Tordon Ákos:Csodavonat

Ezermester nagyapám egy hosszú téli éjszakán ezermesterműhelyében nagy erdőnek fájából, fenyőfának illatos deszkájából kicsi favonatot ügyeskedett. Kicsi mozdonyhoz kicsi kocsikat, a kicsi kocsikhoz kicsi kerekeket. S mert igazi ezermester volt nagyapám, igazi kis csodavonatot eszkábált, amelyik még füttyentett is, s hozzá az igazi nagy mozdonyfüttynél szebben, mert füttye – madárfütty volt.
Reggelre elkészült a kis vonat, s amikor én felébredtem: ott találtam a dunnám tetejében. Megörültem szívemből, hát még amikor meghallottam nagyapámtól, hogy ez a csodavonat éppen oda röpít engem, ahová kívánkozom!
Mert bizony én akkor beteg voltam! Az ágyat őriztem már jó ideje, s még az udvarunk is a messzinél messzebb volt nekem. Hogyne csillant volna fel a szemem! –
- Kipróbálhatod tüstént...… – - mondta dörmögő hangján nagyapám. – - Hát hová is szeretnél most utazni?
Az ablak felé néztem. Szürke és ködös reggel köszöntött be. A télre gondoltam. A késlekedő, havas, fehér télre. Miért késik? Miért nem jön?! – Télapóhoz – feleltem, s úgy láttam, nagyapámnak váratlanul felcsillant a szeme, s ha jól hallottam, a kis vonat is kettőt-hármat füttyentett örömében. –
- Helyes, fiú! Akkor indulunk –- mondta a nagyapám. – - Hunyd be csak a szemed.
Én már-már engedelmeskedtem, amikor eszembe jutott kicsi fehér mackóm: hátha ő is szeretné látni Télapót?! Beültettem hát az erdő fájából való kicsi vonat kicsi kocsijába, és becsuktam a szemem.
Hegynek föl, hegynek le, tekergős- kanyargós úton pöfögött velünk a csodavonat messze-messzire. Tó mellett is mentünk, tenger partján is futott velünk, talán éppen az Óperenciás-tenger partján. Kerültünk erre, fordultunk arra, s nem tellett sok időbe, megérkeztünk Télapó házához.
Palotának is beillő nagy, hófehér ház volt. De csukva volt az ajtaja, ablaka. Még az ablaktábla is csukva volt szorosan, gondosan. „"Hej-haj – tűnődtem. – - Hol lehet Télapó?” " Mert hogy üres a ház, abban nem kételkedtem. Búsulásomban el is mentem volna, ha nem erősködik kicsi fehér mackóm, hogy hortyogást, szuszogást hall kiszüremleni a házból. Hegyeztem én is a fülem, s valóban, mintha távoli hegyi patak muzsikás moraját hallanám.
Megzörgettem az ajtót, az ablakot. Egyszer, kétszer, háromszor. Az első zörgetésre kedvesen csilingelő hangocska szólt: –
- Ki az? Mi baj?
A második zörgetésre egy zsörtölődő asszonyhang szólt: –
- Nézze meg az ember! Tán a ház ég?!
A harmadik zörgetésre férfiember hangja felelt: –
- Ejnye, ejnye! Elaludtunk!
Az első hang Jégvirág hangja volt, a második Zúzmara nénié, a harmadik pedig Télapóé.
- Bizony, alaposan elaludtál, kedves Télapó! Várva vár már minden gyerek! – - kiáltottuk be a mackómmal. Nosza, lett erre bent nagy kapkodás, tevés-vevés, jövés-menés, nagy sietés. –
- Gyorsabban, gyorsabban! –-  hallottam Télapó hangját.
Aztán nyílt is hamarosan az ajtó, ő állt a küszöbön. Bekecsben, kucsmában, piros bőrcsizmában. – - Köszönöm, fiacskám, hogy felébresztettél! –-  mondta. –
- Bizony, nagy galiba lett volna abból, ha nem jössz! Talán csak húsvétkor ébredtem volna fel! Ejnye, ejnye…... bizony még sohasem aludtam el.
Azzal két tenyeréből tölcsért formálva a szája elé, nagyot kiáltott: –
-  Jó szolgáim, hóemberek, siessetek, siessetek!
Erre a Télapó háza körüli hókupacok mind megrázkódtak, megmozdultak, s helyre hóemberekké lettek, még a pléhköcsög sem hiányzott a fejükről. Siettek, ahogy tellett tőlük. Honnét, honnét nem, tizenkét csodaszép, hófehér színezüst agancsú hím szarvast vezettek elő, felszerszámozták gyémántos szerszámmal, és befogták Télapó színezüst szánjába mind a tizenkettőt. Ezüst száncsengők csengtek-bongtak, és Télapó türelmetlenül kiáltott be a házba: –
- Jöjj már, Zúzmara lelkem, siess, kis Jégvirág! –
- Jövünk már, jövünk! – - dohogott Zúzmara néne, s valóban nemsokára jött is Jégvirággal, de még beletellett jó időbe, amíg felült a szánra, mert minden ajtót hétszer zárt be, és minden kulcsot más-más helyre rejtett el. Télapó addig a hóemberek munkáját vigyázta, akik huszonnégyszer huszonnégy hófehér rénszarvast málháztak fel tenger sok játékkal, tenger sok ajándékkal, amelyek mindegyike majd egy-egy gyermekszívet vidámít fel, s egy-egy gyermekszemet fényesít ki az öröm fényességével. Mikor Zúzmara néne és a fehérnél fehérebb szépséges szép Jégvirág is fenn ültek a szánon, a legölesebb hóember felkapaszkodott a bakülésre, s hajrá! –-  már repültek is volna, ha nem int kezével Télapó. –
- Hát ezt a kisfiúcskát csak nem hagyjuk itt a kicsi mackójával és a kicsi favonattal?! Ugorj csak a szánba! –- szólt hozzám barátságosan.
Zúzmara néne kelletlenül helyet szorított maga mellett, de Télapó nem engedte, hogy odaüljek. –
- Megfagynál, kisfiam, Zúzmara néni és Jégvirág között!
 Így hát őmellé ültem, s az ő fehér bárányszőrmével bélelt bekecse melengetett az úton, mert bizony hogy reám terítette nagy szívesen.
Szélnél sebesebben repült a szán. Repült felhőknek hátán, a legmagasabb hegynél magasabban! Télapó lengő szakállából millió hópehely hullott, és mi repültünk, repültünk. Olyan sebesen repültünk, hogy szédülni kezdtem, és becsuktam a szememet.
Amikor kinyitottam: az ablakon át fehér arcával bemosolygott a tél. Hópelyhek hulltak, kavarogtak. Dunnám tetején az ezermester nagyapám eszkábálta favonatom madárfüttyel jelezte: hazaérkeztünk. Kicsi fehér mackóm vidáman mosolygott rám, mintha azt mondta volna: „"Elhoztuk Télapót!”"
Lehet, hogy így volt, lehet, hogy álmodtam. Hogy megbizonyosodjam felőle, meg kellene kérdeznem kicsi fehér mackómat, ő bizonyára emlékezne rá, ha még mindig ott lakna gyermekkorom játékfiókjában.

Fésűs Éva: Mire való a dinnye?

A kerekerdei játszótéren egy nagy, kövér borzgyerek rá akart ülni a hintára.

Tapsi Ferkó, Mókus Péter, Ürge Gyurka, sőt még Kisegér Kelemen is hiába magyarázták neki, hogy ne üljön rá, mert ekkora borzfiú alatt leszakadhat a kicsiknek szánt, lenge hinta. Borz Berci mindennap újra eljött, és megpróbálta elfoglalni, amiből rendszerint akkora nézeteltérés támadt, hogy az egyiknek az emlékét máig is őrzi Malacka fülén egy szaggatott csipkeminta.

Egyszer aztán a harkály kiszögezte a tölgyfa derekára az erdei határozatot, ami így szólt:

- „Nagy, kövér borzok a játszótéri hintát nem használhatják! A tilalom megszegőjére személyesen fogok rámordulni. Bömböldi Balambér, barnamedve.”

No hiszen, volt öröm! Csak a borz kerülgette duzzogva a margarétás, mécsvirágos játszóteret. Nem merte megszegni a tilalmat, mert a harmatos fűben friss medvenyomokat látott. Mérgesen nézte, hogyan hintázik a mókus, hogy leng a nyuszi kajla füle a szélben, sőt még azt is el kellett tűrnie, hogy malacka csúfondárosan ráöltse a nyelvét.

- Na, megálljatok! – morogta magában. Azért is borsot török az orrotok alá! Ha én nem hintázhatom, egykönnyen ti sem fogtok!...

Másnap reggel az erdei-mezei gyerekek egy óriási görögdinnyét találtak, közvetlenül a hintájuk előtt – de akkorát, hogy attól sem a hintára felülni, sem azt meglendíteni nem lehetett. Nyilvánvaló volt, hogy az erős borz görgette oda.

- Most mitévők legyünk? – nézett egymásra Tapsi Ferkó és Mókus Péter.

- Majd én megmondom! – visított Malacka. – Ha a kölcsönkenyér visszajár, akkor a kölcsöndinnye is!

- Színigaz – cincogott Kisegér Kelemen - , de hogyan akarod neki visszaadni, amikor meg sem bírod mozdítani?

- Ha mindnyájan nekirugaszkodunk, együtt el tudjuk görgetni a lejtős domboldalig, onnan pedig már magától is legurul, és aztán … - itt lehalkította a hangját Malacka és kuncogva suttogott valamit a többieknek.

- Nagyszerű, nagyszerű! – verte össze apró mancsát Mókus Péter, Tapsi Ferkó pedig bukfencet vetett örömében.

Hanem a dinnye nagyon nehéz volt, az út pedig rögös. Szuszogtak, lihegtek, százszor is nekirugaszkodtak, amíg végre-valahára boldogultak vele. Tapsi Ferkó füle egészen a vállára hervadt a fáradtságtól, Ürge Gyurka elharapta a nyelvét, Kisegér Kelemen farkincája csücskét pedig meglapította a rettenetes dinnye. Mind az öten fülig porosak, bogáncsosak lettek, mire a lejtő tetejéhez értek, de ott már valóban csak egy egészen pici lökés kellett ahhoz, hogy a dinnye meginduljon lefelé. Gurult, gurult, mint a lavina, füvet, virágot, mindent lehengerelve, és végül nagy zökkenéssel megállapodott, pontosan a borzvár kapujában. Borz Berci ki akart jönni, hogy megnézze, mi ez a nagy robaj – de már nem tudott. A dinnye teljesen eltorlaszolta a kijáratot. Távolról odahallatszott Malackáék kárörvendő visongatása.

- Kölcsöndinnye visszajár! Visszajár!

Malacka mégis tévedett, amikor azt hitte, hogy a borz lombhullató vasárnapig sem fog előjönni. Igaz, eleinte csak fújt, prüszkölt, mérgelődött magában, de aztán hamarosan ásott magának új kijáratot. És a következő reggelen a dinnye ismét ott volt a játszótéren, a hinta előtt, ugyanúgy, mint az előző napon.

Ürge Gyurka sírva fakadt, amikor meglátta, Malacka ellenben kijelentette, hogy a harcot nem lehet feladni, a dinnyét megint vissza kell görgetni a borzvár elé. Hadd lássa, hogy nem akármilyen ellenfelekkel van dolga!

A többiek fancsali képet vágtak. Sehogy sem fűlt a foguk az újabb bosszúhoz. Tapsi Ferkót izomláz gyötörte, Kisegér Kelemennek be volt pólyálva a farkincája, Mókus Péter pedig egyszerűen a fejét rázta. Hozzá sem nyúl többé ehhez a szörnyűséges, nagy dinnyéhez!
 

- Könnyű neked, te az ágon is hintázhatsz! – ripakodott rá Malacka és már majdnem összevesztek, amikor megzörrent az avar és észrevették a sünt.

A sün ritkán járt a játszótérre, mert szúrt, és a többiek féltették tőle az orrukat. Most mégis odahívták, hogy adjon tanácsot, mitévők legyenek. A sün végighallgatta őket, aztán se szó, se beszéd, elővette kicsi nádkését és meglékelte a dinnyét. Csodálatos, illatos, piros belseje volt! Malackának és társainak tátva maradt a szája.

A sün elkezdett jóízűen falatozni, és nagyokat csettintett hozzá. Tapsi Ferkó két lábra állt, úgy bámulta. Kisegér Kelemen egyszeriben megfeledkezett a fájós farkincájáról. Ürge Gyurka akkorát nyelt, hogy hallani lehetett. Mókus Péternek és Malackának kicsordult a nyála. Erre a sün feléjük nyújtott egy-egy szeletet: - Tessék!

No, több se kellett! Kitörő ujjongással mind nekiestek a dinnyének. Mire a borz odasettenkedett meglesni, hogy mi történt, csupa vidám, jóllakott erdei gyereket látott. Malacka éppen teli pocakját simogatta, a sün pedig nádkésére tűzte az utolsó dinnyeszeletet és magasra emelte:

-Köszönjük a finom dinnyét, Borz Berci!Ilyet akár mindennap ide guríthatsz nekünk!

Mindenki hangosan nevetett, míg a borz majd megpukkadt mérgében, amiért neki nem jutott eszébe, hogy a dinnyét inkább meg kell enni. Úgy elszaladt, hogy még most is porzik az út utána. Malacka rámutatott a dinnyehéjra:

- Ezt pedig most hordjuk oda mind az ajtaja elé!

- Még mit nem! – intette le a sün. – Nem volt elég a bosszúból?

- Akkor hová tegyük? – kérdezték valamennyien.

- Hát nem tudjátok?...A szemétbe! – felelte a sün és egy darabbal máris elindult a játszótéri szeméttartó felé. A többiek szó nélkül utána.

(Forrás: Fésűs Éva – Az ezüst hegedű, Szent István Társulat 2009)

Fésűs Éva: A pajkos napsugár

– Süss fel nap, fényes nap!…-ezt a dalt énekelte télidő végén néhány kipirult arcú, csillogó szemű kisgyerek – de olyan szépen, hogy a felhőkbe takarózott nap nem is tudott ellenállni a kedves hívogatásnak.

Először csak egyetlen elszánt fénysugár keresett magának rést a a vastag fellegek között, hogy lekandikáljon a földre, de amikor sikerült a próbálkozása, egyre többen tódultak utána. Elcsúsztak a tó vékony jéghártyáján, megcsillantották a nedves, kopasz faágakat, s egy szempillantás alatt millió kicsi fény kacagott, ugrált, sziporkázott piros gyereksapkákon, fehér hófoltokon, csepegő háztetőn és sima ablaküvegen.

– Kikelet! Kikelet! – ujjongtak a madarak.

– Süt a nap! Süt a nap! – kiabálták a gyerekek.

– Utat a tavasznak! – füttyentett a szél és sepregetni kezdte az utakat.

Nap-anyó most már egész kerek arcával lemosolygott a földre és így szólt a sok kis fickándozó napsugárhoz:

– Ideje, hogy munkához lássatok! Vigyétek el mindenhová az élet melegét!

Kit a rétre küldött, kit az erdőre, kit a kiskertekbe, hogy olvasszanak, melengessenek, alvó csírákat ébresztgessenek. Mindegyik örömmel tette a dolgát, csak az egyik aranyszínű napsugárka duzzogott.

– Még mit nem! Hogy én folyton csak egy sáros, piszkos hófoltot kerülgessek? Ugyan minek? Igazán nem azért vagyok fényes, tavaszi napsugár, hogy ilyen unalmas munkát végezzek!

Hipp-hopp!…végigtáncolt a pocsolyák tükrén, ezüstöset bokázott a patakon és csúfondárosan megríkatott egy makacs jégcsapot.

– Ó, de pompás! Így érvényesül igazán az én ragyogásom! – tündöklött a boldogságtól és olyan helyet keresgélt, ahol fényessége megsokszorozódnék. Ebben a pillanatban megjelent egy ablakban egy kisfiú. Éppen unatkozott odabent és csintalanságon törte a fejét.

– Kisütött a nap! – kiáltott vidáman. – Napsugárral fogok játszani!

Elővett a zsebéből egy kicsi tükröt és oda tartotta a fény elé. Az önfejű napsugár belepillantott és valósággal elámult a tulajdon ragyogásától. Csillogott, villogott büszke örömében és csúszkálni kezdett a tükrön, ahogyan azt a kisfiú forgatta. Éles fénye átvetődött a tükörlapról a szemközti házfalra és végigtáncolt rajta, mint vakító aranyfoltocska.

A kisfiú eleinte csak hunyorgó cicákat bosszantott vele, de azután merészet gondolt és úgy tartotta a tükröt, hogy a haszontalan napsugár belevillanjon róla a járókelők szemébe. A sugárkának tetszett a mulatság. Ez igen! Így mindenki észreveszi! Nicsak, máris milyen nevetségesen kapkodja a fejét a sarki újságárus néni!

– Ide nézz, milyen vakító vagyok!

– Ide nézz, te padon üldögélő bácsi, hogy elkápráztatlak!

– Csodáljatok meg, emberek! Ilyen az igazi napsugár!

– Ámulj-bámulj, te rollerozó kislány, akkora ragyogást varázsolok a szemed elé!

Különösen fényeset akart kacagni, amikor a rolleros kislány ijedten a szeme elé kapta a kezét, elengedte a kormányt és nagyot esett. Csúnyán megütötte a térdét és hangosan sírva fakadt. A fákon haragosan lármázni kezdtek a verebek.

– Mit csináltál, te haszontalan, semmirekellő napsugár? Megállj csak, bepanaszolunk Nap-anyónál!

A napsugárka maga is megijedt a váratlan balesettől, akárcsak az ablakban a csintalan kisfiú, aki most megszeppenve bújt el a függöny mögé. Zsebében eltűnt a fényszóró tükör és a napsugár elsápadva, tétován simogatta a rolleros kislány arcát, de bizony azon csak a könnyeket tudta megcsillantani. Elszégyellte magát, mert hiszen nem volt ő rossz, csak meggondolatlan és pajkos.

– Bocsáss meg! Na, igazán ne haragudj rám! – suttogta bűnbánóan, de a kislány nem értett napsugárnyelven, és csak otthon az édesanyja tudta megvigasztalni. A napsugár utánaillant, belesett a házuk ablakán, ott ugrabugrált a kertjükben és nagyon szerette volna jóvátenni azt, ami történt.

Mindennap az ablak alatti hófoltocskán táncolt, minden melegét odaszórta, csak megbocsájtana az a kislány!…Közben észre sem vette, hogy a hófolt egyre zsugorodik, alatta megpuhul a föld, sőt, mintha megmozdulnának a sáros rögök. Egyszer csak egy apró repedésből ágaskodni, tolakodni kezdett kifelé egy icipici, zöld hajtás.

– Hát ez mi? – lepődött meg a napsugárka és minden fényével még jobban odacsodálkozott. A zöld szár másnapra csaknem arasznyira nőtt, harmadnapra pedig – ó, csodák csodája! – apró, fehér szirmok bomlottak ki a végén.

– Hóvirág! – csendült meg az ablak mögött a kislány kacagása. – Anyu, nézd, milyen szép!

– Előcsalogatta ez az áldott, tavaszi napsugár – felelte egy kedves hang.

A napsugár csak most értette meg, hogy mi történt. Akaratlanul is virágot fakasztott, elhozta a földnek az élet melegét. Körös-körül fiatal rügyek pattogtak, friss füvek serkentek a napsugár testvérek munkája nyomán. A pajkos napsugár azt sem tudta, hová legyen örömében! Milyen jó, hogy ő is hozzájárult ehhez a nagy csodához! Mindjárt körül is néz, hogy hol kell még melengetni, érdes rögöket cirógatni, fagyot olvasztani, hogy minél szebb legyen a világ.

Az ablakban nevetett a kislány. Arcán nyoma sem látszott már a múltkori könnyeknek, s odafent a kék égen Nap-anyó is mosolygott, legderűsebb tavaszi mosolyával.

Bálint Ágnes: Sárgadinnye, görögdinnye

A dinnyés bácsi Hajniék szomszédságában lakott feleségével, Terus nénivel. Szép házuk volt, üvegverandával, ahol a jégvirágos ablak mögött egész télen piroslott a muskátlik virága. Papagájaik is voltak. Hajni és húgocskája, Rita gyakran átlátogatott hozzájuk, hogy megcsodálják a virágok között röpködő madarakat.

Terus néni ilyenkor dinnyebefőttel kínálta a kislányokat. Nagyon szerették a cukorszirupban eltett dinnye édes, sárga kockáit és a befőtt sűrű levét. Olyan volt, mint a méz. Tavasz felé csodálkozva látták, hogy az üveges veranda párkányán véges-végig tejfölös poharak sorakoznak. Mindegyikben föld volt.

– Mi lesz ebből? – kíváncsiskodtak a kislányok. – Homokpogácsa?

A dinnyés bácsi nevetett.

– Nem homokpogácsa, hanem dinnyepalánta. Minden pohárba dinnyemagot ültettem. Nemsokára kikel.

Csakugyan, mire legközelebb átlátogattak, már minden tejfölös pohárban zöldellt egy-egy kis növényke: fényes, kerek levelű dinnyepalánta.

– Hogyan fér majd el a dinnye ebben a pohárban? – aggodalmaskodott Hajni. A dinnyés bácsi megnyugtatta:

– Addigra már sehol sem lesz a pohár. Mihelyt elmúlik az éjszakai fagyok ideje, kiültetjük a palántákat a kertbe.

A ház mögött nagy kert volt és ezt a kertet a dinnyés bácsi elejétől a végéig felásta. Nem volt benne sem homokozó, sem hinta, pázsit sem volt, csak szépen elgereblyézett, porhanyós föld. Mikor fölmelegedett az idő, ebbe a földbe kerültek a dinnyepalánták, jó messzire egymástól.

– Szegénykék, így nem tudnak beszélgetni! – sajnálkozott Rita. Hajni kinevette.

– Ó, te kis buta! A növények nem beszélgetnek!

– Legalábbis nem úgy, ahogyan mi! – mondta a dinnyés bácsi. – Mindenesetre szeretik egymás társaságát, annyi szent. És meglátjátok, pár hét múlva egészen közel kerülnek egymáshoz!

A jó idő beálltával a kislányok már nem jártak át olyan sűrűn dinnyés bácsiékhoz, mint télen. Óvoda után egész estig a kertben játszottak, hintáztak, pancsoltak. A kerítés lécei között átláttak a szomszéd kertbe, ahol a kis dinnyepalánták már megnőttek, hosszú indákat növesztettek, sok fodros-bodros levelet, és úgy befutották a kert minden talpalatnyi helyét, hogy a földet nem is lehetett látni.

Nyáron három hétre bezárták az óvodát. A z óvó nénik szabadságra mentek, a termeket kifestették. Erre a három hétre Hajniék szülei is szabadságot vettek ki. Elutaztak ahhoz a nagymamájukhoz, amelyik a Velencei-tónál lakott és mindennap strandra jártak. Lebarnultak, megnőttek, valamelyest úszni is megtanultak. Mikor letelt a szabadság, hazautaztak.

Tikkasztó meleg nap volt, a kislányok egész úton szenvedtek a szomjúságtól. Ittak ugyan szörpöket, fagylaltoztak is, de egyre szomjasabbak lettek.

– Már azt hittem, sosem érek velük haza! -panaszkodott édesanyjuk Terus néninek, aki az ablakból nézte megérkezésüket. Látta, milyen fáradt, elcsigázott a két gyerek, de még a szülők is.

– Tudok én erre orvosságot! – mondta mosolyogva. Négy jéghideg sárgadinnyét hozott nekik, mindenkinek egyet-egyet.

– Látjátok? mutatta a kislányoknak. – Ez lett abból a magból, amit a tejfölös pohárba ültettünk.

Hajnit és Ritát csak az érdekelte, hogy minél előbb ehessenek a dinnyéből. Alig várták, hogy édesapjuk fölszeletelje. Édes volt, mint a méz, illatos, zamatos.

– Ilyen finomat még életemben nem ettem! -mondta Hajni. Rita csak bólogatott, mert sajnálta az időt a beszédre, mikor dinnyét ehetett.

Mikor azonban pár hét múlva a dinnyés bácsi egy hatalmas görögdinnyét hozott nekik és megkóstoltatta velük a léket, kijelentették, hogy ez még a sárgadinnyénél is finomabb. Szinte itták, szürcsölték az édes dinnyelét. Azután egy-egy nagy szelet dinnyével kiültek a teraszlépcsőre. Azonnal megjelent egy darázs. Izgatott zsongással keringett körülöttük.

– Dinnyét akar enni! – mondta Rita. Hajni nevetett. – Tudja, mi a jó!

Egy darabka dinnyét letettek a lépcső szélére és nézték, hogyan lakmározik belőle a darázs. Azután azt figyelték, hogyan tisztálkodik: sorra törölgette mind a hat lábát, csápjait, szárnyait, s mikor már elégedett volt saját magával, elrepült.

– Az a baj, hogy nekünk is meg kell mosdanunk! – sóhajtott Hajni. Minden ujja ragadt. És bár a dinnyeevés után nemcsak mosdaniok, hanem zuhanyozniok is kellett, hónapok múlva is fölcsillant a szemük, ha eszükbe jutott a nyár első görögdinnyéje.

Tordon Ákos: Kökény király lakodalma

Barna dombon innen, kéklő hegyen túl, volt egyszer egy kerek erdő. A kerek erdőben egy kökénybokor. Éppolyan kék szemű kökényt termett, akár a többi, s a levele is olyan volt, mint a többi közönséges kökénybokoré, mégis más volt a többinél.

Jól tudta ezt a madárnép: a sárgyóka és a sordély, a pipiske. De tudta a légykapó is. S a légykapóval a gébics, a kakukk és a haris. És tudták a kedves fülemülék is. A bíbicek is tudták. És tudták egytől egyig a piros mellű pirókok és a sárgarigók is. Sőt a kékcsóka is tudta, s vele a haszontalan, kék begyű nádiveréb is.
Miben különbözött hát ez a kökénybokor a többitől? Csak abban, hogy a mindig víg kedélyű, fütyörésző szélmanócskák helyett tündér lakott benne! Mégpedig a Kékhajú Tündér!
Mert hiszen lakhatott volna az Ezüsthajú vagy akár az Aranyhajú Tündér is. De nem. A Kékhajú Tündér palotáját rejtette a kökénybokor.
Kék szemű kökényből épült ez a palota. Kék volt a fala, ablaka, ajtaja. Kék volt a szőnyeg, a függöny, a bútor, s minden olyan pirinyó, hogy belefért egy kökényszembe.
A Kékhajú Tündér szépségének híre bejárta az egész világot. Jöttek is a kérők seregestül, minden irányból, de javarészt elvétették az utat, s nem jutottak el a kökénypalotáig.
Hanem Kökény király ismerte az utat, s bekopogtatott a Kékhajú Tündér kékre festett ajtaján.
- Rég elnyílt a pipitér, a szerencsém mit ígér? Feleséget keresek, de tovább már nem megyek, légy hát a feleségem, szép Kékhajú Tündér! - Azzal szépen megemelte kökénykoronáját, és megcsörgette gyémántjait a tarisznyájában.
- Sajnálom, Kökény király, ma sok a dolgom, az időm kevés, próbáld meg holnap... - felelte a Kékhajú Tündér.
Másnap újra bekopogtatott Kökény király, és újra elmondta mondókáját. Újra megemelte a koronáját, és újra megcsörgette a gyémántjait. De hiába. Újra a tegnapi választ kapta:
- Sajnálom, Kökény király, ma sok a dolgom, kevés az időm, próbáld meg holnap...
Mi mást tehetett szegény Kökény király? Egy álló héten át mindennap bekopogtatott. Ám a hetedik napon elunta a sok dologra való hivatkozást, és dérrel-dúrral így szólt:
- Bizony mondom, rontom-bontom: ma tartjuk a kézfogót! Kakasszó és gyöngyharmat, holnap a lakodalmat! - s azzal kioldotta tarisznyája száját, és csillogó gyémántjait a Kékhajú Tündér lába elé szórta.
- Kettőn áll a vásár, Kökény király - felelte csendesen a Kékhajú Tündér, miközben sorra felszedegette a szerteszét gurult gyémántokat. Ám amint megérintett egy gyémántot, azon nyomban kökénnyé vált az. Összeszedte, kosarába tette, és Kökény király kezébe adta.
Nagyot ámult, nagyot bámult Kökény Király, és kökénnyé lett gyémántjait szerteszét szórta a kökényesben. Három napig dúlt-fúlt haragjában. Mérgében kilencszer vágta földhöz a koronáját, végül is elcserélte az egyszeri juhászbojtár szépen szóló furulyájáért. Hanem egyszerre azon kapta magát, hogy bár mindig máshova akart menni, lába mégis mindig a Kékhajú Tündér kökénypalotája felé vitte. Szívbéli bánatát világgá furulyázta. A panaszos dalra kihajolt ablakán a Kékhajú Tündér. Most ő ámult-bámult, s hevesebben kezdett dobogni a szíve, mert egyszeriben megtetszett neki a furulyázó Kökény király.
- A feleséged leszek, Kökény király! - rebegte szemlesütve.
- Kettőn áll a vásár, szép Kékhajú Tündér! - válaszolta dacosan-morcosan a megsértett Kökény király. - Már nem házasodom: birodalmam elfújta a szél, kökénnyé lett gyémántjaimat szerteszórtam a kökényesben, királyi koronámat elcseréltem az egyszeri bojtár furulyájáért; mire házasodjam hát?
- Így is jó! - felelte a Kékhajú Tündér kékesfehérre vált arccal, és becsapta az ablakot.
Kinn búsult az egyik, benn búsult a másik, semmiben sem különbözve két durcás gyerektől. A Kékhajú Tündér telesírta kék selyempárnáit. Kökény király ott kóválygott ázva-fázva s egyre betegebbre válva a kökényesben.
- Segíteni kellene rajtuk! - mondták a fülemülék a sárgarigóknak. A sárgarigók a légykapóknak. A légykapók a kakukknak. Az a harisnak. A haris a barázdabillegetőnek. A barázdabillegető a bíbicnek. Az a szárcsának. A szárcsa a vízityúknak és így tovább. De egyik sem segíthetett, mert egytől egyig költöző madarak voltak, és mindannyiuknak vándorútra kellett kelniük. Végül is az itt telelő madarak segítettek rajtuk. Éspedig a sárgyóka és a sordély, a búbos pacsirta és a piros mellű pirók, a cinke és a feketerigó. Ide-oda szálltak a kökényesben. Szót váltottak a Kökény királlyal. Szót értettek a Kékhajú Tündérrel. Súgtak-búgtak, amíg csak mosolyogni nem kezdett a Kékhajú Tündér, és kacagásra nem fakadt Kökény király. Azon kacagott Kökény király, hogy újra ott áll a kökénypalotában, a Kékhajú Tündér kék szobájában, és elismétli mondókáját:
- Bizony mondom, rontom-bontom, ma tartjuk a kézfogót, kakasszó és gyöngyharmat, holnap a lakodalmat!
- Legyen úgy, amint kívánod! - felelte a Kékhajú Tündér, Kökény király nyakába borulva.
Hét varrónő keze se győzte volna a menyasszonyi ruha varrását, de szerencsére ott volt a sok madár: mind segített ruhát varrni, kész is lett a szépséges szép, kékséges kék menyasszonyi ruha egykettőre. Hét szakács se győzte volna a lakodalmi lakoma elkészítését, de szerencsére ott volt a sok madár: mind segített sütni-főzni, el is készült a lakoma idejére. S aztán mind ott maradtak lakodalmi vendégnek. Ma is erről a lakodalomról folyik a terefere a kökénybokrok ágán, a sordélyok és a sárgyókák, a pipiskék és a pirókok, a cinkék és a feketerigók között.
Aki nem hiszi, menjen ki a kökényesbe!

A három törpe - Óvodások mesekönyve

Szerkesztette: T. Aszódi Éva

Móra Ferenc Könyvkiadó, 1959

Tartalomjegyzék:

Három-négyéveseknek 

Icinke-picinke (Arany László meséje)

Kerekecske-dombocska (Mészöly Miklós meséje) 
Nagyanyóka unokája meg a tyúkocska (Orosz népmese, fordította Rab Zsuzsa) 
A három pillangó (Gáspár János gyűjtése nyomán írta Jékely Zoltán) 
Az egér farkincája (Magyar népmese, feldolgozta Mészöly Miklós)
A két kicsi bocs meg a róka (Magyar népmese, feldolgozta Kolozsvári Grandpierre Emil)
A kiskakas gyémánt félkrajcárja (Arany László meséje) 
A kóró és a kismadár (Arany László meséje)
A vadgalamb és a szarka (Gyulai Pál meséje nyomán írta Mészöly Miklós) 
A kakaska meg a babszem (Orosz népmese fordította Aprily Lajos)
Miért haragszik a disznó a kutyára, a kutya a macskára, a macska az egérre? (Arany László meséje)
A kisnyúl (Magyar népmese, feldolgozta Kolozsvári Grandpierre Emil)
Az öt kis macska (Lett népmese, fordította és átdolgozta Mészöly Miklós) 
A naplopó medve (Csukcs népmese nyomán írta Mészöly Miklós)
Reggel a tanyán (Mészöly Miklós meséje)
A vajaspánkó (Orosz népmese, fordította Apríly Lajos)
A vityilló (Orosz népmese, fordította Apríly Lajos)
Visszajött a répa (Kínai mese)
A farkas-tanya (Arany László meséje)
Mese a kíváncsi békáról (Bartócz Ilona meséje)
Hogyan cserélt barlangot az ürge meg a medve? (Csukcs népmese nyomán írta Jékely Zoltán)
A kecskegidák meg a farkas (Orosz népmese fordította Aprily Zoltán)
A kíváncsi nyuszí-muszí (Angol mese nyomán írta Jékely Zoltán)
A ládikó (Norvég népmese nyomán írta Mészöly Miklós)
A tejescsupor (Kolos Tamás meséje)
A repülni tanuló kis veréb (Csarusin meséje, fordította Szöllössy Klára)
Hogyan tanulta meg Zsófi kimondani az "R" betűt? (Csarusin meséje, fordította Szöllösy Klára)
A török és a tehenek (Móricz Zsigmond versének ötlete alapján írta Jékely Zoltán)

Négy-öt éveseknek

A kismalac és a farkasok (Arany László meséje)
A kisgömböc (Bendek Elek meséje)
A kislány meg a róka (Orosz népmese, fordította Aprily Lajos)
A farkas, a róka, a nyúl, meg a varjú (Benedek Elek meséje)
Csuszi csiga (Mayer Klára meséje nyomán írta Mészöly Miklós)
A csökönyös nyulacska (Üzbég népmese nyomán írta Mészöly Miklós)
A róka meg a macska (Grimm testvérek meséje, átdolgozta Rónai György)
Nagytakarítás a napnál (Szlovák népmese nyomán írta Mészöly Miklós)
A világotjárt kiscsacsi (Hárs László meséje)
Az erős veréb (Arfikai néger népmese, átdolgozta Dégh Linda)
A tréfacsináló bohóc (Füst Milán meséje)
A három törpe (Constantinescu meséje nyomán írta Jékely Zoltán)
Mákszem-mese (Hárs László meséje)
Nagyhatalmú Sündisznócska (Móra Ferenc meséje)
Homokországban (Móra Ferenc meséje)
Cirmos Cili játszótársa (Angol mese nyomán írta Jékely Zoltán)
Ritka vendég (Szkericzkij meséje nyomán írta Jékely Zoltán)
Az eleven kalap (Noszov meséje fordította Nikodémusz Elli)
Jónáska és Jánoska (Mayer Klára meséjét átdolgozta Jékely Zoltán)
A galambocska (Katajev meséje nyomán írta Jékely Zoltán)
A medvebocsok (Csarusin meséje, fordította Szöllőssy Klára)
A fürj (Csarusin meséje, fordította Szőllössy Klára)
Mese a szitakötőről (Bartócz Ilona meséje)
Mese a pókról (Bartócz Ilona meséje)
Cickom-Cilu (Mészáros Vincéné meséjét átdolgozta Jékely Zoltán)
A nyúl meg a sün (Grimm testvérek meséje, átdolgozta Rónay György)
Cserebere (Oszejeva meséje, fordította Bene Sándor)
Lépcsőfokok (Noszov meséje, fordította Nikodémusz Elli)
Hétszínvirág (Katajev meséje, fordította Lányi Sarolta)

Öt-hat éveseknek

A róka, a medve és a szegény ember (Gyulai Pál meséje)
Három kívánság (Benedek Elek meséje)
Az őzikék (Sebők Zsigmond meséje)
Kutya szeretne lenni (Benedek Elek meséje)
Egérvadászat (Gárdonyi Géza meséje)
Gazsi kalandja (Mikszáth Kálmán meséje)
A másik macska (Móra Ferenc meséje)
A didergő király (Móra Ferenc meséje)
Dióbél királykisasszony (Móra Ferenc meséje) 
János vitéz (Móricz Zsigmond meséje)
Kádár apó szerencséje (Ukrán népmese nyomán írta Mészöly Miklós)
Hogyan keresett barátot a kutya? (Nyenyec népmese nyomán írta Jékely Zoltán)
A hős egér (Eszkimó népmese nyomán írta Jékely Zoltán)

A sün meg a borz (Sztelmah meséje nyomán írta Jékely Zoltán)
A kisfiú, a kiskutya, a kismacska és a kisbéka története (Bolgár népmese nyomán írta Jékely Zoltán)
A két béka (Pantyelejev meséje, fordította Zsombor János)
Lassan járj - tovább érsz (Lengyel népmese nyomán írta Jékely Zoltán)
A rakoncátlan kisgida (Angol népmese nyomán írta Jékely Zoltán)
A csillagos sün (Lengyel Balázs meséje)
A szájhős (Vándor Miklós meséje)
Baleset az erdőn (Vidor Miklós meséje)
Csibe kacsa (Francia mese nyomán írta Jékely Zoltán)
Huncutka (Mayer Klára meséje, átdolgozta Mészöly Miklós)
A csíkoshátú kismalac (Lengyel Balázs meséje)
Egy kutyus meg a cica (Füst Milán meséje)
Félős mese (Csarusin meséje, fordította Szőllőssy Klára)
A verébfióka (Gorkij meséje, fordította Szőllőssy Klára)
Flórián, a kandúr (Csarusin meséje, fordította Szőllőssy Klára)
A Liu testvérek (Kinai népmese, fordította G. Lányi Márta)
A három csibe (Francia mese nyomán írta Timár Éva)
A brémai muzsikusok (Grimm testvérek meséje, átdolgozta Rónay György)
A méhkirálynő (Grimm testvérek meséje, átdolgozta Rónay György)
Hovámész (Mészöly Miklós meséje)
A varázsige (Oszejeva meséje, fordította Bene Sándor)
Jócselekedet (Oszejeva meséje, fordította Bene Sándor)
Kék falevelek (Oszejeva meséje, fordította Bene Sándor)
Tündér a műhelyben (Hárs László meséje)
A négy kívánság (Usinszkij meséje, fordította Urbán Eszter)
Miska (Lev Tolsztoj meséje, fordította Aprily Lajos)
Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj (Magyar népmese, átdolgozta Illyés Gyula)
Mátyás király meg az igazmondó juhász (Magyar népmese, átdolgozta Kolozsvári Grandpierre Emil)
Az aranyszőrű bárány (Magyar népmese, átdolgozta Kolozsvári Grandpierre Emil)
A csillagszemű juhász (Magyar népmese, átdolgozta Kolozsvári Grandpierre Emil)

A csillagszemű juhász (Magyar népmese, átdolgozta Kolozsvári Grandpierre Emil)

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, volt egyszer egy király. Ez a király nagyon szeretett tüsszenteni. Ahogy reggel fölébredt, mindjárt tüsszentett egyet. De tüsszentett ebéd után is, vacsora után is, sőt még álmában is megesett vele, hogy eltüsszentette magát. Ilyenkor pedig mindenkinek azt kellett mondani:

— Egészségére, felséges királyatyám.

Mondta is mindenki engedelmesen, mert a király nagyon hatalmas volt s az emberek féltek tőle.

Élt ennek a hatalmas királynak az országában egy juhász. Ennek a juhásznak a két szeme úgy ragyogott, mint az eleven csillag. Ezért csillagszemű juhásznak nevezték.

Egyszer a csillagszemű juhász behajtotta a nyáját a palota udvarára, mert a király birkapörköltet akart enni. Mikor a király meglátta a juhászt, nagyot tüsszentett. De a csillagszemű juhász nem kívánta egészségére. Hiába fenyegette a király, a juhász azt felelte, hogy ő ingyen nem kívánja egészségére a tüsszentést.

— Hát mit kívánnál? — kérdezte a király.

— Felséges királyatyám lányát kívánnám feleségül — válaszolt a juhász.

— Hadd mehessek hozzá! — szólalt meg a királylány, mert nagyon tetszett neki a csillagszemű juhász.

De a király nem hallgatott a lányára, hanem parancsot adott a katonáknak, hogy a juhászt vessék a fehér medve tömlöcébe. Ügy is tettek. De a medve, mihelyt meglátta a csillagszeműt, mindjárt a lábához feküdt s a kezét nyalogatta. A juhász elővette a furulyáját, muzsikált rajta, a medve pedig táncolt hozzá. A nagy muzsikaszóra odaszaladt a király, hát látta, hogy a juhásznak semmi baja nem esett.

— Mondod-e, hogy egészségemre? — kérdezte a király.

— Én aztán nem, míg felséged a lányát nekem nem adja — válaszolt a juhász.

Megmérgesedett a király s megparancsolta, hogy a juhászt vessék a vadsündisznók börtönébe. Ügy is lett. Csak- hát a vadsündisznók is megszelídültek, mihelyt a juhász rájuk nézett a csilagszemével. A juhász pedig elővette a furulyáját, a sündisznók meg reggelig táncoltak.

Megint odament a király a börtönhöz. Megint látta, hogy a juhásznak semmi baja.

— Mondod-e, hogy egészségemre? — kérdezte tőle.

— Nem én, míg felséged a leányát nekem nem adja!

— Akkor vessétek a kaszás verembe! — parancsolta a király.

Megfogták a katonák a juhászt s bedobták egy gödörbe, száz éles kasza közé. De most sem lett semmi baja, mert a szeme világított s maga a kaszákat elkerülte. Reggel ott ült a gödör szélén s vígan furulyázott.

Belátta a király, hogy így nem boldogul a juhásszal, mást gondolt ki hát. Befogatott a hintójába, a juhászt meg maga mellé ültette. Mikor az ezüst erdőhöz értek, megszólalt a király:

— Neked adom ezt az ezüsterdőt, ha azt mondod: egészségemre !

— Nem mondom én — felelt a juhász —, míg a lányát nekem nem adja.

Meghajtotta a király a lovakat. Nemsokára elértek az arany várhoz.

Megszólalt a király:

— Mondd, hogy egészségemre s tied lesz ez a szép aranyvár.

— Nem mondom én — felelt a juhász —, míg a lányát nekem nem adja.

Közibe vert a király a lovaknak, szinte tovább repült a hintó. Elértek a gyémánt tóhoz.

— Látod-e ezt a gyémánt tavat? — kérdezte a király. A juhász intett, hogy látja.

— Ez is a tied lesz, ha azt mondod: egészségemre!

— Nem mondom én — felelt a juhász —, míg a lányát nekem nem adja.

Mit tehetett a király, odaadta a lányát a csillagszemű juhászhoz. Hét országra szóló nagy lakodalmat tartottak. Az első tál étel tormás hús volt. A király a tormától akkorát tüsszentett, hogy lecsúszott az aranykorona a fejéről.

— Egészségére, királyatyám! — kiáltotta a juhász s attól kezdve egyre ezt ismételte. Végtére a király kérlelni kezdte, hogy hagyja abba, inkább neki adja fele királyságát. 

S a csillagszemű juhász elfogadta a fele királyságot. Mindjárt megkoronázták őt is, feleségét is. Azóta is uralkodnak, ha még meg nem haltak.

Az aranyszőrű bárány (Magyar népmese, átdolgozta Kolozsvári Grandpierre Emil)

Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy fia. Mikor a fiú fölnevelkedett, az apja elküldte szolgálni. Elindult a fiú, hogy helyet keressen magának. Egyszer aztán ráakadt egy emberre, akinek juhai voltak, de juhásza nem.

— Fölfogadlak — mondta az ember —, de csak ha előbb próbát teszel.

Másnap a gazda egy furulyát meg egy botot adott a kezébe s mondta, hogy hajtsa ki a juhokat. A fiú buzgón pásztorkodott, le sem heveredett egész álló nap. Terelgette a juhokat s furulyázott nekik.

Volt a nyájban egy aranyszőrű bárányka. Ez a bárányka olyan kedvesen táncolt a furulyaszóra, hogy a fiú megszerette. Föl is tette magában, hogy ezt a bárányt kéri a gazdától bér fejében.

Este a gazda már várta a kapuban. Megnézte a nyájat s mikor látta, hogy minden birka megvan s mindegyik jóllakott, biztatta a fiút, hogy szegődjék el hozzá.

— Szívesen — válaszolt az —, de csak akkor, ha bérül az aranyszőrű báránykát kapom.

A gazda is szerette az aranyszőrű báránykát. Nehezére esett volna megválni tőle. De azt is tudta, hogy ilyen derék juhászt nem egykönnyen találhat. Odaígérte hát a bárányt.
Így lett a fiúból juhász. Megérdemelte a juhászi rangot, mert jelesen buzgólkodott. Mikor az esztendő letelt, búcsút vett a gazdától s elindult hazafelé, az aranyszőrű báránykával.

Egy faluban ráesteledett. Egy gazdánál szállott meg. Ennek a gazdának volt egy leánya, aki nagyon megszerette az aranyszőrű báránykát. Föltette magában, hogy a bárányt ellopja.

Éjféltájban odasettenkedett a báránykához, de mikor megfogta, két keze odaragadt a gyapjához.

Reggel fölkelt a legény, hát látja, hogy a lány odaragadt a báránykához. Próbálta lefejteni róla, de hiába. A bárányt nem akarta otthagyni, nem tehetett mást, elhajtotta a bárányt, amaz meg vitte a gyapján a lányt.

Alig ért a harmadik szomszédig, a juhász furulyázni kezdett. A furulyaszóra a bárány táncnak eredt. Táncolt d bárány, bárány gyapján táncolt a lány.

Meglátta ezt egy asszony, aki éppen kenyeret vetett a kemencébe. Fogta a sütőlapátot, hogy megriassza a lányt:

— Ne idétlenkedj, te, hallod-e, inkább menj haza.

De a lány csak táncolt. Erre hozzáütött a lapáttal. Mindjárt megbánta a cselekedetét. Mert a lapát a lány derekára ragadt, ő maga meg a lapát végére.

Így mentek a templomig. Ott a legény megint furulyázni kezdett.

Táncolt a bárány, bárány gyapján a leány, a leány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony.

Meglátta őket a pap:

— Ne űzzétek az eszeteket — kiáltott rájuk —, menjetek dolgotokra.

A szó nem használt, megmérgesedett a pap s botjával odasózott a sütőasszony dereka végire. Aztán úgy elcsodálkozott, leesett az álla. Mert hát a bot nyomban odaragadt a sütőasszonyhoz, ő meg a bothoz.

Mentek, ahányan voltak, a bárány, a lapát, a sütőasszony, a bot meg a pap, míg be nem értek a királyi városba. A város végén a juhász betért egy öregasszonyhoz, hogy megszálljon. Attól aztán megtudta, hogy beteg a király leánya, s nem segít rajta semminő orvosság. A doktorok azt beszélik, hogy egy jóízű kacagás mindjárt meggyógyítaná. De még eddig senki sem bírta megnevettetni.

Ahogy beszélgetnek, megszólal a dob az utcában. Hát a király üzente a népének, hogy aki megkacagtatja a lányát, annak feleségül adja s vele a fele királyságát.

Elhatározta a juhász, hogy szerencsét próbál. Elment a királyhoz s bejelentette, hogy ő megkacagtatja a búbánatos király kisasszonyt. A király jónéven vette a szándékát s mindjárt leültette a lányát maga mellé, a tornácra.

A juhász vette a furulyáját és megfuvintotta. Hát abban a szempillantásban táncolni kezdett a bárány, bárány gyapján a lány, a lány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony, a sütőasszony derekán a bot, a bot végén a pap. Táncoltak, táncoltak, a királylány pedig akkora kacagásra fakadt, majd lefordult a tornácról.

Ennek a kacagásnak úgy megörült az aranyszőrű bárányka, hogy lerázott magáról mindent s magában folytatta a táncot. Táncolt a leány is, a sütőasszony is, a pap is, külön-külön. De a lapát meg a bot se állottá meg tánc nélkül. Mikor jól kitáncolták magukat, a király összeeskette a lányát a juhásszal s neki adta fele királyságát. így lett a juhászból király. A papot felfogadták udvari papnak, a sütőasszonyt udvari sütőasszonynak, a leányt komornának a királylány mellé. Az aranyszőrű báránykát pedig megtették udvari báránynak. Tán még ma is bárány, na azóta birka nem lett belőle.

Mátyás király meg az igazmondó juhász (Magyar népmese, átdolgozta Kolozsvári Grandpierre Emil)

Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást. Mondja a burkus király:

— Azt hallottam, hogy magának aranyszőrű báránya van?

— Igaz — mondja Mátyás —, van nekem a juhaim közt egy aranyszőrű bárányom, meg van egy olyan juhászom, hogy az még sosem hazudott.

Mondja a burkus király:

— Én megmutatom, hogy fog hazudni!

— De — mondja Mátyás király — nem hazudik ez, olyan nincs!

— De én megmutatom, hogy hazudik, mert én megcsalom, de úgy, hogy muszáj, hogy hazudjon.

— Fogadok akármibe, hogy nem hazudik — mondja Mátyás király. — Fele országomat odaadom.

— Én is odaadom fele országomat, ha nem hazudik — mondja a burkus király.

Jó, kezet fognak. Avval jóéjszakát mond a burkus király és megy haza a szállására. Ott felöltözött a burkus király közönséges parasztgúnyába és indult ki rögtön a tanyára a juhászhoz.

Köszönti a juhászt, az visszaköszönti:

— Isten hozta, király uram!

— Honnét ismersz te engemet, hogy én király vagyok?

— Megismerem én a szaván, hogy maga király — mondja a juhász.

Azt mondja a burkus király:

— Adok én neked sok pénzt, ráadásul hat lovat meg hintót, csak add nekem az aranyszőrű bárányt.

— Jaj — mondja a juhász —, a világért se adnám, mert felakasztana Mátyás király.

Még több pénzt ígér neki a burkus király. De nem, a juhász nem állt kötélnek.

Hazamegy nagy búsan a burkus király a szállására és csak búsul és búsul. Ott volt a leánya is.

— Ne búsuljon — mondja az a leány —, mert elmegyek én ahhoz a juhászhoz egy csomó színarannyal; én majd megcsalom.

Vitt egy ládácska színaranyat a lány és egy üveg bort, hogy a juhászt megcsalja. De azt mondja neki a juhász, hogy neki nem szűkös a pénz! Mátyás király meg felakasztatja, ha megtudja, hogy hova lett az aranyszőrű bárány.

Addig-addig beszélt a leány, addig incselkedett, hogy végül megitták- a bort is. De a leánynak kellett elébb innia belőle. Látni akarta a juhász, nem tett-e valami étőt beléje. Nem. A bortól olyan kedve kerekedett aztán a juhásznak, hogy utoljára azt mondja, odaadja a bárányt, ha a leány hozzámegy rögtön feleségül. Pénz neki nem kell, mert pénze van elég.

Sokat szabódott a leány, de végül mégis beleegyezett. Azt mondja aztán a leány a juhásznak:

— Nyúzd meg a bárányt, a húst edd meg, nékem a húsa nem kell, csak a bőre.

Megnyúzza a juhász. Hazavitte a leány nagy örömmel az apjának az aranyszőrű báránynak a bőrét. No, örvendett az apja, hogy a leánya meg tudta csalni a juhászt.

Eljött a reggel, búsult erősen a juhász, hogy mit mondjon ő most Mátyás királynak, hogy ne tudja meg, hogy az aranyszőrű bárány elveszett. Indult a kastélyba és útközben elpróbálta, hogyan is fog hazudni, ha a király elé kerül. Beszúrta botját egy egérlyukba, a kalapját reátette a botra. Elhátrált aztán tőle, még feléje ment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király nevében saját magának:

— Mi újság a tanyán?

Mondta erre ő a maga nevében:

— Ott biz’ nincs más, csak az, hogy az aranyszőrű bárány elveszett; a farkas megette! Mikor kimondta, megijedt.

— Hazudsz, mert akkor a többit is megette volna! Avval kivette a botját és ment tovább a király kastélya felé. Ismét talált egy egérlyukat, ismét beletette a pálcáját, reá a kalapját és köszöntötte király uramnak a botot.

— Mi hír van a tanyán?

— Nincs egyéb, csak az aranyszőrű bárány bedöglött a kútba.

— Hazudsz — vélte hallani a király hangját —, mert a többi is bedöglött volna.

Ismét kivette a pálcáját és ment tovább a kastély felé. Harmadszor is talált egy egérlyukat, belétette a pálcáját, reá a kalapját és köszöntötte király uramnak a botot.

— Mi újság a tanyán?

— Ellopták az aranyszőrű bárányt.

— Hazudsz — mondta a király —, mert a többit is ellopták volna.

Kivette most is a kalapját és ment tovább Mátyás király palotájába. A burkus király is ott ült a leányával az asztalnál. Bemegy a juhász és köszönti a két királyt és a leányt is. A bőrt már oda is vitte volt a burkus király és most várták mind, hogy hazudik-é a juhász. Mert ha hazudott volna, Mátyás király a fogadással elvesztette volna a fele királyságát.

— Mi újság a tanyán? — kérdi Mátyás király.

— Nincs egyéb, minthogy az aranyszőrű bárányt egy szép fekete báránnyal elcseréltem. Nagy volt Mátyás király öröme.

— Hát hozd bé a bárányt — mondja a juhásznak. De azt mondja a juhász:

— Ott ül középhelyt a két király közt.

— Éljen! — mondja Mátyás király a juhásznak. — Nem hazudtál! Ezért neked adom a burkus királynak a fél országát, amit tőle elnyertem.

— No — mondja a burkus király —, én is odaadom a leányom, úgyis megszerették egymást.

És így lett a juhászból burkus király.

Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj (Magyar népmese, átdolgozta Illyés Gyula)

Volt egy szegény ember, annak három fia. A legnagyob- bikat Nyakiglábnak, a másodikat Csupahájnak, a legkisebbiket Málészájnak hívták. Ezek annyit tudtak enni, hogy az apjuk még kenyérből sem tudott nekik eleget adni. Egyszer azt mondja nekik, hogy menjenek már szolgálni, keressék meg a maguk kenyerét.

Elindul a legnagyobbik, Nyakigláb. Találkozott egy öreg emberrel, az felfogadta szolgának egy esztendőre. Ahogy elmúlt az esztendő, az öreg azt mondja neki:

— Adok neked egy asztalt, amiért jól szolgáltál. Ennek csak azt kell mondanod: — Teríts, teríts asztalkám — és lesz rajta mindenféle!

Nyakigláb alig várta, hogy kiérjen a faluból. Egy bokor mellett előveszi az asztalt s mondja tüstént neki:

— Teríts, teríts asztalkám!

Hát lett azon annyi minden ennivaló, innivaló, hogy Nyakigláb szeme-szája is elállt a csodálkozástól. Jól is lakott mond járt, hogy majd kirepedt. Azzal indult hazafelé. Talált útjában egy kocsmát, oda is betért. Bement mindjárt egy szobába. Téríttetett az asztallal. Jóllakott, aztán kért egy pohár bort. De amíg benn volt, a kocsmáros megleste, hogy mit csinál. Látta, hogy milyen asztala van ennek a legénynek.

Ahogy este lett, lefeküdtek. Nyakigláb is jó mélyen elaludt. A kocsmáros meg csak belopózott és a csodaasztalt kicserélte egy másikkal, amelyik pontosan olyan volt, mint Nyakiglábé.

Másnap reggel Nyakigláb újra elindult.

Addig ment, míg haza nem ért. Otthon eldicsekedett, hogy milyen asztala van őneki.

— No lássuk! — azt mondják.

Mondta ő az asztalnak, hogy — Teríts, teríts asztalkám! — de biz az nem terített. Az egész család meg várta már, hogy jóllakjanak. Hogy Nyakigláb így becsapta őket, éhesek maradtak.

Kapták magukat, jól elverték Nyakiglábot.

Elindult most már a második gyerek is, a Csupaháj. Az is ahhoz az öreghez érkezett, akinél Nyakigláb szolgált. Ot is megfogadták egy esztendőre. Mikor kitelt az idő, az öreg őt is magához hívta.

— Fiam, a szolgálatodért neked is adok valamit. Itt van egy szamár! Ennek csak azt kell mondani: — Tüsszents, tüsszents, csacsikám! — s annyi aranyat tüsszent neked, amennyit csak akarsz!

Csupaháj nagyon megörült a szamárnak. El is indult vele hazafelé. Útközben ő is betért a kocsmába. Evett, ivott, amennyi a bőrébe fért, és azt mondta, hogy majd csak reggel fizet. De a szamarat magával vitte a szobájába. Ahogy este lett, odaállította maga elé és azt mondta neki:

— Tüsszents, tüsszents, csacsikám!

A csacsi hegyezte a fülét, aztán elkezdett tüsszenteni. Tüsszentett is egyvégből olyan sokat, hogy Csupaháj már alig fért a sok aranytól. Felszedte az aranyat és lefeküdt. De a kocsmáros a kulcslyukon ezt is megleste. Mikor észrevette, hogy Csupaháj már alszik, bement a szobába hozzá és a szamarat is elcserélte egy másikkal.

Csupaháj vitte haza a csacsit, ő is nagyra volt vele, hogy mit szolgált. De mikor rászólt a szamárra, hogy tüsszentsen, az bizony egyetlen aranyat sem tüsszentett a padlóra, hiába várták. Csupaháj se vitte el szárazon, őt is jól elverték.

Szegény apjuk már kétségbe volt esve, hogy egyik gyereke sem tud rajta segíteni. Elindította a legkisebbik fiát is, Málészájt.

Ez is elvetődött az öreg emberhez. Öt is felfogadták egy esztendőre szolgának. Mikor letelt a szolgálata, azt mondja neki az öreg:

— Fiam, jutalom nélkül téged sem eresztelek el. Itt van egy zsák, ebben van egy furkó. Ennek csak azt kell mondani: — Ki a zsákból, furkócskám! — s akkor a furkó kiugrik s azt verhetsz meg vele, akit akarsz.

Málészáj a hóna alá vette a furkót és indult vele hazafelé. Neki is útjába esett a kocsma. Már nagyon éhes és szomjas volt. Bement.

Evett, ivott, amennyi jólesett. A kocsmáros kérte tőle az árát, de Málészáj nem tudott fizetni, mert egy fillérje sem volt. A kocsmáros elkezdett lármázni, hogy ő bizony elveszi Málészáj gúnyáját, ha nem fizet, vagy pedig becsukatja. Erre már Málészájt is elfutotta a méreg és elővette a zsákot.

— Ki a zsákból, furkócskám! — verd meg a kocsmárost!

A furkó csak kiugrott a zsákból, neki a kocsmárosnak és csihi-puhi, elkezdte porolni. A kocsmárosnak hamar elege lett a verésből, elkezdett jajgatni:

— Jaj, jaj! Hagyd abba a verést, barátom, visszaadok mindent,

amit a bátyáidtól elloptam! Málészáj csak nagyot nézett.

— Mit lopott el kend az én bátyáimtól?

— Hát a teríts-asztalt, meg az aranytüsszentő szamarat!

De a furkó még folyvást ütötte a kocsmárost ezalatt is. Azt mondta Málészáj:

— Jó, ha visszaadod az asztalt, meg a szamarat, akkor nem bán tlak! Vissza, vissza, furkócskám, a zsákba!

A furkó visszament, a kocsmáros meg behozta az asztalt meg a szamarat és odaadta Málészájnak.

Málészáj hazament. Otthon elmondta a testvéreinek, hogyan szerezte vissza az asztalt is, meg a szamarat is. Volt már mit enni meg inni, volt pénz is, amennyit akartak. A szegény ember családja így aztán nagyon boldog lett.

Miska (Lev Tolsztoj meséje, fordította Aprily Lajos)

Volt egyszer egy fiú, Miska volt a neve. Egy napon a gyermekek elindultak az iskolába. Miska is fogta a sapkáját és velük akart menni. De az édesanyja azt kérdezte tőle:

— Hová készülsz, Miska?

—Megyek az iskolába.

—Kicsi vagy még, ne menj! — és az édesanyja otthon marasztotta.

A gyermekek elmentek az iskolába. Az apja még jókor reggel elment az erdőre, az anyja napszámos-munkára. Csak Miska maradt otthon a kunyhóban, meg a nagyanyja a kemencén.

Miska unni kezdte magát egyedül. Nagyanyja elaludt, ő pedig keresni kezdte hát a sapkáját. A magáét nem találta, fogta az apja régi, nagy sapkáját, s elindult az iskolába.

Az iskola ott volt a templom mellett, a falu mögött. Amíg Miska a maga falurészében haladt, nem bántották a kutyák — jól ismerték. De amikor idegen telkekhez ért, csak kiszökött Bodri, megugatta, Bodri után Jeromos, a nagy kutya. Miska elkezdett rohanni, a kutyák utána. Miska kiáltozott, megbotlott s elesett. Jött egy paraszt, elkergette a kutyákat s megkérdezte:

— Hová futsz így egyedül, te kis csirkefogó?

Miska nem felelt, csak fogta a kabátszárnyát s futott inaszakadtából. Az iskoláig futott. A feljárónál egy lelket sem lát, de az iskolából gyermekhangok moraja hallatszik. Miskába egyszerre beleéli a félelem. — Mi lesz, ha most elkerget a tanító innen? — S gondolkozni kezdett, hogy mit csináljon. Visszamenjen? — széttépik a kutyák. Bemenjen az iskolába? — fél a tanítótól. Parasztasszony haladt el az iskola mellett, veder a kezében.

— Minden gyerek tanul, te mit állsz itt?

Miska bement az iskolába. A pitvarban levette a sapkáját, s benyitott. Odabent csak úgy nyüzsögtek a gyerekek. Mindegyik kiabált, a tanító meg ott állt a terem közepén, vörös sál a nyakán.

— Mit akarsz itt? — kiáltott rá Miskára.

Miska csak a sapkáját szorongatta, s egy szót sem felelt.

— De hát ki vagy?

Miska hallgatott.

— Néma vagy tán?

A gyerek úgy meg volt szeppenve, hogy elveszett a szava.

— Hát ha nem akarsz beszélni, eredj haza.

Pedig Miska úgy szeretett volna mondani valamit, de a torka kiszáradt a rémülettől. Csak nézett a tanítóra s megeredt a könnye. A tanító megsajnálta. Megsimogatta a fejét s megkérdezte a gyerekektől, hogy ki ez a fiú.

— Miska Karcsi öccse. Régóta kéredzkedik az iskolába, de az anyja nem engedi. Most aztán lopva jött ide.

— No, ülj be a padba, a bátyád mellé, megkérem anyádat, engedjen iskolába.

A tanító mutogatni kezdte Miskának a betűket, de Miska már ismerte őket s egy kicsit olvasni is tudott.
 

— Lássuk, betűzd ki a nevedet.

Miska elkezdte:

— Em-i, s-s-s, ká-a, Miska!

Mind elnevették magukat.

— Ügyes kisfiú vagy! — mondta a tanító. — Ki tanított meg olvasni?

Mihály felbátorodott és így felelt:

— A bátyám! Én szemfüles vagyok s egyszerre mindent megértettem. Én nagyon, de nagyon ügyes vagyok!

A tanító elnevette magát s így szólt:

— Várj egy kicsit azzal a hencegéssel, előbb tanulj!

Attól fogva Mihály is együtt járt a gyerekekkel az iskolába.

A négy kívánság (Usinszkij meséje, fordította Urbán Eszter)

Miska nagyokat szánkázott a behavazott hegyoldalon, nagyokat korcsolyázott a befagyott folyón, és amikor ki- pirultan hazaérkezett, vidáman szólt .édesapjához:

— Milyen pompás ilyenkor, télen! Bárcsak mindig tél maradna! Sohase múlnék el!

— Ezt a kívánságodat írd be a zsebkönyvembe, hogy ne felejtsük el — mondotta az apja.

Miska be is írta.

Kitavaszodott. Miska ott futkározott nagy örvendezve a tarka pillangók után a zöldellő réten, virágot szedett,azután odafutott édesapjához, és így szólt:

— Hiszen ez a tavasz csupa gyönyörűség! Bárcsak mindig tavasz lenne!

Édesapja újra odaadta zsebkönyvét, hogy Miska írja be ezt a kívánságát is.

Eljött a nyár. Miska az apjával elment a kaszálóra. Egész álló nap ugrándozott, mulatott a kisfiú: halat fogott, gyümölcsöt szedett, hempergett az illatos szénában. Este így szólt apjához:

— Ma aztán kedvemre kijátszottam magam! Bárcsak sohasem volna vége a nyárnak.

Ezt a kívánságát is beírta Miska az apja zsebkönyvébe. Elkövetkezett az ősz. Ilyenkor van a gyümölcsszüret, szedik az aranysárga körtét, a piros almát. Miska lelkendezve mondta apjának:

— Hiába, az ősznek nincs párja!

Erre az édesapja elővette a jegyzőkönyvecskéjét, és odamutatta a kisfiúnak, hogy szakasztott így gondolkozott a tavaszról, a télről és a nyárról is.

Mert a tavasznak, a nyárnak, az ősznek, a télnek is megvan a maga szépsége, öröme.

Tündér a műhelyben (Hárs László meséje)

Ez a mese, amit most elmondandó vagyok, valóságos, igazi mese, pontosan úgy esett meg, ahogy elmesélem. A valóságos, igazi mese egy valóságos igazi tündérről szól, meg egy valóságos, igazi kisfiúról. A kisfiút úgy hívják, hogy Andris. A tündért úgy hívják ... de minek is egy igazi, valóságos tündérnek név. Nincs neve ennek a tündérnek, vagy ha van is, én bizony nem tudom. Mert az igazság az, hogy én is csak úgy hallottam róla, nekem is csak úgy mesélték ezt a tündért, de a maga színvalójában sohasem láttam, legfeljebb ha néha-néha vélem felcsillogni itt vagy amott az égjük ékes szárnyát, vagy a szép szemét. Tulajdonképpen nem is látta soha senki más, csakis Andris.

Ez az Andris nem királyfi, igazán nem az. Még csak nem is herceg, vagy gróf vagy báró, vagy valamiféle juhászlegény, aki elnyerte a királykisasszony kezét meg a fele királyságot. Andrisnak nincs se címe, se rangja, dolga viszont annál több akad. Andris ugyanis lakatosmesterséget tanul. A lakatosmesterség minden bizonnyal gyönyörűséges szép tudomány, de az megint más kérdés, hogy mint vélekednek erről a tündérek. Mert ők virágkelyhek- ben, patakok futó habjaiban, hegyi kristályok csillogásában laknak, a lakatos pedig zengő üllővel, csengő pöröly- lyel, dörgő bádoglemezzel, reszelővei, fúróval, vésővel dolgozik, igazán ritkán akad dolga a műhelyben virágkehely- lyel, ha csak nem vasból kovácsolt virágkehelyről van szó.

Andris mégis a műhelyben ismerkedett meg a tündérrel. Mégpedig rögtön az első nap. A tündér az esztergapad meg a satupad között állt, de senki se látta, csakis Andris és ő is csak akkor, amikor emberi alakot öltött, mert a tündéreket kizárólag emberi alakban láthatjuk meg, másképpen nem tudnak megmutatkozni előttünk.

Andris akkor éppen egy darab vasat reszelt. A vas is újdonatúj volt, a reszelő is, no meg Andris is, mert — amint mondottam — éppen aznap állt először a lakatosműhely satupadja mellé. S mivelhogy mindhárman olyan újdonatújak voltak, hát egyikük sem értette még a dolgát, nehezen haladt hát a munka. A tapasztalatlan Andris húzogatta a tudatlan reszelőt az újonc vasdarabon és egyszer csak elkezdett sajogni a tenyere. Szép piros foltok gyulladtak ki a tenyere bőrén, de Andrisnak nemigen tetszettek, mert sajogtak. Idő múltán a piros foltok megduzzadtak, nagy, puffadt hólyagokká dudorodtak és azok már nemcsak sajogtak, hanem alaposan fájtak.

Más ilyenkor abbahagyja a munkát, elbúvik az oszlopos fúrógép mögé, megfújkálja a tenyerét és jól kiszipogja magát. Más igen, de Andris nem. Hiszen az volt élete vágya, hogy lakatos lehessen! S hogy a sírásnak még az árnyékát is elhessegesse, hát összecsücsörítette a száját s jókedvű füttyszóra gyújtott. De olyan igen-igen jókedvűre, hogy a puffadt hólyagok mind elsárgultak mérgükben.

Ezt a füttyszót hallotta meg a tündér s mi tagadás, nagyon megtetszett neki. Hamarjában emberi alakot öltött hát s szakasztott olyan lett, mint valami öreg, sokat tapasztalt lakatosmester. De az csupán cselfogás volt részéről. Az öreg lakatosmester képét viselő tündér kilépett a gyalugép mögül, elhaladt az esztergapad mellett s odaállt Andris háta mögé. Nagy, erős, kemény kezével megragadta a reszelőt s húzkodni kezdte. Andris érezte, hogy a reszelő csak úgy suhan a vason, mintha szárnya nőtt volna s a tenyerén a hólyagok is sokkal kevésbé sajognak. Végül már nem is érzett semmi fájdalmat. És délután, mikor letette a reszelőt s megnézte a tenyerét, hát látta, hogy már sokkal erősebb, keményebb, mint reggel volt.

Másnap reggel a tündér megintcsak odaállt Andris mögé és segített neki a reszelőt húzogatni. Így ment ez harmadnap és negyednap is, míg végül Andris tenyere éppen olyan erős és kemény lett, mint az öreg lakatosmester-íün- déré. Akkor a tündér a vízcsaphoz lépett, megmosta a kezét s szépen visszasurrant az esztergapad mögé. Onnan hallgatta a vidám füttyszót.

Az egész műhelyben senki sem tudott erről a varázslatról, de tudták a kalapácsok, a reszelők meg a fűrészek s mindannyian jól ismerték a tündért, hiszen ott lakott velük a szerszámosfiókban. S azontúl úgy engedelmeskedtek Andrisnak, mintha már száz esztendeje együtt dolgoztak volna vele a száz esztendős lakatosműhelyben. A vasat úgy vágták, mint a vajat, az acélt úgy metszették, mint a puha sajtot. S Andris vidáman fütyörészett.

És a tündér, ha Andris füttyszavától virágos kedve támadt, hát rátelepedett a fűrészre vagy a reszelőre. Nem látta senki, de Andris tudta, hogy ott üldögél a szerszám hegyén, abból tudta, hogy a reszelő még könnyebben siklott, a fűrész még sebesebben csúszott, mint máskor. És Andris füttye még vidámabban kanyargóit az öreg műhely vén pókhálói között.

A tündér neve nincs kint a műhely cégtábláján. Talán nincs is neve. Minek egy tündérnek név és minek egy tündérnek cégtábla? De ott él a műhelyben, ezt elhihetitek, s ha eljön az ideje, hát ti magatok is megismerkedhettek vele. Akkor majd meglátjátok, hogy szakasztott olyan, mint a mesében.

Kék falevelek (Oszejeva meséje, fordította Bene Sándor)

Katának két zöld ceruzája volt, Ilinek pedig egy se. Ili kéri Katát:

— Adj nekem egy zöld ceruzát.

Kata így felel:

— Megkérdezem édesanyámtól.

Másnap mindkét kislány iskolában van. Ili odaszól Katának:

— Megengedte édesanyád?

Kata felsóhajt és azt mondja:

— Édesanya megengedte, de a bátyámat még nem kérdeztem meg.

— Nem baj, kérdezd meg őt is — mondja Ili.

Jön másnap Kata.

— No, megengedte a bátyád? — kérdi Ili.

— Ö megengedte, de én félek, hogy kitöröd a hegyét.

— Óvatosan bánok vele — mondja Ili.

— Nézd — mondja Kata —, ne hegyezd, ne nyomd erősen s a

szádba se vedd. És ne rajzolj sokat.

— Nekem — mondja Ili — csak addig kell, míg a rajzomon levő faleveleket és füvet zöldre festem.

— Az sok — mondta Kata és összehúzza szemöldökét. Látszik az arcán, hogy elégedetlen.

Ili ránézett és elment. Otthagyta a ceruzát. Kata csodálkozva szaladt utána:

— De hát mi van veled? Tessék!

— Nem kell — válaszolt Ili.

Az órán megkérdi a tanító:

— Ilonkám, a te fáidon miért kékek a levelek?

— Nincsen zöld ceruzám.

— Miért nem kértél a barátnődtől?

Ili hallgat, Kata pedig vörös lesz, mint a rák és mentegetőzik:

— Én adtam volna, de ő nem fogadta el.

A tanító a kislányokra nézett:

— Jó szívvel kell adni, hogy szívesen el is fogadják.

Jócselekedet (Oszejeva meséje, fordította Bene Sándor)

Jani reggel felébredt, kinézett az ablakon: süt a nap, gyönyörű az idő.

A fiúcska szeretett volna valami jót tenni. Ült és törte a fejét.

„Ha most a húgocskám fuldokolna, én megmenteném!” Egyszer csak kishúga toppant elébe:

— Jani! Gyere velem sétálni!

— Menj, ne zavarj, most gondolkodom!

A kislány sértődötten elballagott.

Jani tovább gondolkodott.

„Ha nagyanyára farkasok támadnának, agyonlőném őket!”

Nagyanya éppen arra ment:

— Janika, szedd össze az edényt!

— Szedd össze magad, most nem érek rá!

Nagyanya megcsóválta a fejét. Jani pedig tovább gondolkodott.

„Ha Bodri beleesnék a kútba, akkor kihúznám!” Bodri éppen ott termett és farkát csóválta:

— Jani, adj innom!

— Takarodj ki! Ne zavarj, hagyj gondolkodni’

Bodri elballagott és behúzódott a bokorba. Jani pedig édesanyjához ment:

— Szeretnék valami jót tenni! Édesanyja megsimogatta Jani fejét:

— Sétálj a húgocskáddal, segíts nagymamának az edényt összeszedni és adj vizecskét Bodrinak.