbe nem ibolya! Ez a szegényke is megfagyott a te hasztalanságod miatt.
És valóban: a hóember egy lehorgasztott szirmú, fagyott ibolyát tartott a kezében. Emiatt nagyon elszomorodott, és szerette volna felébreszteni a dermedt kis virágot, de hogyan?
Akkor egyszer csak egy barátcinege röppent a vállára.
- Add a csőrömbe! Ide! Ide! – biztatta. – Majd én elviszem a tavasz tündérnek, hogy meleg leheletével újra életre keltse.
- Köszönöm cinege! – hálálkodott a hóemberke. – És ha feléled, mondd meg neki, hogy nem akartam…
- Elhiszem, elhiszem! – csacsogott a cinege, és az öreg Tél is elhitte. Sőt…én is elhiszem, mert az ilyesmi a legjobb hóemberkével is előfordul -, de aztán soha többé ne hallgass az ostoba varjúkárogásra.

Tóthárpád Ferenc: Téli csend

Jég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.

Hó-puha réten
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.

Szökken a szarvas,
s szétveti az
ég peremén a
csillagokat.

Csukás István: Dal a hóemberről

Hideg szél fúj, hogy az ember
majd megdermed.
Kinek jó ez? Csak a kövér
hóembernek!
Szeme szénből, az orra meg
paprikából.
Lába nincs, de minek is, ha
így sem táncol.
Ütött-kopott rossz fazék a
tökfödője,
Megbecsüli, hiszen jó lesz
még jövőre.
Seprűnyél a nagyvilági
sétapálca,
El is mehetne, ha tudna,
véle bálba.
Ilyen ő, az udvarunkon
nagy gavallér,
Bár rajta csak ujjal rajzolt
az inggallér,
Mégse fázik, mikor minden
majd megdermed,
El is mennék, ha lehetne,
hóembernek!

Sarkady Sándor: Hóember

Szikrázik a hótenger,
elkészült a hóember!
Hótenger, hótenger-
répaorrú hóember!

Seprűnyél a kezébe,
vaskalap a fejébe!
Hótenger, hótenger-
répaorrú hóember!

Pápai Ildikó: Hóbarátok

Golyó, golyó, golyóbis,
azt hiszem, legalább is,
olyan mint egy emberke,
pont, pont, vessző, vesszőcske,
ahogy körbe rajzolom,
Kövér lesz, ha akarom,
vagy soványra sikerül,
majd a végén kiderül.
Lényeg az, hogy mosolyog,
álldogál, nem tántorog,
rossz fazék a fejébe,
régi seprű kezébe,
sárgarépa nagy orra,
így minden gyerek tudja,
s ha meleg a december, hát
firkából lesz Hóember.

Szalai Balázs: Hóember

Mikor a hó már
bőven esett,
gondolt egyet
három gyerek.

Összegyúrtak
sok-sok havat-
s hóember lett
percek alatt:

Kövér, pókhas,
mint egy basa
gömbölyödött,
nagy a hasa.

Búbján ócska
lyukas kalap,
meg ne süsse
fejét a nap.

De a kalap
bárhogy védte,
sűrűn hullt
a verítéke.

A hóember
egyre fogyott,
meg sem érte
a másnapot.

Helyén csak egy
tócsa maradt,
no meg az a
lyukas kalap.

Krecsmáry László: Hóember

December, december-
készül már a hóember,
hóból van a pocakja,
hóból van a kobakja,
hóból van a kabátja,
hóból van a nadrágja,
hóból van a keze, lába,
hóból van a nyaka, válla,
hóból van a füle, szája.
Csak az orra répa,
csak a szeme szén,
s egy lyukas lábas
csücsül a fején!

Enyedi György: A hóember

Fekete szén a szemem,
szép sudár a termetem,
orrom répa, nagy darab,
a fejemen vaskalap.

Szám is van, fülemig ér,
hónom alatt seprűnyél,
s hósubámon - még ilyet!
kilenc apró gomb fityeg.

Ág hegyéről csöpp veréb
szállt a vállamra elébb:
arra volt kíváncsi tán,
hogyan szelel a pipám?

Donászy Magda: Hóember

Hóna alatt seprűt szorít,
pedig nem is sepreget.
Bizony ésszel fel nem éred,
ez az ember ki lehet.
Hóval, faggyal nem törődik,
tűri némán, szótlanul,
De mikor a tavaszt érzi,
mint a patak, könnye hull.