Benedek Elek: A tökváros

Volt egyszer egy szegény öregasszony. Amint egyszer ruhát mos a vízen, arra megy egy sereg iskolás gyerek. Odakiált az egyiknek:

- Vesd fel a csebret a vállamra, te gyermek!

De a pajkos fiú egyet gondolt, s a csebret keresztülvetette a vénasszony vállán.

- No, te macskabéka gyermek - mondá az öregasszony -, megátkozlak, hogy addig ne kapj feleséget, míg a Tökvárosba nem érsz, s három vasbocskort el nem szaggatsz.

Telik-múlik az idő, felcseperedik a gyermek, s meg akar házasodni. De bizony hiába ügyelődik, hiába lábatlankodik, a leányok mind azzal fizették ki: holnapután vaskedden! Hej, csak most jut még eszibe, hogy mivel átkozta volt meg őt az a vénasszony! No, mit tegyen szegény feje! Vasbocskort köt, s elindul világgá, ha valahol föltalálná a Tökvárost. Megy, mendegél hegyen-völgyön által, ország-világ ellen, s estére kelve betéved egy félenvaló házba. Hát ott egy olyan vénasszony lakott, akinek a tűzhely alól az asztalig ért az orra.

Köszön neki:

- Adjon isten jó estét, nénémasszony!

- Isten hozott, édes fiam! Hát te hol jársz, ahol a madár se jár?

Elmondja, hogy mi járatban van.

- Már, édes fiam, tudd meg, hogy én a Szél anyja vagyok, s még én sem tudom, hol az a Tökváros.

Hanem sütött neki egy acélpogácsát, s azzal útnak eresztette. Másnap estére egy másik vénasszony házához vetődött. Ennek két foga lógott ki az ablakon. Ez is sütött neki egy acélpogácsát, s azzal eresztette útnak, hogy csak menjen még egy napig, aztán még egy nálánál is öregebb asszonyra talál, az majd csak eligazítja. Ha pedig az sem tudja, akkor megfordulhat, s mondjon j'éccakát a házasságnak.

Hej, megszomorodik a szegény legény, s pitymallatkor útnak indult. Harmadik estve elért a harmadik vénasszonyhoz. Éppen laskát serített.*

- Hát te, hol jársz itt, ahol még a madár se jár?

Elbeszéli a dolgát a szegény legény, hogy már két vasbocskort elszaggatott, s mégsem talált a Tökvárosba.

- Áldott szerencséd, hogy ide tévedtél, mert rajtam kívül senki sem tudott volna útbaigazítani. Hát azt mondom én neked, hogy kösd fel hamar a harmadik pár bocskort is, s reggelig meg se állj. Reggelre elérsz a Tökváros szélire. Ott a város szélin találsz három tököt. Ez a három tök három egymás után való reggel megnyílik, mind a háromból egy-egy gyönyörű szép leány száll ki. Mind a három vizet kér tőled, s ha abba' a minutába' nem adsz, eltűnnek a szemed elől. De csak a két elsővel járod meg szárazon, ha a harmadikat is elereszted, karóba húzzák a fejedet.

De hiszen fogadkozott a legény, majd megmutatja, hogy nem ette a puliszkát hiába! S azzal nekiindult a menésnek, s meg sem szusszant, míg Tökváros határára nem talált. A nap még egy kopjányira sem jött volt fel, megtalálta a három tököt. Alig veti rá a szemét, csak megnyílik az egyik, s kipattan belőle egy olyan szép leány, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Hej - szegény világ, vetett ágy! -, a legény bezzeg eltátotta a száját! Úgy elállott szeme-szája a nagy gyönyörűségtől, hogy azt sem tudta, fiú-e vagy leány. A vénasszony pedig nem hazudott volt, mert a szép leány úgy eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. A pohár víz, mit a legény készen tartott, kárba ment, nem volt már, aki megigya, mikor egy kicsit magához eszénkedett* a nagy ámulatból. Éppen így járt másnap reggel is.

- No, megállj - mondá a legény -, megfogom a harmadikat, ha addig élek is! Nem nézek a szépségire, lehet tőlem az Isten angyala is.

Hogy, hogy nem esett, már az szent igazság, hogy a harmadikat meg is fogta.

Amint kipattant a tökből, vizet adott neki, megitatta, megfogta, szépen megölelte, s el sem eresztette.

Megszólalt most a leány:

- No, hallod-e, nem hittem volna, hogy ennyi kiteljék egy legénytől. Hanem most már tudd meg, hogy én egy elátkozott királyleány vagyok, s ha el akarsz vinni magaddal, ne induljunk este előtt, mert ezer szem őriz engem.

Estére kerekednek, elindulnak. Úgy kiértek a városból, hogy senki lélek észre nem vette. Másnap virradatra elérnek egy kúthoz. Azt mondja a legény:

- Hallod-e, maradj veszteg itt, én addig elmegyek szekérért, s aztán azon hazaviszlek téged.

Elmegy a legény, a leány ott marad. Amint a kút szélin üldögélne, a háta mögé lopódzik egy vén cigányasszony, a kútba taszítja a leányt, s felöltözik az ő szép gúnyájába. Mikor a legényt visszafelé jönni látta, már messziről kiáltotta neki:

- Jere, jere, annyi ideje várlak, hogy megfeketedtem!

A szegény legény úgy elámult a szeretője nagy változásán, hogy szinte sóbálvánnyá változott. Letérdepel a kút kávájához, inni akar, hogy egy kicsit magához térüljön. De csak odakiált nagy ijedten a cigányasszony:

- Jaj, ne igyál, te szerencsétlen, mert nem jó ez a víz!

Hanem amint a víz fölé hajlott a legény, a kútban egy gyönyörű szép tulipánt pillantott meg, leszakasztotta, a zsebibe tette, s mikor hazaértek, eldugta az almáriumba.*

No, vasárnapra kerekednek, beharangoznak a templomba. Búsult a szegény legény, hogy majd felhányta a szívbeli búbánat. Hogy vigye ő ezt a rusnya fekete asszonyt a templomba?! Kikacagja az egész falu népe. De a cigányasszony nem hagyott neki békét, még a laskatésztát is ott hagyta serítetlen az asztalon, s elmentek a templomba. Azalatt pedig, míg ők a templomban voltak, a tulipánból kibújt a szép királykisasszony, odament az asztalhoz, megcsinálta a laskát, s aztán ismét visszament az almáriumba.

- No, látod - mondá a cigányasszony, mikor visszatértek a templomból -, nem akartál a templomba vinni, ott is voltam, s a laska is elkészült.

A szegény ember csak a fejét rázta, nem tetszett a dolog neki.

"Teremtő istenem, de megverél - gondolá magában -, hogy így átváltoztatád boszorkánynak azt a szép leányt!"

Eltelik a nap, beesteledik, lefeküsznek. Éjfélkor csak a nyakába borul valaki a szegény embernek. Fölnyitja a szemét, megnézi, hát lelkem, Istenem, az a szépséges szép leány, kit a Tökvárosból hozott! Sírva panaszlá el, hogy milyen istentelenséget tett vele az a rusnya cigányasszony.

- Bújj ki, boszorkány, az ágyból! - kiáltott a szegény ember, s azzal úgy leteremtette a ház földjére, hogy abb' a szent minutába' kifutott belőle a boszorkány lelke. Nagy szaporán eltakarították a rusnya cigányasszonyt, másnap aztán olyan vendégséget csaptak, hogy hét országra szólott. Tál, tányér, cinegecobók,* bolhaláb elég volt, étel-ital kevés volt, istenes ember volt, ki egy csepp levet kapott. De azért mindenki jóllakott. Jól bizony. Aki nem hiszi, járjon utána.

serít - tésztát nyújt

eszénkedik - magához tér

almárium - rakodós, fiókos szekrény

cobók - cubák, sült szárnyas combja   

A rátóti csikótojás

Hol volt, hol nem volt az országban egy Rátót nevű község. Ebben a Rátótban a csősz egyszer a mezőn egy hatalmas úritököt talált.

– Tyű, fékomadta–teremtette – csodálkozott –, nahát ez már megint mi? – Mert hosszú főznivaló tököt már látott, de ilyen sütnivalót még soha.

Fölvette, megtapogatta, megszagolta. De a maga fejétől csak nem tudta kitalálni, hogy mi. Bevitte hát a faluházára. Ott éppen együtt volt a kupaktanács. A csősz letette a tököt az asztalra. A derék elöljárók is mind elszörnyülködtek. Csak nézték, hol a tököt, hol egymást.

Azt mondja a legöregebb, a legokosabb:

– Sok időt megértem, de ilyen isten–teremtményét világéletemben nem láttam még. Mi lehet ez?

Azt mondja rá az időben utána következő:

– Én is sok mindenen keresztülmentem, de ilyent még én se ettem életemben.

S fordul kérdő tekintettel a korban alatta állóhoz.

Az azt mondja:

– Ami azt illeti, én se vagyok már mai gyerek, de azt én se tudom hogy ez mi a csoda lehet. De azért bíró a bíró, hogy ő mindent tudjon.

Itt aztán a bíró is beleszólt:

– Hát, atyafiak, ez – ahogy a formája mutatja – csakis tojás lehet.

Erre aztán a többi feje is egyszeriben megvilágosult.

– Persze hogy tojás! Mert mi más is lehetne, ha nem tojás?!

A csősz most már arra is emlékezett, hogy még egészen meleg volt, mikor a földről felvette.

A bíró nem hiába hitte magát okos embernek, mert most még azt is tudni akarta, hogy a tojás micsoda tojás.

– Egy gyíksárkányé! – mondta a legöregebb elöljáró.

– Lúdvércé!

De a bíró a csőszre hallgatott. Az pedig olyanképpen beszélt, hogy akkoriban, mikor a tojásra ráakadt, valami idegen négylábú nagy állat csatangolt a határban. Futott, sörénye volt, hosszú szőrű farka!

Annak a Rátótnak a környékén még ritka volt a ló. A parasztok tehénnel szántottak s fuvaroztak. Még a lakodalomba is tehén vonta szekéren mentek.

De a bíró látott már lovat is, csikót is. Felkiáltott hát:

– Csikó! Csikó tojta!

Most már az öregek is fújták:

– Úgy van Ezt a csikó tojta. Mert mi más tojhatott volna nekünk ekkorát?

Ebben mindnyájan megegyeztek.

– Eddig szerencsésen eljutottunk – szólott a bíró –, még csak azt mondjátok meg, atyafiak, most mitévők legyünk?

– Kiköltetjük!

– Ki ám, de mivel? Nekünk nincsenek lovaink.

Mindenki törte a fejét. De hát csak a bírónak támadt jó gondolata.

– Tudják mit, atyafiak? Amondó vagyok, hogy ezt a drága szép tojást költsük ki magunk.

Ebben aztán megint megegyeztek.

Jó példának először a bíró ülte meg a tojást. Aztán sorra a többiek, amint kor szerint következtek. Ki–ki egy napig. Éppúgy, ahogy a kotlós tyúk a tojásokat.

Talán még ma is ülne valaki a tökön, ha a szomszéd faluban rebesgetni nem kezdték volna, hogy a rátóti kupaktanácsra rázápult a csikótojás! Merthogy csak nem kel ki! Erre aztán az elöljárók zúgolódni kezdtek, hogy ők bizony nem ülik tovább senki lova tojását.

A bíró nagyon elszomorodott. Szentül meg volt győződve, hogy a kiscsikó már mozog is a tojásban. Megrázta, megszagolta. Megszagoltatta az elöljárókkal is. De azok most már hitetlenek voltak. Az ő orruk szerint a tojásnak már szaga volt Záp!

Végtére is megállapodtak abban, hogy a záptojást kiviszik a határba egy hegyre, mert onnan épp a felé a falu felé gurítják, amelyik a rátóti tanács lebecsmérlésében leghangosabb volt.

Ennek a csodájára aztán egész Rátót kivonult. Mindenki látni akarta, hogy kapja meg a magáét az a rossz nyelvű falu. Előhozták a tojást. Bizony szaglott már messziről is. Mikor az orrukat már valamennyien befogták, a bíró levette a talicskáról, s gurítani kezdte a csikótojást. A tojás gurult, gurult, s a domb alján belegurult egy galagonyabokorba. Ott valami kőbe ütközött, s rapityára törött szét. A bokorból pedig ugyanakkor kiugrott egy piciny nyúl, erre aztán egész Rátót adta a hangot, ahogy kinek–kinek torkán kifért:

– A pici csikó! Ni, né! Fut a pici csikó! Utána, emberek!

A sok nép a nyúl után eredt. A dombon csak a bíró maradt. Látva, hogy hasztalan a rohanás, mert a rohanó kis jószágot senki sem éri utol, szomorúan így sóhajtott magában:

– Nem megmondtam; hogy a csikó már mozog? Miért is nem ültük türelemmel még egy–két nap azt az istenadta csikótojást?

Kanizsa József: Lopótök cinegeház

Hú, hú, hú – hujjogott, dudált a szél a kertek alatt. Kegyetlenül cibálta a fák csupasz ágait, ríkatta a gyenge vesszőket.
A cinegepár, éhséget csillapítva, éppen az ágak kérgének réseit vizsgálta át. S a madarak amolyan egészségügyi nagytakarítást is végeztek, hogy megtisztítsák a kéreg közé fészkelt férgektől a fát. A hideg szélben nem mertek hosszabb útra indulni, pedig nem is volt messze a fészer, sőt szalmakazal is volt, ahonnét a verebek csiripelése hallatszott fel.
A Nap magasan járt a domb fölött. De a szél nem csitult, s egyre hidegebb lett. A kis cinegék már nem az ebédre gondoltak, hanem az éjszakai szállásra, meleg odúra, elhagyott fészekre…
- Hol fogunk megpihenni? – szólt Cinke anyó. – Itt az ágakon megfagyunk, hiába bújunk egymáshoz.
- Próbáljunk meg ágról-ágra, apró röptékkel eljutni a fészerig – bíztatta Cinke apó -, ott nyugodtan megpihenhetünk.
Az erős szél mintha egy pillanatra csendesedett volna. Ezt használta ki a cinegepár.
Gyorsan a következő fára szálltak.
Cinege apó hirtelen felkiáltott:
- Nini, ezen a fán egy nagy lopótök lóg! De mekkora…, a gazda biztos nem vette észre az ősszel!
- Ez bizony jó volna házikónak, kényelmes otthonnak – örvendezve szólt vissza Cinke anyó.
Odaszálltak a lopótökhöz és körbemustrálták.
- De szép házunk lesz – örült Cinke anyó-, itt még a kicsinyeinket is kikölthetjük.
- Bizony, bizony- mondta Cinke apó -, kibéleljük, és itt e lopótök cinegeházban várjuk meg a tavaszt.
A szél tovább csendesedett, a lopótök sem himbálózott. Cinke apó és Cinke anyó azonnal nekiláttak a lopótök oldalára ajtót, azaz lyukat készíteni. Ügyesen kerekedett ki a bejáró lyuk. S nagyon megörültek, amikor meglátták, hogy a lopótök belsejében szép, egészséges magvak vannak.
- Nemcsak otthonunk lesz, hanem éléskamránk is – szólt Cinke apó, s csalogatta be a párját.
Cinke anyó csak álmélkodott a kényelmes belsejű lopótök-szobácskán, amit gyorsan egy kis mohával, a fán maradt száraz falevéllel ki is béleltek. Aztán örömmel bújtak össze, s a fáradtságtól, a sok izgalomtól el is aludtak.
Kellemes, szép reggelre ébredtek. A szél is elállt. Viszont testbe maró hideg fogadta őket, de ezt mégis jobban el tudták viselni, mint a nagy szelet, ami tollként repítette őket ide-oda a levegőben.
Nappal a fák kérgeit tisztogatták, este bebújtak a jó kis meleg odújukba, a lopótök cinegeházba. Így telt el a tél. Eljött a tavasz, s a tojásrakás ideje is. Cinke anyó lerakta az első tojásait.
Egyszer csak a gazda zavarta meg nyugalmukat. Cinkééknél lett is nagy riadalom. A fákat tisztogatva a gazda észrevette, hogy ősszel véletlenül a fán maradt egy szép kifejlett, nagyra nőtt lopótök.
- Csípje meg a kánya! Ezen a lopótökön lyuk van! – mordult a gazda.
A Cinke anyó ijedtében kiröpült a lopótök házikóból, és sírva ugrándozott egyik ágról a másik ágra. A gazda megértette a cinke ijedt röptét. Odébb ballagott, onnan figyelte a lopótök házat.
- Biztosan félti már a tojásait – gondolta – de tőlem ne féltse…!
Azon nyomban elhatározta, hogy készít egy cinkeetetőt, ahol majd a cinegék a kicsinyeiket bőséges eledelből felnevelhetik. Így is tett. De nemcsak egy, hanem több cinkeetetőt készített, több cinkeodút is felszerelt a fákra, hogy az új nemzedékeknek is legyen házikója.
A cinegék évről-évre hálából megtisztogatták a gyümölcsfákat a férgektől. S azóta is ott élnek a kertben, s minden tavasszal énekelik: ”Kék az ég, nyitni kék, a tavasz újra szép…”
Ha nem hiszitek, akkor menjetek ki a kertbe, és nézzétek meg…