2017. szeptember 23., szombat

Balogh József: Ősz















Szétszakadt a felhő,
-záporoz a zápor-
nincs ki összeöltse,
ősz van, ősz lett a mából.

Hosszabbak az éjek,
nagyobbak a csöndek,
egy-egy bátor madár
száll neki a ködnek.

Utcaseprő-szélben
levél pördül táncra,
sok lehulló társa
vele együtt járja.

2017. szeptember 20., szerda

Tóth Ágnes: Mit tett az ősz?

Jól sepert az őszi szél,
gyűlt ezer zsák falevél.
Felkapta a hátára,
s dobta postaládába.

Ó, te buta őszi szél,
nem is tudod, mit tettél.
Elküldted a leveleket,
s nem címeztél egyet se meg.

Ismeretlen címzettnek
lesz majd oka panaszra,
meglátod, hogy valamennyit
visszaküldi tavaszra.



2017. szeptember 14., csütörtök

Mesék őszre - válogatás

Az őszi időszak meséi azok a mesék, amelyeknek szereplői az őszi csillagászati hónapokhoz (Mérleg, Skorpió, Nyílas), illetve azok keleti megfelelőihez (Sárkány, Kígyó, Ló) tartoznak. 

A mesék eleme általában az elrabolt lány motívuma. A Sárkány egyesíti magában az alvilági Kígyó, és az égi Madár, a sötétség és a fény, a Föld és az ég jegyeit. A Ló, a táltos paripa se­gíti a mese hősét, hogy világokon át­repüljön, reggeltől estig a Föld egyik vé­géből a másikba jusson. A Kígyó sze­repe gyakran a segítés, ill. az át­vál­tozás, a rossz jóra fordul. Ezek a sze­replők jelképezik meséinkben az alsó és felső világ, a sötétség és a világosság ellentétét, harcát.


Népmesék:

Műmesék:

2017. július 9., vasárnap

Benedek Elek: A gólya és a kisfiú












– Gólya, gólya, gólya,
Házunknak lakója!
Mondd meg, honnét jöttél?
– Onnét, hol a nap kél.
Kelep, kelep, kelep.
– Hol van a napkelet?
– Kelj föl csak jó korán,
Megtudod akkor ám.
– Ugye most itt maradsz,
Többet már el sem hagysz?
– El bizony, kisfiú,
Mihelyt hideg szél fú.
– Ó, hadd fújjon a szél,
Te csak attól ne félj!
Hagyd ott a fészkedet,
Adok szállást neked.
– Kelep, kelep, kelep,
Jó fiú, nem lehet.
Én csak úgy élhetek,
Ha szabad lehetek!

Áprily Lajos: Kopogtatás


Kiáltottam ki – zeng a házeresz!
Kis cinke-ács volt. Mégis meghatott:
Csőrével már az ősz kopogtatott.
Micsoda csattogó zakata ez? –

Szabó Lőrinc: Ha nagy, ha kicsi

Ha nagy, ha kicsi, zörög a kocsi.
Ma árkon-bokron át futunk,
A világ végére visz utunk.
Ha nagy, ha kicsi —
zörög a kocsi.

Tegnap, hogy az erdőt jártam,
A bokorban nyuszit láttam.
Láttam: jön-megy, fülel, bujkál,
Körülsetteng, rám kukucskál
— s közel hajlik, így ni, így —
súgni akart valamit?

Móra Ferenc: Pannika Csigabigája

Miklós bácsi, az öreg koldus kántálni kezdett a kapu alatt, s anyuka mindjárt szalajtotta Rozit a krajcárkával, ami mindennap kijárt az öreg Miklósnak. Rozi siettében nyitva felejtette a konyhaajtót. Pannikának se kellett egyéb: úgy kiosont a kertbe, mint a szél.
– Jó reggelt, csacska szökőkút, jó reggelt, kedves rózsabokor, jó reggelt, aranyszájú fülemüléim! Nem látjátok, hogy Pannika jött hozzátok? Merre vagytok?
Senki se szólt, csak a hideg szél veregette haragosan a fenyőgallyakat.
– Szaladj vissza, Pannika, mert megfagysz!
A szökőkút sem szólt: befagyott az éjszaka. A kedves rózsabokor leveletlenül lapult a földhöz deres koronájával. A fülemülefészek üres volt. Senkit se talált Pannika a nyári jó barátjai közül.
De nini, mi feketéllik a sövény alján, a fehér dérszőnyegen? Gömbölyű, mint a golyó, csakhogy nem gurul, ha megrúgja Pannika. De még a kezével is alig bírja felfeszíteni, úgy oda van fagyva a földhöz.
– Jaj, hiszen ez egy csigabiga! Megfagyott idekint szegényke – sajnálkozott Pannika.
Neki is zsibogni kezdett már a fülecskéje, különösen hogy a szél gorombáskodni kezdett.
– Szaladj vissza, Pannika, mert elviszlek ízibe!
De nagyon sajnálta a szegény csigabigát otthagyni. Hátha még életre lehetne kelteni odabent a meleg kályhán?
Olyan sebesen suhant vissza, hogy szél uram sem érte utol. Csúful megjárta: éppen az orra előtt csapta be az ajtót Pannika. Aztán fölágaskodott a nagyapó székére, úgy tette föl a csigát a kályhára.
Ugyan föléled-e?
Biz az meg se mozdult vagy félóráig. Pannika már éppen meg akarta siratni szegény csigácskát, mikor egyszerre csak megmozdult a furcsa golyó. Nosza megörült Pannika, le is kapta mindjárt a kályháról: meg ne süljön, ha már meg nem fagyott. Rátette a díványpárnára szép vigyázatosan, hogy meg ne üsse magát, ha gurulhatnékja lesz.
Egyszer megint mozdult egyet a csigaház, és nagy óvatosan kinyúlik belőle két szarvacska, utána az egész fejecske derekastul. Kényelmesen kinyújtózott a csigácska, és nagyon barát­ságosan mozgatta a szarvacskáját.
– Szép jó reggelt, Pannika kisasszony! De jó melegen süt a napocska!
– Ó, te kis butácska, hisz az a kályha!
– Az ám, fekete lett a napocska. De jó sima ez a pázsit.
– Ó, de tudatlan vagy te, csigácska, hisz ez a díványpárna!
Csigácska nagyon sebesen mozgatta a szarvát.
– Éhes vagy, csigácskám? Eszel meleg kávét?
– Nem.
– Kell ropogós kifli?
– Nem.
– Egy kis sonkás zsemle tetszenék?
– Nem, nem, nem!
– Hát mit ennél, te kis válogatós?
– Friss tormalevelet! – integetett a csiga.
– Jaj, csigabiga, most nincs tormalevél! Ha volna, se neked adnám, hanem magamnak csinálnék belőle napernyőt. Várj tavaszig.
Csigácskának megmeredt a szarva.
– Azt kérdezed, hogy hát most nem tavasz van? Nem ám, hanem csikorgó fagy, zúzmarás tél. Ha még egy kicsit odakint hagylak, tebelőled se lett volna csigabiga többet. Megfagysz, ha be nem hozlak. Nekem köszönheted az életedet.
Juj, erre hármat is gurult a csigácska, s olyan mérgesen döfködött a szarvával, hogy Pannika egész megijedt tőle.
– Te ostoba kislány, minek ébresztettél fel? Idebent meghalok éhen.
– Odakint meg megfagysz.
– Dehogy fagyok, dehogy. Azért van énnekem ilyen vastag falú házam, hogy meghúzódhassam benne. Úgy elalszom én ebben tavaszig, hogy te se különben a hattyútollas dunna alatt. Majd föléleszt engem a tavasz meleg napsugárral, ha itt lesz az ideje. Vigy vissza, Pannika, a sövény tövébe.
Olyan könyörgőleg tette össze csigabiga a szarvát, hogy a Pannika jó szíve megesett rajta. Akárhogy ijesztgette az a gonosz szél, mégiscsak kiszaladt vele a kertbe, bedugta a sövény tövibe.
Csigácska még egyszer kidugta a szarva hegyét.
– Pá, pá, Pannika! Majd a tavaszon elmondom, hogy mit álmodtam a télen!
Azzal katt, becsapta a házikója ajtaját. Szép álmokat, csigabigácska!

Móra Ferenc: Mi van a talicskán?

Nagyon öreg ember már nagyapó. Haja, bajusza, szemöldöke fehér, mint a hó, hanem a képe piros, a mozdulata fürge, a járása sebes.

Ha kérdezik tőle, hogy ugyan mennyi idős már, akkor azt mondja rá:
— Két hetes.
Mikor aztán ezen nevetnek, akkor nagyapó is elmosolyodik.
— Ejnye, ejnye, hogy énnekem nem akarnak hinni. Pedig én sohasem hazudtam életemben.
Arra fölteszi a pápaszemet, s fölírja krétával az asztalra ezt a számot: 77.
— Hát igaz-e, gyerekek, hogy ez két hetes?
Amire Pista gyerek azt mondja, hogy mégis hetvenhétnek kell ezt olvasni. Ő úgy tanulta az iskolában.
— De már látom, hogy csakugyan nagy tudós lesz belőled — kötődik tovább nagyapó —, hanem azt mégse tudnád megmondani, hogy hogy hívják Dorozsmán a talicskát. Nem hívják azt, öcskös, sehogy se, hanem tolják.
Hát ilyen tréfás ember nagyapó, mikor ráér. Csakhogy nemigen ér rá. Világéletében mindig sokdolgú ember volt, most is az. Még nem száradt föl a harmat, mikor ő már tolja a talicskát kifelé a szőlőúton. Hej, nem lehetne azt elmondani, hányszor fordul meg egy esztendő alatt a szőlőben az öreg talicska!
Azon szokta kihordani a szőlőbe a szerszámokat, a csöbröket, az eleséget, azon szokta hazahordani a nyári piros almát, a nagy szemű szilvát, a korán érő szagos szőlőt.
Vízzel főz, borral ránt a szegény ember, s talicskával kocsikázik, akinek lóra nem telik.
Ehol most is csikorog már a talicska a homokon, pedig még csak most ébredt föl a napocska is. Csakhogy most nincs a talicskán se nyitókapa, se a csíkos tarisznya. Csak egy nagy kosár van rajta, az is le van takarva vékony fehér lepedővel.
— Ugyan, mi van a talicskán, nagyapó? — kérdezi a veréb, ahogy ott ugrál az út mentén a fűzfabokrok közt.
— Kis madár — feleli nagyapó —, csakhogy nincs olyan fülemüle a világon, amelyik olyan szépen tudna énekelni, mint ez!
— De siet, nagyapó — mondják az emberek, akik szintén kifelé igyekeznek —, mindenkit beér, akit meglát.
— De még el is hagyok mindenkit.
— Pedig talicskát is tol, nagyapó.
— Inkább a talicska húz engem.
— Mit visz a talicskán, nagyapó?
— Kincset viszek, jó emberek. Nem is láttatok még ilyet.
— Mi van a talicskán, nagyapó? — csörög a szarka is, ahogy billegeti a farkát a mezsgyeszélen.
— Vendég, te csacska madár, olyan vendég, amilyen még sose járt a szőlősben. Gyere ki, nézd meg, ha szépet akarsz látni.
— Mi van a talicskán, nagyapó? — zümmög a méhecske nagyapó feje körül.
— Piros rózsabimbó, fehér liliomszál.
A méhecskének se kellett több. Odaröpült döngicsélve a kosár fölé: már csak megnézi a piros rózsabimbót, fehér liliomszálat.
— Hess, hess, méhecske — kiáltott nagyapó —, ez a virág nem a te számodra termett.
Ahogy beértek a nagy fásközbe, nagyapó letette a talicskát addig, míg rágyújtott a pipájára. Úgy füstölt a pipa, hogy a méhecske arra se mert többet repülni.
— No, most már úgy megyünk, mint a gőzös — mondta nagyapó —, sebesen és füstölve.
Csak egy szempillanatig tartott a pipára gyújtás, de azalatt a szellő föllebbentette a kicsi lepedő szélét, s a piros szárnyú pille bekukucskált alá. Nem mondta, hogy mit látott a kosárban, de valami nagyon szépet láthatott, mert táncolni kezdett örömében. Nem is maradt el a kosár mellől többet, míg ki nem értek a szőlőbe.
De mire kiértek, akkorára kint volt ám a veréb is. Ott csipogott a lugaskarón:
— Lássuk hát azt a szépen szóló madarat!
A méhecske is ott döngicsélt a fodormenták közt:
— Hát hol az a piros rózsabimbó, fehér liliomszál?
De még a szarka is ott csörgött az eperfa hegyiben:
— Gyere ki a kosárból, te híres vendég!
A lepedő elkezdett mozogni, s megszólalt alóla valaki:
— Vegyél ki, nagyapó!
A veréb odaröppent a kosár szélére.
— Még ilyen szép csicsergést csakugyan nem hallottam.
Nagyapó lekapta a kosárról a lepedőt, hát egy kislány volt alatta, fehér, mint a liliom, piros, mint a rózsa.
— Jaj, de csudaszép virágszál! — zümmögött a méhike.
Akkorára odaérkeztek az emberek is, akiket nagyapó elhagyott az úton. Benéztek ők is: mi volt a talicskán, s mosolyogva mondták egymásnak:
— Hiszen ez Panka, a nagyapó unokája. Legnagyobb kincse nagyapónak a kerek világon.

Móra Ferenc: Sündisznócska lovagol

Mackó bácsi alig törölte meg a száját a délebéd után, kifeküdt a napra szundítani egy kicsit. Már éppen lecsukódott a szeme, mikor hallja, hogy két cinegemadár beszélget a feje fölött a bükkfaágon.
Azt kérdi az egyik cinege:
- Csin-csin-csin-csincsere, mi az újság erre?
Azt mondja rá a másik:
- Nincs erre, nincs erre, nincs erre. Ami van is, kicsit ér, kicsit ér, kicsit ér: medvén lovagol a sündisznócska.
Mackó úgy felugrott erre az újságra, mintha egy kaptár méhecske csípte volna meg.
- Hej, mordézom adta, mit locsogsz, cinege húgom? Mindjárt hátra kötöm a sarkadat!
Cinege húgom nem ijedt meg:
- Szörnyű szél, míg el nem áll, Mackó bácsi, hanem én nem ijedek ám meg tőle. Sündisznócskától hallottam, hogy ő medvén szokott lovagolni. Vele vessen számot, Mackó bácsi.
- No, majd beszélek én a fejével, csak várjatok vissza! Idehozom azt a rossz portékát, előttetek vallja be, hogy nem mondott igazat.
Nagy dörmögve ballagott el az erdőszélre, ott lakott a sündisznócska, föld alatt a kastélyában. Most éppen kint ült a küszöbön, a tüskéit fésülgette egy nagy fenyőtobozzal. Ahogy meglátta a medvét, már messziről hujjángatott elébe:
- Isten hozta, bátyámuram, jaj de örülök, hogy látom! Hogymint szolgál drága egészsége?
- No, csak hagyd el azt az édeskés beszédet - dörmögött a medve -, egy kis számadásom volna veled.
- Ráérünk még, Mackó bácsi, arra is. Tessék előbb falatozni valamit. Van egy kis békabecsináltam, maradék egérpecsenyém.
- Hiába pergeted úgy a nyelved, te szeleverdi! Azt mondd meg inkább, mióta szoktál te medvén lovagolni?
Jaj, milyen jót nevetett erre a sündisznócska! Hármat is hemperedett kacagtában.
- Ej, haj, de tréfás kedve van urambátyámnak! Hát már hogy lovagolnék én medvén, amikor azt se tudom, hogy mi az a lovaglás.
Megint erőt vett rajta a nevetés, hogy csak úgy reszketett bele a tüskéje, de a mackó mérge csak nem engedett.
- Nagy kópé vagy te, öccse! Te mesélted a cinegének, hogy énrajtam szoktál lovagolni?
Sündisznócska elvisította magát:
- É-é-én? Azt se tudom, micsoda Isten teremtése az a cinege? Isszák azt, vagy eszik?
- Ne bomolj, lánchordta, mert mindjárt megrázom a füled.
- Jaj, Mackó bácsi!
- Gyere velem a cinegéhez, a szemébe mondjad neki, hogy nem mondott igazat, mert te nem mondtad, hogy medvén szoktál lovagolni.
- Megyek már, Mackó bácsi, megyek, ahová parancsolja, csak a fülemnek hagyjon békét!
Elöl baktatott a medve, mellette gurult a sündisznócska. Nem mert szólni szegényke, egy mukkot se, csak a szeme villogott, merre lehet elinalni. Kapta magát, egyszer csak elmaradt, begurult a bozótba. De a medve, hogy nem hallotta a csörtetést maga mögött, mindjárt visszafordult:
- Hol bujkálsz már megint, te kis gombolyag?
- Jaj, jaj, Mackó bácsi - könyörgött sündisznócska - nem győzöm én már a menést. Vegyen föl egy kicsit a hátára!
A medve gondolkozóba esett. Ha a sündisznócska nem bír tovább menni, akkor ő szégyenben marad a cinege előtt. Hát inkább a hátára vette. Hát ahogy tovább mennek, mendegélnek, egyszer csak megint eljajdítja magát sündisznócska a medve hátán:
- Jaj, jaj, Mackó bácsi, ez így nem jó lesz, mert én innen legurulok, kitörik a nyakam. Pedig kár lesz érte, mert csak ez az egy van. Engedje meg, hogy ide erősíthessem magam.
- Szaporán, hékás, mert várnak a cinegék!
Az erdőben a fák tele voltak nőve iszalaggal. Az iszalag olyan futó növény, mint a borostyán. Erős, szívós a szára, mint a zsineg. Erről szakajtott le sündisznócska egy hosszú ágat, azt a medve szájába tette, mint ló szájába a zabolát. A két végit meg a kezébe vette, mint a kantárt.
- Mehetünk már, Mackó bácsi!
Kisvártatva megint megszólal sündisznócska.
- De sajnálom én magát, lelkem Mackó bácsi, hogy úgy csípik a legyek. Mit szólna hozzá, ha elhajtogatnám őket egy mogyorófavesszővel?
- Jól tennéd, öcsikém!
Sündisznócskának se kellett több biztatás, letört egy mogyorófa suhogót és olyanokat húzott vele az urabátyja füle tövére, hogy csak úgy sajgott.
- Hagyd abba, öcsém, itthon vagyunk már! No, híres cinegék, merre vagytok? Most válik meg, ki mondott igazat.
Jöttek a cinegék, nem is ketten, hanem tizenketten, hogy hírét hallották, mi készül Mackóéknál. De olyan csúfolódást még nem hallott az erdő, mint most.
- Nini, jön a sündisznócska medveháton!
- Medvelónak párja nincs!
- Gyi hő, gyi hő, medve koma, sündisznócska hátas lova!
A rászedett mackó lehajította sündisznócskát a hátáról s nagy maga szégyenletében úgy bebújt a barlangjába, hogy tavaszig hír se jött felőle. Sündisznócskának pedig soha életében nem esett még olyan jól a békabecsinált meg az egérpecsenye, mint akkor.

Móra Ferenc: Talpas

Talpas mindig azt tartotta, hogy ő a legnagyobb úr a tanyán. Tyúk, macska, kismalac, mind eltakarodott az útjából, ha neki sétálhatnékja támadt az udvaron. A verebek rá nem mertek szállni a kerítésre, ha az ő haragos morgását hallották. Még a kakasnak is torkán akadt a kukorékolás, ha Talpas kidugta a fejét az óljából. Pedig - tréfa ide, tréfa oda - annak már csakugyan valakinek kell lenni, akitől még a kakas is megijed. Hanem csuda történt valamelyik reggel, ahogy a Talpas körüljárta a birodalmát. Tyúk, macska, kismalac ügyet se vetett rá. A verebek olyan bátran csipogtak a sövényen, mintha Talpas nem is volna a világon. A tarajas kakas pedig nemhogy fölszállott volna a kerítés tetejére, hanem leugrott a szemétdomb tövébe, s akkorát kukorékolt, hogy csak úgy reszketett bele a szakálla:
- Kukorikú, híres Talpas, a te neved most már: hallgass!
Talpas a fogát vicsorgatta. Aligha meg nem szabta volna a kakasnak a gúnyáját, ha elő nem ugrik a ketrec mögül valami, amilyent ő még sose látott. Egy nagy fehér madár, földig ér a kékbe úszó haragos-vörös szakálla, piros a sapkája, mérges a nézése, goromba a köszöntője:
- Úr a pulyka, rudrudrud! Talpas kutya rút, rút, rút!
Még ilyet senki sem mert Talpasnak mondani. Még hogy ő rút volna? Akkora szeme van, mint egy kávéscsésze, olyan foga, hogy a vasat elharapná, a farka valóságos lobogó. A bundája úgy ki van cifrázva bogánccsal, hogy alig látszik a szőre. Nincs ilyen derék kutya az egész határban.
Se szó, se beszéd, nekiugrott Talpas a pulykának. Bizonyosan megrázta volna a szakállát, de a pulyka kinyújtotta hosszú nyakát. Mire Talpas úgy megijedt, hogy hármat is lépett egyszerre visszafelé.
Lett erre olyan kacagás az udvaron, hogy tán még most sincs vége. Még az öreg eperfa is olyanformán integetett leveletlen ágaival, mintha azt akarta volna mondani:
- Oda van a becsület, Talpas. Megijedtél a pulykától.
Szegény Talpas nagyon elszégyellte magát. A tanya végében folyik a Tisza, lekullogott annak a partjára, és ott tűnődött sokáig, mitévő legyen.
Ahogy ott töprenkedik, arra ment egy szénásszekér. Talpas gondolt egyet, fölkerekedett, megindult a szekér után. Ahová az megy, oda megy ő is, ha a tanyán már nem lehet maradása.
Mivel pedig a szekér a városba ment, Talpas is ment a városba. Nagyon tetszett neki a sok kőház, a szép sima aszfalt, ahol nem sárosodik be a láb, a boltok nagy tükörtáblái, amelyekben csupa Talpasok látszottak. Az egyikkel meg is akart barátkozni. De ahogy közel ment hozzá, a boltból kidugtak egy seprűnyelet, s úgy orron ütötték vele, hogy eljajdította magát:
- Brrr, de barátságtalan nép lakik ebben a városban!
Délfelé megéhezett. Elment a kedve, amikor arra gondolt, hogy otthon a kis gazda keresi már azóta a vízbe mártott jó kenyérhajával. De hirtelen nekividámodott, mert valami henteskirakat elé ért. Olyan kolbászok mosolyogtak felé, amilyenről a tanyán még csak nem is álmodott.
- Hopp-hupp, egye meg a kenyérhajat a pulyka, nekem jó a kolbász is! - Azzal nekiugrott a kirakat üvegének.
Bele is ütötte a fejét, hogy csak úgy koccant. S még rá se ért gondolkodni, hogy mi történt, már akkor cirógatta a bundáját egy fehér kötényes ember egy hajló nádpálcával.
- Nézd, milyen tolakodók ezek a csavargó tanyai kutyák! - Talpas úgy elszaladt, hogy meg se állt a hetedik utcáig. Alig lihegett már, a nyelve lógott, a lába reszketett. Majd elepedt egy ital vízért, de a városban nincsenek olyan tócsák, mint odakint, azon az áldott tanyán.
Csak legalább pihenhetne egy kicsit. De valahány inasgyerek meglátja, mind megkergeti. Hej, micsoda heverés esnék most otthon a szalmás istállóban!
Estefelé kiért a Tiszához. Erre már nagy csend volt, házak nincsenek, hó borított mindent. Talpas szinte azt gondolta, kint van a tanyán. Kapta magát, elnyújtózott a hóban, ráfektette nagy buksi fejét a két első lábára. Elaludt, s álmában otthon járt a tanyán. Kergette a verebeket, sütkérezett a ház napos oldalán, s várta, hogy mikor szólítja vacsorához Janika, a kis gazdája.
- Talpas, Talpas, gyere ide, öreg kutyám! Talpas, kedves Talpas - csengett egy örvendező gyerek­hang a holdfényes éjszakában.
Talpas fölneszelt a hívogatásra, körülnézett nagy álmosan. Most hitte még csak igazán, hogy álmodik. Egy nagy jégtáblán találta magát, amely közel a parthoz csendesen úszogatott lefelé a Tiszán. A parton pedig ott állt Janika, a kis gazda, a kezében meleg cipó, a száján hívogató szó:
- Ugorj ki, öreg Talpas! Hol bujdokoltál egész nap?
Talpas egyszerre tisztában volt vele, mi történt. Mikor kimenekült a városból, észre se vette, hogy a Tisza jegén vackolt meg magának a hóban. Addig, míg aludt, megindult vele a jég, s hazavitte a tanyára.
Jaj, csakhogy itthon van még egyszer! Álmában se megy többet a városba, inkább megosztozik a fehér pulykával az uraságban. Hanem az a fehér kötényes városi ember vigyázzon magára, hogy valahogy erre a tájékra ne kerüljön, mert bizonyosan megemlegeti a napot, mikor a Talpassal találkozik!

Forrás

Móra Ferenc: A makk-vitéz

Virágszemű Lenke húgom sírva-ríva fogadott a minap, ahogy az ajtón beléptem. Három babapohár tele lett volna a könnyével, úgy hullott. 
– Mit siratsz, csöppikém? – kérdeztem tőle
 – A kontyos babámat siratom – búgta-zokogta, mint valami kis gerlice.
 – Ugyan mit siratsz rajta?
 – Azt, hogy már nincsen kontya. Mind leszedte a Hékám cica, míg én fölforraltam a tejet a babakonyhán. 
A Hékám cica ott kefélkedett a küszöbön. Eleibe tartottam a letépett babakontyot, de nem mutatott semmi 
bűnbánatot. Mindössze azt lehetett kiérteni a hunyorgásából:
 – Miért nem állított ő rt a babája mellé, Lenke kisasszony!
 – No – mondom –, ha csak az a baj, állítunk ide mindjárt olyan páncélos vitézt, hogy egyszeribe a háztetőre szalad tőle a Hékám cica. Eredj csak, csöppikém, hozz egy marék makkot a nagy tölgyfa alól. Ilyenkor ősszel tele van az alja. Legyen közte vastagabb is, karcsúbb is, kis szakajtós is, meg olyan is, amelyikről már lekéredzett a kis szakajtó. 
Szaladt Lenke, hozta a makkot, én meg kitessékeltem egy- két fogpiszkálót a sótartóból, és el ő vettem a kisbicskámat. 
– No, Lencike, mindjárt készen lesz a makk-vitéz. Kész is lett, nem telt bele egy vajaskenyér-megevésnyi idő. Sisakban, lándzsásan, ahogy itt le van rajzolva, olyan peckesen  őrizte a babaszobát, hogy még a Viola kutya is megugatta. Nagyon derék vitéz ez a makk-vitéz, enni se kér, fizetést se kíván, mégis keményen állja a sarat. Aki ki akarja próbálni a tudományát, a rajz szerint csináljon magának! 

Benedek Elek: Mit mond a fecske?

Kálmánka kisfiú volt még, akkora, mint az öklöm. Akkora bizony. De azért azt akarta, hogy mama éppen akkora darab húst adjon neki, amekkorát apa vett ki a tálból.
Hiába mondta mama, apa:
- Kálmánka, te még kisfiú vagy, beteg leszel.
 Ekkor egy fecskemadár szállott az ablakra, s ott elkezdett csicseregni. Mind így tett, ni: csi-csicsiri-csicsiriri. Kérdi Kálmánka az édesapjától:
 – Édesapa, mit csicsiril az a fecske?
 – Azt fiam, hogy „Kicsinek kicsit, nagynak nagyot, mert ha a kicsi nagyot kíván, kicsit sem kap ám! ” Kálmánka megszívlelte a fecske beszédét. Többé sohasem kívánt nagy darab húst. Félt, hogy kicsit sem kap. Így volt, vége volt, igaz volt.

2017. július 3., hétfő

Mondóka a testrészekről



Jobb lábam, bal lábam
Ugrik, szökken nagy bátran.
Jobb térdem, bal térdem
Letérdel, ha megkérem.
Jobb csípőm, bal csípőm
Hajlíts engem le meg föl!

Jobb kezem, bal kezem
Együtt vannak mindenben.
Fészkéből, ha úgy akarom,
Kirepül két szép galambom,
S a világot átrepülve,
Visszaszállhat kis fészkére.

Jobb vállam, bal vállam,
Mozgathatom felváltva.
Jobb fülem, bal fülem,
Zenét hallgat szívesen.
Jobb szemem, bal szemem,
Szép a világ, úgy hiszem.

(Gerle Edit Waldorf-osztálytanító verse)

Mondóka a kezekről és lábakról



Jobb kéz,
Bal kéz,
Mindig tettre kész.
Megtesz nekünk bármit,
Akármit is kérsz.
Felfordítom, felfele,
Lefordítom lefele,
Kifordítom, kifele,
S máris kész.

Jobb láb,
bal láb,
földi világ,
jó erősen tartanak,
mint gyökér a fát.
Ugrálva és szökellve,
Dobogva és tipegve,
Guggolva és terpesztve:
SZÉP A VILÁG!

(Kökéndy Ákos Waldorf-osztálytanító verse)