2015. július 23., csütörtök

Pataki Edit: A színek születése

Valamikor, az idők kezdetén csak a fekete és a fehér szín létezett. Fekete szövetkezett az éjszakával, és uralni akarta a világot, meg akarta semmisíteni ellenfelét. Kiterjesztette hatalmát a földkerekségre, és a nap huszonnégy órájában terjeszkedni próbált, nem érte be a felével, amennyi eredetileg jutott neki.
Fehér a nappalt hívta segítségül, de örök rettegésben és reszketésben élt, hogy alul marad Feketével folytatott küzdelmében. Állandó torzsalkodásaik, csatározásaik már a világmindenség békéjét is veszélyeztették.
Fehér sírva fakadt, mikor úgy érezte, elpusztul ebben az aránytalan, értelmetlen küzdelemben. Napsugár, aki maga is vakítóan fehér volt, mint a patyolattisztaság, megsimogatta párja sápadt arcát, egyenként lecsókolgatta róla a tehetetlenség forró könnyeit.
Lássatok csodát! Amikor Napsugár simogatása, vigasztaló csókja találkozott Fehér vigasztalhatatlan könnyeivel, megszülettek gyermekeik: Vörös, Narancs, Sárga, Zöld, Kék és Ibolya. Szikrázó színekben kezdett pompázni az univerzum. Csodálatos gyermekeik láttán Fehér most már örömében ontotta könnyeit, és Napsugár dédelgetően lecsókolta róla az örömkönnyeket is. Ahogy a cseppek körben lehullottak, úgy lett egyre gazdagabb, a szivárvány minden színében pompázó a világ.
Vörös lett a bronz, a rubin, a rozsda, a vér, a bor, a láng, a hagyma, a cékla, a répa, a virágok egy része, például a rózsa, a tulipán, a tűzliliom, az alkonyi ég alja, a korall, a rák, de még ravaszdi róka bundája is. Pirosra változott az érett földieper, a málna, a cseresznye, a meggy, az alma, a görögdinnye belseje, a tulipán, a bazsarózsa, a paprika, a paradicsom, lángolóan pirosra a pipacs színe.
Narancsszínű lett az egyik legfinomabb déligyümölcs és maga a fény.
Sárgává vált a citrom, a barack, az egyik fajta dinnye, a kikerics, a kankalin, az őszi erdő lombsátora, az aratásra váró érett gabonatábla, a szalma, a foszfor, a kén, a réz, a viasz, az arany, a homok, a sivatag.
Ettől kezdbve nyáron zöld színben pompázott a természet: zöld lett a fű, a sóska, a spenót, a saláta, a borsó, a bab, a petrezselyem. De zöld ám a moha, a mező, a rét, a gyep, a liget, az erdő, a kert, a határ, a vetés, a lucerna, a palánták meg a fák és bokrok leveleinek többsége, a lombkorona, a fenyő, a ciprus, a citrus, a cédrus, az oázis a sivatagban.
Kék színben kezdett pompázni a búzavirág, a levendula, a szarkaláb, az encián, az eper, a szeder, a szilva, a szőlő, a tó, a forrás, az ér, a csermely, a patak, a folyó, a tenger, az óceán, az ég, a távolság és a messzeség.
Ibolyaszínű lett a világ egyik legkisebb, legszerényebb, de legillatosabb virágja, sőt a viola, az orgona, a mályva is.
Ahogy ezt Fekete észrevette, hatalmas ellentámadásba lendült. Nappalra is bebiztosította magának a csóka, a holló, a varjú, a szén, a szurok, a korom, a mocsok, a sár színét, de az antracitét is.
Fehér sem hagyta magát, ő a hó fehérségével, a fény világosságával képes győzni az éjszaka feketeségében.
Fehér gyermekei egységes táborként álltak anyjuk mellé. Változatosságuk miatt gazdagnak és legyőzhetetlennek érzik magukat. Sokat játszadoztak és keveredtek egymással, így a legvilágosabbtól a legsötétebbig minden színnek tengernyi árnyalata született meg. Ám hamarosan új színek is napvilágot láttak. Az ekrü, a bézs, a krémszín, a mustár, az ezüst, a platina, az opál, a bodza, a barackvirágszín, a rózsaszín, a ciklámen, a bíbor, a cinóber, a bordó, a vanília, az okker csintalan versengésben született meg. Az olíva, a menta, a smaragd, a khaki, az azúr, a lazúr, az encián, az indigó, a türkiz, a drapp, a szürke is azért keletkezett, hogy a világot gazdagítsa. A barna a mogyoró, a gesztenye, a csokoládé, a kávé színe is lett. De festő legyen a talpán, aki valamennyit ismeri, és ki is tudja keverni palettáján, ami a természetben – Fekete minden mesterkedése ellenére – magától, természetesen létezik.
Ám ő nem akarja vesztesnek érezni magát, ezért a késő őszi, a téli és a kora tavaszi napok nagy részét megszállva tartja. Mégis úgy tűnik, a nyári küzdelem véglegesen Fehér és gyermekei, unokái javára dőlt el, és havas teleken ott él Fehér szépsége a téli éjszakákban is.

Donászy Magda: Homokozóban

Fényes délben
sül a homoktorta,
teli van a bögre,
teli van a forma.

Szita, szita, falapát,
sütögetik a babák,
futó szederinda,
tetején a minta.

Pattan, szökken,
repül a nagy labda,
lóti-futi száz petty
kerekedik rajta.

Sose' pihen sose' áll,
hova szalad, hova száll?
Ide-oda, föl-le,
fűre, fára, földre.

Donászy Magda: Jó napot, tanterem

Jó napot, tanterem!
Kedves fiúk, lányok.
Szeptemberben én is
iskolába járok.

A betűről, számtól
egy csöppet se félek.
Vidáman néznek rám
a szép, színes képek.

Fényes tolltartómban
ceruzákat látok.
Régi ismerősök,
mind.mind jó barátok.

Szeptemberben én is
iskolába járok.
A viszontlátásra
kedves fiúk, lányok.

Donászy Magda: Nyári eső

Nyári eső
csepereg.
Lemossa a
cserepet.
Jó esik a
határnak
meg a szomjas
madárnak,
a kiszáradt
mocsárnak,
hol a békák
vasárnap,
a kis béka-
királynak
örömére,
kuruttyolni
kijárnak.

Donászy Magda: Napraforgó

Nyár végére megérett a napraforgó barna magja. Zsuzska féltve őrizgette:

- Szükség lesz rá hóba', fagyba', jó lesz majd a hideg télben, tollborzoló téli szélben, mikor a víz jéggé dermed, árva madár-eledelnek.

Pár hét múlva sebbel-lobbal megjött a tél bunkósbottal. Lépte nyomán minden fagyott. Megálltak a kis patakok.

Odafenn a magas égen felhők ültek hófehéren. Aztán egyre lejjebb szálltak, majdnem súrolták a fákat.

Esett a hó szüntelenül, erdőn, mezőm, a ház körül.

Zsuzska reggel arra ébredt, frissen esett hó fehérlett erdőn, mezőn, dombon, hegyen. Szegény madár, most mit egyen?

A madárnép ázva-fázva keresgette: hol találna védett helyre, száraz ágra, ahol nem fagy oda a lába. De hiába, mindhiába: hó borul az egész tájra. Panaszolták a madarak:

- Csip-csip! A mag mind ott maradt,új tavaszig a hó alatt.

Zsuzska kiszólt:

- Gyertek ide! Napraforgó reggelire!

Meghívta a vörösbegyet, cinkét, csókát, a verebek hívatlanul ott ugráltak: kapott enni a madárhad.

Délben is szólt:

- Van elég napraforgómag-ebéd!
Így múlott el egy-két hónap. Már csak árnya volt a hónak: lucskos, piszkos, szürke árnya, mikor Erdész Zsuzska látta: fogytán a mag! Alig-alig elegendő tavaszig. Legvégén csak egy szem maradt:

- Kinek adjam, kis madarak? -

- Ne adj engem senkinek se, ültess el a kis kertedbe!

Mondta volna talán tovább, de a lics-pocs udvaron át Csuri veréb odaröppent. Elcsente, s már vitte ott fent. Még a magot le sem nyelte, mikor éppen véle szembe déli szél jött lelkendezve.

- Mi újság van? - tátogatott, s kiejtette a csöpp magot. De akkor már azt se bánta, tavaszt érzett a határba'.

Emitt nyíló hóvirágot, amott ennivalót látott. - Mikor a mag földre esett, nyújtózkodott egy keveset. A föld alá furakodott, duzzadt, dagadt, püffadózott. A megolvadt, hótól ázott, puha földben kicsírázott. Kerekedtek a levelek, szára nagyra növekedett.

Zsuzska mérte, méricskélte: már addig ért, mint a térde, aztán nőttön nőtt tovább is, elérte a derekát is. Túlnőtte a vállát, fejét, alig látta a tetejét. Bimbót bontott. Nemsokára aranytányér lett virága, s addig nézte fenn a napot, amíg beértek a magok. Mikor elhullott a szirma, súlyos fejét alig bírta.

Nyár végére megérett a napraforgó barna magja. Zsuzska féltve őrizgette:

- Szükség lesz rá hóba', fagyba', jó lesz majd a hideg télben, tollborzoló téli szélben, mikor a víz jéggé dermed, árva madár-eledelnek.