Altay Margit: Pöszögő király meg a három fia

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, akit úgy hívtak, hogy Pöszögő. Nagyon jó király volt, mindenki, nagyon szerette, mert hát bölcs is volt, meg jószívű is volt, de ha szóra nyitotta a száját, bizony alig lehetett a nevetést visszatartani, mivelhogy király erősen pöszögött. Ha azt akarta mondani, hogy esik az eső, hát az így hangzott: „eszik az esző”. Volt egy sógora, akit úgy hívtak, hogy Sándor, azt persze csak Szándornak szólongatta, és sokszor felhangzott a folyosón, amint Sándort kereste: „Szándor, Szándor, sziessz, szürgőszen szükszégem van a szegítszégedre!” A serpenyőt állandóan szerpenyőnek hívta, sört szörnek, sót szónak, a salátát szalátának és a feleségét, Sárikát, Szárikának.

Hát bizony bajnak baj volt, hogy a király pöszögött, de az még hagyján! Pöszögő király három fia se beszélt rendesen. Hej, pedig gyönyörű szál legények voltak, úgyhogy a legszebbik leányzó is rajtuk felejthette a szemét, de mihelyt beszédbe kezdtek, bizony csak nevettek rajtuk.

A legidősebbet Máriusnak hívták. Az úgy beszélt, mintha mindig náthás volna; ha bejelentette magát valahová, azt mondta: „Bondják beg, hogy itt van Bárius herceg.”; ha a szakács kérdezte, hogy mit főzzön, Márius herceg így rendelte meg ebédjét: „Ba barhaúst főzzön bazsolás bártással.”

Ilyen volt hát Márius herceg, no de öccse, Ciprián se volt különb. Annak meg az volt a szokása, hogy elakadt a beszédben, és egy-egy szótagot néha ötször-hatszor is ismételgetett. Vele nemegyszer megtörtént az a baleset, hogy ha bemutatkozott, éppen a neve mondása közben akadt el a nyelve, s csak azt hajtogatta: „Cipri-iá-iá-ián herceg vagyok!” Vagy valami udvari emberen akarta elismerését kifejezni, s azt mondta: „Kegyed milyen okos-kos-kos-okos!” És az is előfordult, hogy valamilyen szép kisasszonyt akart megdicsérni, és váltig hajtogatta: „Milyen elbályoló-ló-ló-ló!” – amit nem volt éppen kellemes hallgatni.

No de valamennyi között Roderiknak, a legkisebbnek volt a legnagyobb nyelvhibája, mert ő még mindig úgy selypített, mintha valami karon ülő kisbaba volna. Pedig hát a három fiú között ő volt a legszebb és a legdélcegebb, akinek már szintén ott pelyhedzett egy kis bajusz az orra alatt. Annál furcsább volt, mikor az inastól így kérte a reggelijét: „Téjem, hozzon netem távét.”; vagy amikor lovagolni akart, kiadta a rendeletet: „Téjem szépen, nyeljgeljenek fel netem egy tüzesz pajipát”; vagy pedig mikor megjelent egy fontos tanácsülésen, bemutatkozott az idegen uraknak: „Jodejik tijályfi vagyot!”

Hej, nagyon búsult ezen a király, de még sokkal jobban a királyné. Sírt is keservesen, mikor a fiúk megnőttek, mert úgy gondolta, hogy egyikük se kap majd feleséget. De a király, aki nagyon bölcs volt, megvigasztalta, és azt mondta neki, hogy ez csak külsőség, és attól még nagyon jó és derék emberek lehetnek a fiai. De a királyné, aki nagyon hiú volt, mégis elhívatta a legkiválóbb bölcseket, orvosokat, hogy segítsenek valahogyan a fiain, de egyetlenegy sem akadt, ami meg tudta volna szabadítani a fiatal hercegeket hibájuktól.

Történt egyszer, hogy a szomszéd király közhírré tetette, hogy beleunt az uralkodásba, mivelhogy fáradt is már, meg öreg is már, már, hát szeretné, ha valaki átvenné tőle a királyságot. Persze nem adja át a trónt holmi jöttmentnek, hanem csak egy délceg királyfinak, aki a legjobban megtetszik majd az ős szépséges leányának, Marika királykisasszonynak.

Akit Marika választ, az lesz majd a férje és egyben az ország jövendő királya, mivelhogy az öreg királynak nincsen fiúgyermeke, meg a nép is szívesen veszi majd, ha Marika királykisasszonyból királyné lesz.

No, hát eddig szólt a hirdetés, mikor odaállt Pöszögő király elé a legnagyobbik fia, Márisus, és mondta:

- Kedves apámurab, elbegyek én szerencsét próbálni, bert nagyon szeretéb áb, ha feleségül kapnáb a királykisasszonyt.

A király végignézett a fián, és azt gondolta, hogy bizony elég csinos legény ahhoz, hogy Marika királykisasszony belészeressen, azért hát nem is tartóztatta tovább, sőt még inkább biztatta:

- Csak eredj, fiam. Szok szerencsét kívánok az útra.

Az anyja is megöleltet és megcsókolta, és jó szóval bocsátotta el.

Hát alig megy Márius egy mérföldet, találkozik egy csúnya öregasszonnyal, aki se szó, se beszéd, csak odaáll elibe, és mondja:

- Hallod-e, te királylegény, tudom ám, mi járatban vagy, és szívesen segítek rajtad. Anyád egyszer jó szívvel volt irántam, és azt meg akarom hálálni. A világért se menj Marika királykisasszony elé, míg meg nem találtad a csodakavicsot. Ott fekszik a folyóparton, a hetvenedik fűzfa tövében. Mindjárt megismered, mert nem ám olyan mint a többi kavics, hanem szakasztott olyan piros, mint az ajkad. Ha szólsz a királykisasszonyhoz, azt a kavicsot szorítsd az ajkaid közé.

Ezt mondta a vénasszony, aztán úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.

Márius hallotta a szót, és egy picit gondolkozott is rajta, sőt oda is ment a folyópartra, és meg is számolt vagy negyven fűzfát, de aztán abbahagyta a keresést. Lusta is volt, meg nem is igen hitt az öregasszony szavában. Aztán meg attól is félt, hogy amíg így keresgél, más királyfi megelőzi. Otthagyta hát a folyópartot a végtelen hosszú fűzfasorral, és sietett a szomszéd király palotájába.

Mihelyt odaért, menten be is bocsátották. A trónteremben ott ült már az öreg király, aki olyan öreg volt, hogy hófehér szakálla egészen a földig ért. No, ha a király öreg volt, annál fiatalabb volt a leánya. És milyen gyönyörű! Márius herceg szinte rajta felejtette a szemét, és ajkáról őszintén fakadt a szó, mikor mondta:

- Bily gyönyörű vagy, Barika. Begkérleg, légy bátkám, Barika!

A királykisasszony előbb tágra nyitotta a szemét a nagy csodálkozástól, és aztán sértődötten állt fel.

- édesapám, hallja, hogy szólít engem Márius herceg? Barika. Hát Barika vagyok én? Kikérem magamnak!

Ezzel a királykisasszony fogta magát, és kiment a trónteremből. Márius herceg pedig szomorú szívvel indult haza.

Mikor hazaért és elmondta, hogy járt, bizony búsultak a szülei, de annál jobban örült Ciprián herceg, mert most már ő bizakodott abban, hogy megszerzi magának feleségül a szépséges Marikát. Mindjárt fel is nyergeltette a lovát, és elindult lánykérőbe. Apja, anyja szerencsét kívánt neki, és nehéz szívvel engedte útra.

Hát bizony ős is szakasztott úgy járt, mint a bátyja, mert alig lovagolt egy mérföldet, szembekerült vele a csúfondáros vénasszony, aki megállította.

- Hallod-e, te királylegény – mondta neki az öregasszony. – Tudom ám, hogy mi járatban vagy, és segíteni akarok rajtad. Anyád egyszer jót tett velem, és azt szeretném megszolgálni. No hát figyelj jól rám. Menj a patak partján, és számolj hetvenhétszer hetvenhetet. Mikor kimondtad az utolsó hetvenhetet, nézz le a földre, és ott egy hófehér követ fogsz találni. Könnyen ráismersz majd, mert szakasztott olyan fehér és fényes lesz, mint a tulajdon fogad. No, azt vedd fel, és őrizd meg jól. Mert ha Marika királykisasszony elé kerülsz, azt szorítsd erősen a fogad közé, és úgy beszélj vele.

Hallotta a szót Ciprián herceg, és nagyon megörült neki. Odament a folyóparthoz, és addig járt ott, amíg hetvenhétszer hetvenhétig számolt. Mikor ott tartott, lenézett a földre, s csakugyan ott feküdt a lába előtt egy apróka fehér kavics, olyan akárcsak egy kis fog. Ciprián felvette, és zsebre tette. De mivel nem volt valami rendes fiú, hát bizony csak úgy afféle könnyű módon, egy zsebkendő meg egy plajbász meg néhány lom közé tette, ami ott húzódott meg a zsebében. Az egész úton nem törődött a kis fehér kaviccsal, csak amikor már a királyi palota elé ért, akkor gondolt rá, hogy jó lesz előszedni; kereste, kutatta a zsebében, de bizony nem tudott ráakadni. Biztosan kirázta valahol útközben. Mit volt mit tennie?

De ha már ott volt, akkor be is ment. És amikor ott állt a királykisasszony előtt, nem sajnálta, hogy eljött. Olyan gyönyörű volt Marika királykisasszony, hogy már szebb nem is lehetett. Ciprián herceg térdet hajtott előtte, és mert arra gondolt, hogy csak Marikával tudna igazán boldog lenni, hát elrebegte:

- Ó, csak te-ve-teve-te-ve-teveled tudnék boldog lenni!

De a királykisasszony durcásan felugrott a trónszékről, és még a könny is ott ült a szemében, mikor apjának mondta:

- Apuska, hallja, azt mondta, hogy teve! Akkor a másik, aki Barikának szólított, még sokkal udvariasabb volt. Ó, micsoda rettenetes kérők ezek!

És Marika királykisasszony sírva ment ki a szobából. Ciprián meg szégyenszemre szedte a sátorfáját és sietett haza.

Akármennyire is tartóztatták Pöszögő királyék a legkisebb fiukat, Roderikot, ő is mindenáron szerencsét akart próbálni Marika királykisasszonynál. Hiába kérte az anyja, hogy maradjon, hiába az apja, ő mégis elment. Felkantározta legszebbik lovát, és felvette a legpompásabb bársonyruháját meg a tollas kalpagot, és bizony, mikor így elindult, mindenki csodálkozva nézett utána, mert ha mindig is szép volt, most igazán csodagyönyörűnek találták.

Hát alig lovagolt Roderik herceg éppen egy mérföldet, mikor csak elibe toppan egy öreg, nagyon öreg asszony, és mondja:

- Hallod-e, te királylegény, jól tudom mi járatban vagy, és segíteni akarok rajtad, mivelhogy anyád egyszer jót tett velem. Jól figyelj rám! Menj a folyó partján végig, és fordulj körbe minden fűzfánál háromszor. Éppen mikor hétszázhetvenhetedszer fordulsz meg, nézz le a földre. Egy rózsaszín kavicsot fogsz találni. Könnyen ráismersz, mert szakasztott olyan rózsaszínű lesz, mint a nyelved. No, azt a követ vedd fel, és jól ügyelj rá, hogy el ne veszítsd. Mikor Marika királykisasszony elé érsz, akkor csúsztasd azt a követ a nyelved alá. Aztán csak beszélj bátran.

Ezt mondta az öregasszony, és úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.

A királyfi pedig boldogan lovagolt le a folyópartra, és minden fűzfánál háromszor megfordult maga körül. Bizony már kicsit elszédült, mikor a hétszáz körül járt, de a világért se akarta abbahagyni. Hát amint éppen hétszázhetvenhetedszer megfordult, egy rózsaszínű kövecske feküdt a lába előtt. Roderik felemelte, és vigyázva tette a legbelső zsebébe. Az úton is mindig csak azt nézte, megvan-e. bizony megvolt, nagy örömére a hercegnek. Mikor a királyi palota elé ért, becsúsztatta a nyelve alá. Kicsit zavarta ott a kő, de a világért se dobta volna ki, mert meg akarta fogadni az öregasszony szavát. Aztán felment a trónterembe, ahol már ott ült a szakállas öreg király meg a csodaszép lánya, Marika királykisasszony. Olyan szép volt Marika, hogy Roderik hercegnek szinte nyitva maradt a szája ámulatában. De csakhamar összecsukta, mert eszébe jutott a kő, amit ott őriz a nyelve alatt. Néhány pillanatig csak némán nézte a lányt, aki biztatóan mosolygott feléje, majd végre megszólalt:

- Szépséges királykisasszony, alig tudok szólni a nagy bámulattól. Hiszen te szebb vagy, mint amilyennek legszebb álmomban elképzeltelek!

Ezt mondta a herceg, és mikor kimondta, maga is csodálkozott. Nem azon, amit mondott, mert hiszen az a szívéből fakadt, hanem azon, ahogyan mondta. Egy cseppet sem selypített. Úgy beszélt, mint minden más rendes ember.

A királylánynak is tetszett a szó meg a herceg, egy percig sem habozott tovább, kezét nyújtotta Roderiknak, és azt mondta, hogy szívesen lesz a felesége.

No, megörült ennek az öreg király is, szívére ölelte Roderikot, és mindjárt meg is tették az előkészületeket a lakodalomra. De akármilyen boldog volt Roderik szépséges menyasszonyával, a kőre nagyon vigyázott ott a nyelve alatt, mert attól félt, ha elveszíti, talán megint újrakezdi a selypítést. Végre már annyira megszokta a rendes beszédet, hogy el mert válni a rózsaszínű kövecskétől. De azért még ma is nagy becsben tartja, ott van aranyba foglalva a királyi kincstár szekrényében. Roderik hercegből pedig királyfi lett, és boldogan élt szépséges feleségével, Marikával, még ma is, ha azóta már meg nem haltak.

Kormos István: Macska - kisasszony

Élt egyszer egy csudás királylány,
tündöklő csillaghomlokú,
kedvét soha nem árnyékolta,
nem lepte felleges ború:
nőtt gondtalan, mint nő esőtől,
nap fényeitől a virág,
azt hitte, játék csak az élet,
egyetlen játék a világ.

Apjának kezes báránykája,
derűje volt e lány maga,
de egy napon megirigyelte
víg nevetését egy banya:
felhőt fuvintott homlokára
és átkot mondott, iszonyút,
szívére abroncsnak szorítva
a soha-nem-ismert borút.

Elátkozta a szép királylányt,
hogy fekete macska legyen,
bujdokoljon a holdvilágon
fekete macska képiben,
és átka börtönében éljen,
míg valaki nem oldja föl -
Fekete macska lett a lányból,
homlokán csillag tündököl.

Mikor az öreg király meghalt,
széthullott a birodalom,
pusztító pestis tizedelte,
ölte a népet szabadon.
A földműves nem művelt földet,
szövőszék, rokka nem pereg,
mint sáskahad megkopasztotta
az országot egy vad sereg.

Urak, cselédek hova lettek?
Embernek se pora-híre.
Már a gólya se rakott fészket
a kastély hűlt kéményire,
csak egy fekete macska bolygott
a kertben: a királyleány:
surrant a fénylő holdvilágon,
fénylő csillaggal homlokán.

Napra nap telt, év évre elszállt,
a friss hó is már tavalyi,
öltözhetsz tavasz, víg csuhába,
lomb, hiába fogsz hullani,
hiába önti el a búza
kalásztengerrel a mezőt,
elpusztul a csudás királylány,
ha senki meg nem váltja őt.

A szomszéd király udvarában
három királyfi nődögélt:
illett kezükbe már a kopja,
karcsú testükre már a vért:
kengyelbe hágni kurjongatva,
habosra hajtani lovat,
tudtak poharat falhoz csapni,
időt mulatni el sokat.

A két idősebb volt a mester,
a féktelen duhajkodó:
a harmadik királyfi, János,
nem volt a kedvükre való,
mert mindig a könyveket bújta,
s mégis bátrabb volt s ügyesebb,
harcban erős, könnyed a táncban,
s apjuknak a legkedvesebb.

Egyszer a fiúk összevesztek,
hogy melyikük lesz a király,
ha meghal apjuk: országolni
dicső helyébe majd ki áll,
és gúnyolták a kis királyfit,
akit nem csábított a trón,
s csak sírt a durva osztozáson,
az ideje előtt valón.

Ablakából figyelte végig
a veszekedést a király:
fölhallatszott hozzá a lárma,
a forrongó testvérviszály.
Leküldött értük egy cselédet.
- Gyertek, fiaim, közelebb -
fordult hozzájuk szomorogva,
- hadd tegyek én ítéletet.

Öreg vagyok már, lassú is már,
romlik a szívem, a szemem,
elfáradtam a kormányzásban,
bevégzi útját életem:
le kéne tenni koronámat,
hanem hát hogyan dönthetek?
Melyik fiam eszére bízzam
a trónomat s a népemet?

Keljetek, fiúk, versengésre,
én, a király parancsolom!
A legvitézebbé az ország,
korona, jogar, hatalom.
Három kívánság, ím, a próba,
könnyű valóra váltani:
hadd lássam, hogy e három próbát
ugyan melyitek állja ki?

Egy világraszóló ruhában
gyertek elébém, fiaim:
szőjjék a vásznát holdsugárból,
arany nap legyen rajta a him,
sújtása felhő és a gombja
a Tejút legszebb csillaga:
az utódom nem lehet más,
csak ez a világszép ruha...

Útra kelt a három királyfi -
Haladtak is jó darabon:
egy rengeteg erdőbe értek,
nem erdő volt az, de vadon:
a százados fák koronáin
rácsosan átsütött a nap:
járták az erdőt körbe-körbe,
ott tévedeztek napra-nap.

Végül egy kis ösvényre leltek:
hát ott a kis királyfira
csak rámordult a két idősebb,
mint gyilkos két haramia:
- Velünk jöhetsz továbbra, János,
ha előbb megvakíthatunk:
te vakon is győzhetsz fölöttünk,
elég ha mi látunk, magunk.

Fenték a kést, hogy megvakítsák
a legkisebb királyfiút,
hogy örökre sötétbe taszítsák,
ahonnét nincsen visszaút,
de János állton állt elébük:
- Csak menjetek ti, én magam,
egyszál magányosan se félek,
megyek tovább úttalan!

És nekivágott egymagában,
tüskésen át, bozóton át,
hogy megszerezze azt a fényes,
világraszóló szép ruhát:
hét nap, hét éjjel ment előre,
sem enni-inni, menni csak:
éjjel a hold kísérte útján,
nappal előtte járt a nap.

Hét nap, hét éjjel ment előre,
akkor egy percre csak leült,
s a fűben, mint gyerek ölben,
jóízű álomba merült:
aludt, aludt, aludt sokáig:
álmában jól megéhezett:
fölébredt: hát a csizmájához
egy szép macska törleszkedett.

Fekete volt a macska szőre,
csillag sütött a homlokán,
két okos szeme hívta Jánost:
ment János a macska után,
s már látta is a régi kastélyt,
már itt a kapu, itt a kert,
tornác, trónterem: sehol senki:
kiáltott - csak visszhang felelt.

Járja a kihalt kastélyt János,
körbejár fönn a várfokon:
üres a ház, hallgat sötéten
a magányos kastélytorony:
leül, töpreng: hová lettek
urak, cselédek, hát hova?
És csüggedez: ki tudja hol van
a világraszóló ruha?

Akkor az a fekete macska
odaáll elébe megint,
oda csillagos homlokával
és János szemébe tekint,
s megszólal tiszta emberhangon:
- Te kis királyfi, mi bajod?
Mondd meg nekem, mi bánt, te kedves,
hogy a fejed úgy lógatod?

Nagyot nézett János királyfi
és fölsóhajtott: - Semmi se:
csak azt tudnám, hogy nem hiába
vetődtem ilyen messzire!
És sorra sor, leírta szépen
a világraszóló ruhát,
amiért ilyen messze tévedt
tüskésen át, bozóton át.

- Sose búsulj - felelt a macska,
s dorombolt hozzá kényesen,
- a világraszóló ruhát én,
akárhol is van, meglelem.
Azzal eltűnt és hozta is már:
vászna a holdsugár maga,
a nap a him rajt, felhő a sújtás,
és gomb a Tejút csillaga.

Fölpróbálta János királyfi
tüstént a világszép ruhát.
Mintha épp őrá szabták volna:
nézhette tükörben magát,
úgy illett ez a ruha hozzá,
hogy soha szebb királyfi még
nem élt, mióta él az élő,
és föld a föld, és ég az ég.

Kérdezte a fekete macskát,
hogyan hálálja meg neki?
Hát annak erre kezd a fénylő
homloka jobban fényleni:
s mit kér?...Tördeljen rózsavesszőt
a kastély rózsakertjiben,
s verje végig a kis királyfi
a vesszőkkel könyörtelen.

- Kívánj valami mást - szabódott
János, szegény. - Mért üsselek?
Nem hagyta a fekete macska:
- Csak tedd, amire kértelek!
Végül letört hét rózsavesszőt
és nagy fohásszal nekiállt:
verte a vesszővel a macskát,
de minden ütés neki fájt.

Aztán elköszönt: fordul vissza:
tüskén, bozóton át - haza.
Megvolt a fáradtsága bére:
a világraszóló ruha:
de fölébe húzta a régit,
hogy ne lássák a bátyjai,
hogy hazajusson vele épen,
hogy ne tudjanak ártani.

Mert jöttek azok szörnyű garral,
csúfolkodva az ösvényen:
- Héjha, János, de szép ruhád van! -
fújták hosszában-széltiben
a tüske-tépte rongy-ruhára:
pedig mi volt a rongy alatt!
Hazaértek: a két idősebb
az ősz király elé szaladt.

Apjuk elé szaladtak büszkén,
s nagy dicsekvésbe kezdenek,
mikor betoppan a tornácról
a legkisebb királygyerek:
ledobta kívül minden rongyát:
ruhájából áradt a fény -
Megölelte a király: - Éljen,
ez a legderekabb legény!

Irigykedett a két idősebb,
de szólt az apjuk: - Hej, fiúk!
Halljátok a második próbát,
és kössetek útilaput!
Azé a fele királyságom,
ki szerez olyan paripát,
amely a kastély tetejébe
röpíti föl lovasát.

Fölkerekedtek a testvérek,
a versengő királyfiak:
amerre mentek elhalványult
fényes ruhájuktól a nap.
Az ösvényen a két idősebb:
János nem kímélte magát,
és másodszor is nekivágott
tüskésen át, bozóton át.

Megtalálta a kihalt kastélyt
az embervesztő sűrűben:
sehol senki: csak a süket csönd:
a mohos bástyán megpihen:
de íme, a fekete macska,
jön már a kastély udvarán:
fénylik csudás fekete szőre
és csillag süt a homlokán.

Elmondja János, el a próbát,
s kérte, hogy segítsen neki,
mert kitúrják örökéből,
elűzik a testvérei:
azé lesz a fele királyság,
ki szerez olyan paripát,
amék a kastély tetejébe
röpíti föl lovasát.

Hát térült-fordult csak a macska,
s hozott egy lesántult gebét,
csontja kiállt, lógatta földig
rozsdaszín búsuló fejét.
Elhűlt János a gebe láttán,
színében is elváltozott,
de addig kérlelte a macska,
míg végül fölkantározott.

Vigyázva ült a görhes lóra -
hát akkor az a rossz gebe
rázkódott egyet, s táltossá vált,
szikrákat hányt a két szeme.
Csitíthatta a kis királyfi,
ágaskodott és dobrokolt,
öt lába volt, és öt patával
kavarta táncolva a port.

- Hogy háláljam meg? - kérdi János.
A macska nem kér semmi mást,
csak törjön le hét rózsavesszőt,
s mérjen rá hetvenhét csapást.
Sírt-rítt a kis királyfi: végül
rámérte a hetvenhetet:
de mintha őt verné a vessző,
nyelte, nyelte a könnyeket.

Aztán nyeregbe! Szállt a táltos:
már itt az ösvény: nem sokat
időz János: ím visszaváltja
gebévé a táltos-lovat.
Már jönnek is nagy kurjongatva
a bátyjai két szép lovon,
becsmérlik rozsdás gebéjét
és csúfolkodnak Jánoson.

Hazaérve is táncoltatta
a két testvér a paripát:
a kastély-tornácra hívatták
nagy hűhóval az ősz királyt.
Kiment a király: - Hol van János?
- Ott húz egy lesántult gebét! -
mutatnak rá...Néz, néz az apjuk,
és könny futja el a szemét.

De fölkiált:- Hát akkor rajta!
Ott áll, fiaim, a torony!
Nekiugrat a két idősebb,
neki a telivér lovon:
az első emeletig érnek,
onnét zuhannak, mint a kő,
bújhatnak is szégyenletükben,
tán sose kerülnek elő.

János királyfi a gebének
fülébe súgott valamit,
hát megrázkódik csak nyihogva,
s már ragyog! Nem ragyog: vakít!
Olyan szép aranyszőrű táltost
nem látott még ország-világ:
a kastélytorony tetejébe
röpítette föl lovasát.

Megcsókolta a király Jánost,
és harmadszorra küldte el
három fiát, három királyfit:
menjenek Isten hírivel.
Azé az egész birodalma,
az nyeri el a koronát,
aki megszerzi feleségül
a csillagos királyleányt.

Elmennek harmadszor az ifjak.
A két nagyobb az ösvényen:
a legkisebb királyfi újra
az embervesztő sűrűben.
Kérlelte a fekete macskát,
kerítse elő, ha lehet,
azt a királylányt, akit ő már
láthatatlanul is úgy szeret.

- Megszerzem a csudás királylányt,
megszerzem s elibéd hozom,
de előbb rózsavenyigéből
rakj nagy tüzet az udvaron:
hányj belé minden tüskés ágat,
s mikor a láng fennen lobog,
hasíts ketté és vess a tűzbe,
különben nem lesz asszonyod!

Így beszélt a fekete macska...
János elbúsult: - Miért tegyem?
Hogy öljelek meg, jótevőmet?
Inkább kívánd az életem!
Azt a csudás lányt sose lássam,
ha ilyen áron! - és leült:
két fejét tenyerébe hajtva
gondjai közé elmerült.

A macska meg csak mondta, mondta,
dorombolt és hízelkedett,
míg János rózsavenyigéből
rakott lobogó nagy tüzet.
Égett a máglya, égre lángolt:
akkor vacogva nekiállt,
hogy megtegye a szörnyűséget,
amit a jótettért kívánt.

Kihúzta kardját hüvelyéből
és kettéhasította őt,
a lobogó lángba vetette
s térdre esett a tűz előtt,
mert a lobogó venyigékből
kihajolt egy gyönyörű leány,
elfuvintva onnét a máglyát -
csillag sütött a homlokán.

Egy fényes égi csillag,
bal orcáján pihent a hold,
és jobb felől a nap mosolygott,
szemében az ég kékje volt,
aranyhaja vállára omlott -
kell-e tovább is mondani?
Ott azon helyben megtanultak
egymás karjába omlani.

A rég elátkozott királylány
volt az a világszép csoda.
Vitte haza, röpítette őket
a királyfi táltos-lova.
Elnyerte csudás kedvesével
János a dicső koronát,
csaptak is tiszteletükre
hét napig tartó lakomát.

Kányádi Sándor: Gyalogúton

Hegyre fut, völgybe fut,
kanyarog a gyalogút.
Gyalogúton - ki lehet? -
egy kis legény lépeget.
Vállán villa, gereblye,
kalapjában két szem cseresznye;
villanyélre akasztva
hátán egy nagy tarisznya.
(Ebédet visz bizonyára,
arra vall a tarisznyája.)
Megy szaporán, meg nem áll,
máris milyen messze jár!
Mire jobban megnézhetném,
elnyeli a görbe ösvény.

Fésűs Éva: Az engedetlen napraforgó

Valahányszor Nap anyóka kerek képe mosolyogva megjelent a keleti égen, a széles mezőben mind feléje fordultak a napraforgó lányok.
- Figyeljetek a sugaramra, fogadjatok szót meleg szavamnak! – intette őket Nap anyó, és a sárgakalapos, sudár virágok meg is fogadták a jó tanácsot.
Csak egyetlen napraforgó rendetlenkedett a tábla szélén. Ő is örült a napsugárnak, a szélnek, a nyárnak, de mindennél jobban a kalapjának. Mert csodálatos kalapot viselt! Olyat, mint egy tányér, telis tele pirinyó sárga virággal.
Igaz, hogy az egész napraforgó tábla minden lánya ilyet hordott, de ez a kis oktondi mégis azt hitte, hogy neki sokkal jobban áll és százszorta szebb, érdekesebb, mint a többiek. Ezért aztán minduntan lehajolt, hogy megnézegesse magát egy eső hagyta kis tócsa tükrében.
- Testvérke, ne hajolj le olyan mélyen! Fordulj Nap anyó felé! – súgták szomszédjai. – Engedd, hogy sugarai érjenek és szél porozza a virágaidat!
Még mit nem, hiszen megfakulnak, elszakadnak! – feleselte vissza a hiú, önfejű napraforgó, és csak azért is mélyebbre hajolt.
- Hogy tetszem? – kérdezte az arra futó gyíktól.
- Csinos vagy! – villant fel a gyíkocska szeme, de nem ért rá sokáig csodálkozni, mert sürgős dolga volt.
- Hát neked hogy tetszik a kalapom? – fordult a napraforgó egy ugribugri cinegéhez.
- Megteszi – tolta hátra kék sapkáját a cinege, amint szemügyre vette. – De nekem ősszel sokkal jobban fog tetszeni!
- Micsoda ostobaságot fecsegsz! – sértődött meg a napraforgó. – Nem is tudod, mi a szép!
- Úgy, úgy! – szólalt meg egy hízelgő hang, közvetlenül a lábánál, és amint lepillantott, ismeretlen virágot látott a szárához simulni.
- Hát téged mi szél hozott ide? – kérdezte csodálkozva.
- no, ezt eltaláltad! – kacagott az idegen. – Valóban a szél hozott. Bókoló vajvirág vagyok, és a szépséged megigézett, hogy ha megengeded, itt is maradhatok, és mindig csodálni foglak!
Ez a beszéd már tetszett a napraforgónak.
- Nagyon szívesen látlak! – ujjongott hiú örömében, és boldogan elmosolyodott, pedig egy pillanatig úgy érezte, mintha fájna valahol a gyökere.
- Testvérke, vigyázz! – súgta ekkor újra egy szomszédos virág. – Ne tűrd meg magad mellett, mert hazugságokat beszél. Kergesd el, és fordulj velünk együtt a nap felé!
- Ej, hagyjatok már békén, ti irigyek! – duzzogott a napraforgó. – Miért kergessem el, amikor sokkal kedvesebb nálatok? Különben is azt csinálok, amit akarok, arra forgok, amerre akarok!
Azzal fogta magát, hátat fordított nekik. Északra nézett, ide-oda hajlott, saját összevissza szeszélyét követve, mialatt a többiek engedelmesen követték a nap járását.
Egyik nap telt a másik után. A vajvirág egyre erőteljesebben bólogatta a bókokat, a napraforgó pedig mindig halkabban válaszolgatott. Egyszer aztán hirtelen valami nagy nagy gyengeség fogta el.
- Mi van velem? – riadt meg, és ijedt sóhajtását végig vitte a táblán a szél.
- Jaj, szegény testvérkénk! – mondták a többiek. – Ugye, figyelmeztettünk, hogy kergesd el a vajvirágot? Minden erődet elszívja! A gyökeredből él!
- Hogy kergessem el, amikor úgy belém kapaszkodott?
- Bizony, most már meg kell várnod, amíg az a piros kendős kislány, aki amott a gizgazt írtja, ideér. Akkor majd sóhajts majd jó nagyot, hogy észrevegye mi a bajod!
Most bezzeg nem feleselt vissza a napraforgó, hanem megtette, amit a társai javasoltak. A haszontalan vajvirág utolsó bókolását el is vágta a szorgalmas kapa él. a napraforgó nyomban jobban lett, és vidáman nézett körül.
- Szerencséd volt – mondták a társai. – De sajnos a kalapodra nem ügyeltél.
- Már hogyne ügyeltem volna! Hiszen a tiéteken már minden virág tönkrement, csak az enyémen virul.
- Dehogyis mentek tönkre a virágaink, csak átváltoztak. És nem is kalapot viselünk többé, hanem olajos magocskákkal, gazdag terméssel teli tányért!
Csakugyan úgy volt. Az önfejű napraforgó sokáig szólni sem tudott. dacosan fordult félre, hogy megnézze magát a tócsatükrében és a saját szépségével vigasztalódjék, de a tócsa nem volt sehol. Régen felszárította a nyári nap.
- Hogy tetszem? – kérdezte hát izgatottan az arra futó gyíkocskától.
- Csinos voltál, de már bocsáss meg, most nem tetszel nekem! Valami nincs rendben veled! – állt meg egy pillanatra a gyík, és drágakő szemében részvét villant.
A napraforgó gyorsan a cinegéhez fordult.
- Milyen a kalapom? Azt mondtad, neked ősszel jobban fog tetszeni!
- A többieké igen – bólogatott a cinege, de a tiédet akár el is lehet dobni, hiszen egyetlen valamire való magocska sincs benne. Üres!...
A napraforgó elsírta magát, ami abból állt, hogy két hajnali harmatcsepp lepergett a leveléről. A cinege megsajnálta és visszanézett.
- Miért nem fordulsz a nap felé? Még most sem késő, elég melegen sül.
A napraforgó körülnézett, hogy nem nevetik-e ki a társai, de már mind lehajtott fejjel álltak, délkelet felé fordulva, napraforgószokás szerint, hogy védjék a termést, a kincsüket.
Engedetlen testvérük fogta magát és szép csöndesen megfordult a nap felé. Napanyó rámosolygott, és mindjárt úgy megmelengette, mintha sohasem lett volna önfejű, engedetlen napraforgó lánya.
A cinegének igaza lett. A nyárutói fény még megérlelte a magvakat, és ha ennek a napraforgónak nem is lett olyan szép, dús tányérja, mint a többieknek, mégis meg tudta belőle kínálni a cinegéket, és velük együtt örülhetett ennek az őszi kincsnek, talán még jobban, mint azelőtt a nyári ragyogásnak.

Tóth Ágnes: Szivárvány

Ha süt a nap eső után,
Ég anyónak a homlokán,
Megjelenik a szivárvány.
Ezer virág nyílik benne,
Szirmukon sok tarka lepke,
Piros, lila, zöld meg sárga,
Szépségüknek nincsen párja.

Tóth Ágnes: Napleányka

Tavaszra ébredt a hajnal,
Vidám kedvű madárdallal.
Örül a kis hóvirág,
Kap ma fehér bóbitát.
Piros szoknyát a tulipán,
Barackvirág kacag a fán,
Kertünk felett Napleányka,
Pántlika van a hajába',
Még csak egy kis púder kéne,
Ne ragyogjon úgy a képe.

Tóth Ágnes: Fáradt a Nap

Mendegél a Napsugár,
azt se tudja merre jár,
égi útján úgy elfárad,
alig bír már lépni hármat,
ezer lába sántikál.
Megpihen egy keveset,
zöldellő fenyők felett,
arra gondol, nem gyalogol,
kölcsönkéri majd a Holdtól
a Nagy Göncöl-szekeret.

Tóth Ágnes: Tükörtojás kalapban

Ugrándoz a Nap alatt
Négykézláb egy nap kalap.
Karimáján ücsörög
Vidáman egy kis tücsök.
Dudorászva hegedül,
Örül, hogy nincs egyedül.
S lám egy pillanat alatt
Táncra perdül a kalap.
Ireg-forog szaporán,
Vidáman az út porán.
Tudni akarja a Nap,
Kit takar a nagy kalap,
Ki tud ilyen szédítőn
Táncot ropni délidőn?
Csakhogy túl nagy a kalap,
Nem lát alája a Nap.
Hajol egyet előre,
Megbotlik egy felhőbe',
Belepottyan a tóba,
Békalencse tetején
Tükörtojás spenótba!

Tópartra ér a kalap,
Alatta egy nagy darab
Béka legény lépeget,
Brekeg béka-éneket.
Most jön a víz kapóra,
Fejest ugrik a tóba.
Tovaúszik a kalap,
Máris elkapja a Nap,
A fejére felcsapja.
Béka Béla kacagja,
Nem látott még életében
Tükörtojást kalapba'!

Rákos Sándor: Gyíkpalota

Gyíkpalotát ki látott?
Száz kapuja van.
Száz kapuján a gyík-király
ki- és besuhan.

Mikor unja termeit,
rétre kimegyen.
Korona és palást nélkül
napos kövön pihen.

Ilyenkor ha birodalmán
idegen megy át,
száz kapuja felé futni
látja a királyt.

Mészöly Miklós: Bánatos medve

Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve. Dirmegett–dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra.
Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme.
Egy szép napon aztán maga is megunta, hogy mindig csak szomorkodik, mint egy viseltes bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy s megtekinti: mi van a világban.
Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott.
– Hová? Hová? – mordult reá. S a lepke mondta.
– Messzire. Nap süti a réteket. Oda megyek. Ég veled!
Nagyot nézett a medve. Mindjárt jobb lett a kedve.
– Rétre menni jó lehet. Menjünk együtt, mék veled.
De a lepke szót se szólt, rippem–röppöm elrepült.
Mit tehetett medve koma, egymagában elindula. Hát amint ment, mendegélt, dimbes–dombos réthez ért. Nyílt a réten annyi virág, mint erdőn a leveles ág.
„No – gondolta –, itt megállok, szedek egy csokor virágot!”
S neki is látott nyomba, nem gyorsan, csak medve módra.
Egyszerre azonban a szemét mereszti: valami hegyeset lát a fű közt meredezni!
– Hát ez meg miféle? – szól megrökönyödve. – Tán kóró? Majd elbánok vele! Semmi szükség az ilyen semmirekellőre, az ilyen csúfságra…
S azzal odacammog, hogy tövestül kirántsa. De uramfia! A kóró mekegni kezd, s fölugrik egy kecske! Szegénynek a szarvát törte le a medve…
– Ó, te golyhó, nem vagyok én kóró! Hát nem látsz? Vagy elment az eszed? Fél szarvval sétáljak most? Világcsúfja legyek? – támadt rá dühösen, s fújt bőszen a kecske.
A medve csak állt – hej, beborult a kedve.
– Én szerencsétlen, minek is születtem? – sóhajtott nagyot. – Mindig csak baj lesz abból, ha jót akarok. Nesze, itt a szarvad. Ha tudnám, visszaragasztanám. Ha meghalok egyszer, neked adom a bundám…
Azzal fülét megvakarta, orrát megdörzsölte – és máris kicsordult a könnye.
A kecske észrevette.
– Ne sírj, no! – mekegte, és leszegte fejét. Szörnyen megsajnálta a szomorú medvét.
– Szép szarvacska volt, igaz… Nem girbe, nem görbe. De ha sírsz–rísz folyton, a másikat én töröm le. Gyere inkább, nyújtsd a mancsod, kössünk igaz barátságot!
Megörült nagyon a mackó.
– Köszönöm, hogy nem haragszó…
S mivel más nem jutott eszébe, egy pipacsot tűzött a csempe szarv helyébe.
Aztán összeölelkeztek, de úgy ám, hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje búbján.
S mikor hazament, csodálkozva látta, hogy semmi oka a búslakodásra: a mézecske édes, a napocska fényes, s micsoda csuda: nem szűk az odúja!

Fésűs Éva: Mese egy vadkörtefáról

Hogy a girbe-gurba derekú, magányos vadkörtefa hogyan került a gyalogút szélére, azt már senki sem tudta. Bizonyára valami kósza szél hozhatta magával, sok-sok éve.
- Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezték tőle a virágok, a szél pedig pajkosan válaszolt:
- Gyimetgyomot, vackormagot!
- Vidd innen, vidd innen! – kapkodták bóbitás fejüket a virágok, a szél pedig tovább szaladt a fiatal gyümölcsösbe.
- Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezték a kényes csemetefák.
- Gyimetgyomot, vackormagot!
- Vidd innen, vidd innen! – csapkodtak a zsenge ágak, mire a szél megfordult, neki az erdőnek, de ott meg a tölgyek állták útját.
- Hé, te! Mit hoztál?
- Gyimetgyomot, vackormagot! – bohóckodott a szél, de a büszke fák haragosan rázták lombjukat.
- Vidd innen, amíg szépen mondjuk!
Elejtette hát a szél a vadkörtemagot a gyalogút mellett, az erdő és a gyümölcsös között, és mint aki jól végezte dolgát, tovább futott.
Ki is nőtt azon a helyen a vadkörtefa, aki senkinek sem kellett, s még a gyalogút is berzenkedett, amiért egy kis kerülőt kellett tennie miatta. Idővel azért megszokták, hogy ott áll, de még a virágok is vackornak csúfolták. Ágain néha szarka cserregett, vadgalamb tollászkodott, csak fészket nem rakott rá senki, pedig nagyon szerette volna.
- Alacsony vagy! – fitymálta a rigó, és inkább egy jegenyére szállt, mert az azt ígérte, hogy az égig hintáztatja.
- Nincs rajtad alkalmas odú! Sajnálkoztak a cinegék. – Bezzeg a tölgyeken kettő is akad!
Aztán a csókák lármáztak elégedetlenkedve körülötte.
- Sehol szomszédság, akivel jót lehetne veszekedni! – És elrepültek az erdőbe.
Körtéit szívesen leszórta, de még a süncsalád sem telepedett le alája.
- Brrr!... – mondta az öreg sün, amint belekóstolt a fanyar gyümölcsbe, és inkább eldöcögött a gyümölcsösbe. Ott illedelmes sorokban álltak a nemes gyümölcsfák. Fiatalok voltak, jól ápoltak, és piros almáikkal, csengő barackjaikkal nem egyszer csúfondárosan kinevették a vadkörtefát. Az ő ágaikat minden évben megnyesték és permet védte őket a kártevőktől. A vadkörtefát nem védte semmi.
Egyszer harkály doktor végigkopogtatta és rosszallóan csóválta meg a fejét.
- Meglehetősen kukacos vagy, öregem! Miért nem vigyázol magadra? És milyen girbegurbán állsz itt! Mintha egyszerre háromfelé akarnál elindulni. Végy példát a tölgyről, vagy a jegenyéről és húzd ki magad!
- Megpróbálom! – reccsent nagyot a vadkörtefa, de bizony csak egy száraz ága törött le. Összekoccantak a bóbitás virágfejek, amint közéjük bukott a fűbe.
- Mi az? – suttogták ijedten.
- Valami lesz! - mormolta a közeli patak.
A hegyek mögött már reggel óta nyugtalankodott egy izgága vihar. Most elővágtatott, felhőinge duzzadozott, villámos ostort pattogtatott.
- Uccu, világ, verekedni akarok!
- Irgum-burgum, hord el magad! – mordult rá öblös sziklahangon a hegyoldal, de a vihar tovább vijjogott.
- Meg akarom mutatni, milyen erős vagyok! Ki birkózik meg velem? Na, ki?
Az erdő fái egymás nyakába borultak ijedtükben, és a gyümölcsösben földig hajlott minden ág.
- Gyáva népség! – kacagott a vihar. – Mindjárt csinálok nektek égiháborút, és minden fának eltöröm a derekát!
Már éppen nekilódult, amikor a felkavart porfelhőben maga előtt találta a vadkörtefát. Az kitárta göcsörtös ágait.
- Hagyd békén ezt a tájat! A kertben most érik a gyümölcs, az erdő tele van madárfészkekkel, a fészkek alig-pelyhes fiókákkal.
- Hát aztán? Ki kérdezett?
- Te!... Azt kérdezted: kibirkózik meg veled. Hát majd én!
- No, akkor ki is téplek egyetlen csavarintással, te vackor!
Egy pillanatig dermesztő csend lett, aztán a vihar belekapott a vadkörtefába. Csavargatta, tépte, cibálta, de mennél jobban rázta, az annál jobban kapaszkodott a földbe gyökérlábaival, és annál hevesebben csapkodott bele a vihar szél felfújta kevély arcába. Közben minden ágaboga recsegett, ropogott, alig maradt rajta körte, de nem hagyta magát. Mindig úgy hajladozott, hogy a vihar ne tudja igazán megragadni, s végül már ő pörgette ágai között a haszontalant. Bezzeg most jó volt, hogy olyan girbe-gurba, mert még a vihar is eltévedt rajta. Dühösen kapkodott, s amikor látta, hogy nem megy semmire, mérgében a fához vágta villámostorát. Sisteregve találta el az egyik ágát, de a következő pillanatban dörögve ráförmedt az ég.
- Takarodj! Szégyelld magad, ez nem volt becsületes erőpróba!
A patak is tajtékzott.
- Mit tettél ezzel a szegény fával?
Az bizony tövig égett volna a villámostor tüzétől, ha el nem hasad a vihar felhőinge, és meg nem ered az eső. Iszkolt a vihar megtépázva, vissza sem mert nézni. Ilyen csúfság még sohasem érte.
A vadkörtefa elveszítette a legerősebb ágát. Most már nemcsak girbe-gurba volt, hanem csonka is. Csodák csodájára, másnap ráröppent a rigó és azt kérdezte:
- Megengeded, hogy rajtad fütyörésszem el a legújabb dalomat?
Hogyne engedte volna! Aztán a cinegék jöttek és fürge csőrükkel végig tisztogatták. Amikor megköszönte, azt válaszolták:
- Szívesen, szívesen, máskor is!
Sünpapa odahívta egész népes családját, és a sok lehullott vadkörtét mind a tüskéikre szedték.
- Nincs ennél kitűnőbb gyümölcs! – mondták.
- Nincs ennél derekabb fa hetedhét vidéken! – bólogattak a gyümölcskertben a fák.
- És milyen szép! – néztek fel rá este a bóbitás virágok, s halkan suttogták egymásnak:
- Látjátok?... Az ágaira fészket raknak a csillagok!