Hol volt, hol nem volt egyszer egy ugrifüles nyuszika.
Egy hideg téli napon sétálgatott az erdőben,ahogy ballag egyszer csak valami fekete dolgot látott meg az ösvényen. Közelebb ment és megszemlélte mi az .
-Valami szőrös ,és fekete!
Jobban szemügyre vette, és akkor látta hogy nem volt az más mint egy kesztyű.
-Nohát egy kesztyű! Ugyan ki veszíthette el?!
-Én tudom! A Mikulás járt erre ,bizonyára Ő hagyhatta el.-Kiáltott le a fáról a szarka.
-Szegény Mikulás kesztyű nélkül,a nagy hidegben nem tudja elvinni az ajándékokat a gyerekeknek.
Majd én elviszem neki!-mondta a nyulacska.
De az erdőn keresztül vezet az út is a Mikulás házához,és az erdőben ott lakik a róka, és a farkas is.
-Jajj azoktól én nagyon félek!
-Egyet se búsulj Füleském,súgok neked egy varázsigét ha ezt elmondod,és bukfencelsz egyet azzá változol amivé csak akarsz.
-Jól jegyezd meg!-Béka lába,egér farka,kutya szőre tarka-barka ,illa-berek, nádak-erek,-itt most azt mond amivé változni szeretnél-,és ne feledd a bukfencet!!
-Köszönöm szarka néni!Már indulok is! Nem felejtem a bukfencet!
A nyuszika a kesztyűvel vidáman ballagott az erdőben.
A bokrok mögül egy éhes róka ,figyelte a nyulacskát.-Nini egy jó kövér nyuszika!Ha közelebb ér elkapom.
-Jajj ott a róka!Látta meg a Rókát a nyulacska.Gyorsan átváltozom farkassá.
-Béka-lába,egér-farka,kutya szőre, tarka-barka.Illa-berek nádak-erek, én most ordas farkas legyek!és egy nagyot bukfencelt,épp idejében mert a róka ráugrott,beakarta kapni.
Jajj ,bocsánat farkas bácsi!- mondta a róka,mikor a farkassá változott nyuszira ugrott.Ijedten iszkolt el az erdőbe.
A nyuszika elmondta a varázsigét, és vissza változva futott tovább az úton.
Amint tovább haladt egy farkas kukucskált ki a fák mögül.
-Nini egy szép kövér nyulacska!Ha közelebb ér,elkapom!
-Jajj a fa mögül leselkedik egy farkas ,vette észre a nyulacska.Gyorsan átváltozom medvévé!
-Béka lába ,egér farka,kutya szőre tarkabarka,illa-berek,nádak-erek,én most tányértalpas mackó legyek!-És egy nagyot bukfencelt.Épp idejében mert a farkas el akarta kapni.
-Jajj, bocsánat,mackó bácsi!-mondta a medvévé változott nyulacskának a farkas,és iszkolt vissza az erdőbe.
A nyuszika elmondta a varázsigét ,és visszaváltozva futott ki az erdőből.
Hamarosan oda is ért a Mikulás házához,bekopogtatott.
-Mikulás bácsi elhoztam a kesztyűdet amit elhagytál az erdőben!
-Nahát,én már mindenütt kerestem!De bátor nyulacska vagy Füles!Köszönöm!
Most már elindulhatok a gyerekekhez!
-Füles, fogadd el ezt a finomságokkal teli csomagot,jótettedért!
És a Mikulás bácsi egy hatalmas csomagot adott Fülesnek,tele édességgel.
A nyulacska megköszönte,és vidáman dalolva futott hazáig.Szerencsére akkorra már a róka,és a farkas is otthon várta a Mikulást,így a nyuszika hamar hazaért.
Vidáman énekelte a kedvenc dalát…Hull a pelyhes fehér hó….
2010. szeptember 9., csütörtök
Móra Ferenc: A hatrongyosi kakasok
Egyszer a hatrongyosi bíró kakasa, ahogy a szemétdombon kipirgél-kapargál, talál egy fületlen gombot. Nosza, fölugrik vele az ól tetejére, s elrikkantja magát hét határ hallatára:
Kukurikú,Kelemen!
Mit leltem a szemeten!
Hatrongyosi bíró fia, Kelemen, kis kakashoz odaugrik sebesen.
- Mutasd csak, kis kakas, mid van neked?
- Nem tudom én, hogy micsoda, de mégse adom oda – feleselt a hatrongyosi bíró kakasa, s beugrott a sövény közé. Utána Kelemen, s a hatrongyosi bíró fia úgy megbúbozta a hatrongyosi bíró kakasát, hogy egyszeribe eleresztette szegény feje a fületlen gombot.
- Kukurikú, Kelemen: ezt már el nem szenvedem. Megbántottad a kakast, majd megbánod még te azt! – sivalkodott a kis kakas, s egyszeribe összetrombitálta a kakasülőről a falu kakasait:
Hatrongyosikakasok,
gyorsan ide szálljatok!
Nem telt bele egy kukurintásnyi idő, már akkor ott voltak a hatrongyosi kakasok, öregbíró kakasa, kisbíró kakasa, kántorék kakasa, harangozó kakasa – több kakas nem volt Hatrongyoson.
Mit tanácskoztak, mit nem, azt a sárga cserebogár, amelyik arra repült, jobban meg tudná mondani, ha a hatrongyosi bíró kakasa nagy elkeseredésében be nem kapta volna a sárga cserebogarat. Elég az hozzá, hogy arra repült egy cinege, s odaszólt a kakasgyűléshez:
Hatrongyosi kakasok,
Mi az újság nálatok?
- Kicsi falu, nagy a torony, bosszút állunk Hatrongyoson – felelték a kakasok.
- Majd ha fagy, hó lesz nagy, répa terem vastag, nagy – csúfolódott a cinege.
- A fele se tréfa ennek – meresztgették a taréjukat a hatrongyosi kakasok. – Nem kel föl többet a nap Hatrongyoson, mert nem kukorékolnak neki a hatrongyosi kakasok.
- Hatrongyosi kakasok, jaj de nagyon okosok! – nevetett a cinege továbbrepülve. A hatrongyosi kakasok pedig elmentek aludni, hanem előbb keményen megrázták egymásnak a taréját. “Kakas tesz feladást, huncut, ki nem állja” – annyit jelent ez kakasnyelven.
Bizony még javában húzták a bőrt a fagyon a hatrongyosiak, mikor a kántorék kakasa már elrikkantotta magát:
Kukurikú, virradóra,
éjfél után három óra!
Egyszerre talpon volt egész Hatrongyos, s mérgében majd lenyelte a fejét a hatrongyosi bíró kakasa.
- Ez a kakasbecsület? Ki a faluból a kántorék kakasával!
Három kis kakas úgy kimarta maga közül a negyediket, hogy az meg se állt addig, ameddig a hatrongyosi torony ellátszott. Akik pedig otthon maradtak, azok még jobban megfogadták, hogy nem hallatszik több kakasszó Hatrongyoson. Ne tudja a hajnal, mikor kell neki hasadni.
Hát, uramfia, a fél szemét még ki se nyitja másnap a harangozó kakasa, mikor már rágyújtott a nótára:
Kukurikú, emberek,
hajnallik már, keljetek!
Bizony az lett a vége, hogy a harangozó kakasát is elüldözték Hatrongyosról, mint az igaz ügy árulóját. Majd azok mutatják meg, hogy ki az igazi kakas, akik otthon maradtak: kisbíró kakasa, öregbíró kakasa.
Kisbíró kakasa állta is a fogadást másnap hajnalig, hanem akkor már nem bírt magával:
Kukurikú, kelj, kelj,
piros hajnal, serkenj!
Nem is kellett egyéb a hajnalnak, egyszerre feltolta piros ábrázatát az ég alján.
- Jaj, mit tettem, jaj, mit tettem! – sipított a kisbíró kakasa, s úgy világnak ment bújában, hogy még tán ma sem állt meg.
Nem maradt már egyéb kakas Hatrongyoson, csak az öregbíró kakasa. Le se merte hunyni a szemét egész éjszaka, nehogy álmában elkukurítsa magát valahogy. Jaj neked, Kelemen, megfizetsz a fületlen gombért! Jaj neked, Hatrongyos, sose látod többet a szép piros hajnalt, nincs, aki felköltse!
Néz, néz a sötétségbe a hatrongyosi bíró kakasa: hát egyszer csak megpirul ám az ég alja, s fölmosolyog rajta a szép piros hajnal. Mosolyog, mosolyog, egyre jobban mosolyog, szinte csúfolódik:
- Tudom én az időt kakasszó nélkül is!pa130120
- Kukurikú, ilyen szégyen többet engem sose érjen! – rikkantotta el magát az utolsó hatrongyosi kakas, s úgy ugrott le a padlás szájából, hogy menten kitörte a nyakát.
Azóta Hatrongyoson nincsen kakas, s a hatrongyosi gyerekek nem ehetnek kakastejes kenyeret.
Kukurikú,Kelemen!
Mit leltem a szemeten!
Hatrongyosi bíró fia, Kelemen, kis kakashoz odaugrik sebesen.
- Mutasd csak, kis kakas, mid van neked?
- Nem tudom én, hogy micsoda, de mégse adom oda – feleselt a hatrongyosi bíró kakasa, s beugrott a sövény közé. Utána Kelemen, s a hatrongyosi bíró fia úgy megbúbozta a hatrongyosi bíró kakasát, hogy egyszeribe eleresztette szegény feje a fületlen gombot.
- Kukurikú, Kelemen: ezt már el nem szenvedem. Megbántottad a kakast, majd megbánod még te azt! – sivalkodott a kis kakas, s egyszeribe összetrombitálta a kakasülőről a falu kakasait:
Hatrongyosikakasok,
gyorsan ide szálljatok!
Nem telt bele egy kukurintásnyi idő, már akkor ott voltak a hatrongyosi kakasok, öregbíró kakasa, kisbíró kakasa, kántorék kakasa, harangozó kakasa – több kakas nem volt Hatrongyoson.
Mit tanácskoztak, mit nem, azt a sárga cserebogár, amelyik arra repült, jobban meg tudná mondani, ha a hatrongyosi bíró kakasa nagy elkeseredésében be nem kapta volna a sárga cserebogarat. Elég az hozzá, hogy arra repült egy cinege, s odaszólt a kakasgyűléshez:
Hatrongyosi kakasok,
Mi az újság nálatok?
- Kicsi falu, nagy a torony, bosszút állunk Hatrongyoson – felelték a kakasok.
- Majd ha fagy, hó lesz nagy, répa terem vastag, nagy – csúfolódott a cinege.
- A fele se tréfa ennek – meresztgették a taréjukat a hatrongyosi kakasok. – Nem kel föl többet a nap Hatrongyoson, mert nem kukorékolnak neki a hatrongyosi kakasok.
- Hatrongyosi kakasok, jaj de nagyon okosok! – nevetett a cinege továbbrepülve. A hatrongyosi kakasok pedig elmentek aludni, hanem előbb keményen megrázták egymásnak a taréját. “Kakas tesz feladást, huncut, ki nem állja” – annyit jelent ez kakasnyelven.
Bizony még javában húzták a bőrt a fagyon a hatrongyosiak, mikor a kántorék kakasa már elrikkantotta magát:
Kukurikú, virradóra,
éjfél után három óra!
Egyszerre talpon volt egész Hatrongyos, s mérgében majd lenyelte a fejét a hatrongyosi bíró kakasa.
- Ez a kakasbecsület? Ki a faluból a kántorék kakasával!
Három kis kakas úgy kimarta maga közül a negyediket, hogy az meg se állt addig, ameddig a hatrongyosi torony ellátszott. Akik pedig otthon maradtak, azok még jobban megfogadták, hogy nem hallatszik több kakasszó Hatrongyoson. Ne tudja a hajnal, mikor kell neki hasadni.
Hát, uramfia, a fél szemét még ki se nyitja másnap a harangozó kakasa, mikor már rágyújtott a nótára:
Kukurikú, emberek,
hajnallik már, keljetek!
Bizony az lett a vége, hogy a harangozó kakasát is elüldözték Hatrongyosról, mint az igaz ügy árulóját. Majd azok mutatják meg, hogy ki az igazi kakas, akik otthon maradtak: kisbíró kakasa, öregbíró kakasa.
Kisbíró kakasa állta is a fogadást másnap hajnalig, hanem akkor már nem bírt magával:
Kukurikú, kelj, kelj,
piros hajnal, serkenj!
Nem is kellett egyéb a hajnalnak, egyszerre feltolta piros ábrázatát az ég alján.
- Jaj, mit tettem, jaj, mit tettem! – sipított a kisbíró kakasa, s úgy világnak ment bújában, hogy még tán ma sem állt meg.
Nem maradt már egyéb kakas Hatrongyoson, csak az öregbíró kakasa. Le se merte hunyni a szemét egész éjszaka, nehogy álmában elkukurítsa magát valahogy. Jaj neked, Kelemen, megfizetsz a fületlen gombért! Jaj neked, Hatrongyos, sose látod többet a szép piros hajnalt, nincs, aki felköltse!
Néz, néz a sötétségbe a hatrongyosi bíró kakasa: hát egyszer csak megpirul ám az ég alja, s fölmosolyog rajta a szép piros hajnal. Mosolyog, mosolyog, egyre jobban mosolyog, szinte csúfolódik:
- Tudom én az időt kakasszó nélkül is!pa130120
- Kukurikú, ilyen szégyen többet engem sose érjen! – rikkantotta el magát az utolsó hatrongyosi kakas, s úgy ugrott le a padlás szájából, hogy menten kitörte a nyakát.
Azóta Hatrongyoson nincsen kakas, s a hatrongyosi gyerekek nem ehetnek kakastejes kenyeret.
Grimm: A nyúl meg a sün
Ezt a mesét még a nagyapámtól hallottam. Az pedig, amiről szól, így történt hajdanában: Őszre járt az idő. Vasárnap reggel volt, virágzott a pohánka, a nap fenn ragyogott a tiszta égen, a tarlón fürgén surrant tova a langyos szellő, a magasban énekeltek a pacsirták, a méhek vígan döngicséltek a virágok körül, az emberek a templomba ballagtak; boldog volt minden teremtett lélek, elégedett volt a sündisznó is…
Kint állt a kapujában, karját összefonta, kikukkantott a reggeli fuvalomba, és egy nótácskát brummogott maga elé. Dünnyögte, zümmögte jól is, rosszul is, hol hegyesen, hol meg reszelősen, egyszóval olyasformán, ahogyan egy ilyen szép őszi vasárnap reggelen egy sündisznó nótázgat.
Hát, ahogy félhangon dudorászik, egyszerre csak gondol egyet, s úgy megörül neki, hogy rá is füttyent. Mit támogassa ő itt tétlenül a kapufélfát, amíg odabent az asszony a családot mosdatja meg öltözteti? Inkább jár egyet a ház körül, megnézi, hogy áll a répa. Mert a lakása körül bőven termett a répa, és tudni való, hogy a sündisznó igen kedveli ezt az ételt; így hát, nem csoda, hogy a mi barátunk is erősen a szívén viselte a termés sorsát.
Úgy is tett, ahogy elgondolta: becsukta szépen a kiskaput, és nekivágott a mezőnek. Nem jutott messzire, csak a mező szélén a kökénybokorig, s ott éppen le akart térni a répatábla felé, amikor szembetalálkozott a nyúllal. Az is hasonló járatban volt: a káposztaföldjét akarta megszemlélni.
Mikor a sün észrevette a nyulat, szerencsés jó reggelt kívánt neki. Hanem a nyúl a maga módján szerfölött előkelő úr volt, amellett dölyfös is, kényes is; eszébe sem jutott, hogy fogadja a sün köszönését, hanem csak úgy foghegyről, kevély gúnnyal odavetette neki:
- Hát, te mit lótsz-futsz már ilyen korán reggel a réten?
- Sétálok – felelte tisztességgel a sün.
- Sétálsz? – kacagott a nyúl. – Ha nem csalódom, jobbra is használhatnád a lábadat, mint sétifikálásra!
Ez a pökhendiség mérhetetlenül bosszantotta a sünt. Mindent békén el tudott viselni, csak azt az egyet nem, ha a lábát emlegették. Hát, nem épp elég baj neki, hogy görbe lábúnak született, még csúfolják is érte!
- Te talán azt hiszed, hogy többre mégy a lábaddal, mint én? – vágott vissza kelletlenül.
- Azt hát! – felelte hetykén a nyúl.
- Tudod, mit? Tegyünk próbát! – ajánlotta a sün. – Fogadjunk, hogy elhagylak, ha versenyt futunk!
- Tiszta nevetség! Ezzel a karikalábaddal? – kevélykedett a nyúl. – De ha olyan nagy kedved van rá, nem bánom, legyen meg. Mi a tét?
- Egy arany meg egy üveg pálinka – mondta a süngazda.
A nyúl fölényesen kidüllesztette a mellét, még a bajusza is remegett a nagy önteltségtől, mikor kezet nyújtott a sünnek:
- Itt a kezem, nem disznóláb! Állom a fogadást. Rajta, kezdjük!
- No, annyira azért nem sürgős! – felelte a sün. – Én még ma nem ettem egy falatot sem, éhes vagyok, előbb hazamegyek, és jól megreggelizem. Ki hallott olyat, korgó gyomorral versenyt futni?! Hanem ha neked is úgy tetszik, fél óra múlva itt találkozunk.
Azzal elváltak, mert a nyúl nem emelt kifogást a dolog ellen.
A sün, ahogy szép kényelmesen hazafelé cammogott, így tűnődött magában:
“Ez a nyúl nagyon megbízik abban a pipaszár lábában, de én bizony, kifogok rajta! Akármilyen előkelő úr a koma, mégiscsak ostoba fickó; megtanítjuk tisztességre!”
Beballagott a házába, odaszólt a feleségének:
- Cihelődj, asszony, jössz velem a mezőre!
- Minek? – kérdezte az asszony.
- Fogadtam a nyúllal egy aranyban meg egy üveg pálinkában. Versenyt futunk.
Sünné összecsapta a kezét megrökönyödésében.
- Uram, Teremtőm, megháborodtál? Hát, hogy futhatnál te versenyt a nyúllal?!
- Csiba, te! – mordult rá az ura. – Ez az én dolgom. Ne ártsd magad a férfiak ügyébe! Egy-kettő, szedelőzködj, és menjünk!
Mit tehetett mást az asszony? Akár tetszett neki, akár nem, baktatott zsörtölődve az ura után. Ahogy így cammognak, süngazda hátraszól, azt mondja:
- Jól figyelj rá, mit beszélek! Látod ott azt a hosszú szántást?
- Látom, hát!
- Azon lesz a verseny. A nyúl szalad majd az egyik barázdában, én meg a másikban. Onnét fentről kezdjük. Neked nincs egyéb dolgod, mint hogy beállsz ide a barázda végébe, és amikor a nyúl amonnét túlról ideér, szembekiabálod vele, hogy: “Én már itt vagyok!”
Az asszony bólintott, és máris a szántóhoz értek. A sün megmutatta az asszonynak a helyét, ő maga meg szép nyugodtan felsétált a tábla túlsó végére. A nyúl már türelmetlenül várta.
- Kezdhetjük?
Mindegyik elfoglalta a maga barázdáját.
- Kezdhetjük.
A nyúl hármat számolt.
- Egy! Kettő! Há-rom!
És nekiiramodott, akár a szél. A sün éppen csak úgy tessék-lássék vele szaladt egy-két lépést, aztán lekuporodott a barázdájában, és meg sem moccant többet. A nyúl vad vágtában közeledett a szántóföld túlsó végéhez. Hanem a szomszéd barázdában egyszeriben fölágaskodik sünné asszony, és harsányan odakiabálja neki:
- Én már itt vagyok!
Nyúl úr elképedt, szinte gyökeret vert a lába. Egy pillanatra sem hitte, hogy nem süngazdát látja maga előtt; tudvalevő ugyanis, hogy sünéknél az asszony szakasztott olyan, mint a férfi.
“Ez nem tiszta dolog” – gondolta a hosszú lábú koma, és nagyot rikkantott:
- Még egyszer! Vissza!
Azzal megint nekiiramodott, hátracsapta a fülét, nyargalt, mint a szél; sünné meg ottmaradt nyugton a helyén. Futott a nyúl, porzott a föld a nyomában; egykettőre fölért a szántás felső végére. Hát, uramfia, nem ott várja már a sün, még csak nem is szuszog a loholástól! A nyúl magánkívül volt mérgében.
- Még egyszer! – kiáltotta. – Vissza!
- Felőlem ahányszor csak akarod – dünnyögte a sün kényelmesen.
A nyúl még hetvenháromszor nyargalt ide-oda, de a sün állta a versenyt. Mert valahányszor a nyúl a cél közelébe ért, akár fönt, akár lent, vagy a sün, vagy a felesége odaszólt neki, hogy:
- Én már itt vagyok!
Hetvennegyedszer nyúlkoma már nem bírta végig, a szántóföld közepén összerogyott. A sün pedig fogta a nyereséget, az aranyat meg az üveg pálinkát, kiszólította a feleségét a barázdából, békességgel hazakocogtak, ittak egy-egy kupicával a jóféle kisüstiből – s attól fogva mind a mai napig egyetlen nyúlfi sem mert többé élcelődni a sünnemzetség kurta karikalábán.
Kint állt a kapujában, karját összefonta, kikukkantott a reggeli fuvalomba, és egy nótácskát brummogott maga elé. Dünnyögte, zümmögte jól is, rosszul is, hol hegyesen, hol meg reszelősen, egyszóval olyasformán, ahogyan egy ilyen szép őszi vasárnap reggelen egy sündisznó nótázgat.
Hát, ahogy félhangon dudorászik, egyszerre csak gondol egyet, s úgy megörül neki, hogy rá is füttyent. Mit támogassa ő itt tétlenül a kapufélfát, amíg odabent az asszony a családot mosdatja meg öltözteti? Inkább jár egyet a ház körül, megnézi, hogy áll a répa. Mert a lakása körül bőven termett a répa, és tudni való, hogy a sündisznó igen kedveli ezt az ételt; így hát, nem csoda, hogy a mi barátunk is erősen a szívén viselte a termés sorsát.
Úgy is tett, ahogy elgondolta: becsukta szépen a kiskaput, és nekivágott a mezőnek. Nem jutott messzire, csak a mező szélén a kökénybokorig, s ott éppen le akart térni a répatábla felé, amikor szembetalálkozott a nyúllal. Az is hasonló járatban volt: a káposztaföldjét akarta megszemlélni.
Mikor a sün észrevette a nyulat, szerencsés jó reggelt kívánt neki. Hanem a nyúl a maga módján szerfölött előkelő úr volt, amellett dölyfös is, kényes is; eszébe sem jutott, hogy fogadja a sün köszönését, hanem csak úgy foghegyről, kevély gúnnyal odavetette neki:
- Hát, te mit lótsz-futsz már ilyen korán reggel a réten?
- Sétálok – felelte tisztességgel a sün.
- Sétálsz? – kacagott a nyúl. – Ha nem csalódom, jobbra is használhatnád a lábadat, mint sétifikálásra!
Ez a pökhendiség mérhetetlenül bosszantotta a sünt. Mindent békén el tudott viselni, csak azt az egyet nem, ha a lábát emlegették. Hát, nem épp elég baj neki, hogy görbe lábúnak született, még csúfolják is érte!
- Te talán azt hiszed, hogy többre mégy a lábaddal, mint én? – vágott vissza kelletlenül.
- Azt hát! – felelte hetykén a nyúl.
- Tudod, mit? Tegyünk próbát! – ajánlotta a sün. – Fogadjunk, hogy elhagylak, ha versenyt futunk!
- Tiszta nevetség! Ezzel a karikalábaddal? – kevélykedett a nyúl. – De ha olyan nagy kedved van rá, nem bánom, legyen meg. Mi a tét?
- Egy arany meg egy üveg pálinka – mondta a süngazda.
A nyúl fölényesen kidüllesztette a mellét, még a bajusza is remegett a nagy önteltségtől, mikor kezet nyújtott a sünnek:
- Itt a kezem, nem disznóláb! Állom a fogadást. Rajta, kezdjük!
- No, annyira azért nem sürgős! – felelte a sün. – Én még ma nem ettem egy falatot sem, éhes vagyok, előbb hazamegyek, és jól megreggelizem. Ki hallott olyat, korgó gyomorral versenyt futni?! Hanem ha neked is úgy tetszik, fél óra múlva itt találkozunk.
Azzal elváltak, mert a nyúl nem emelt kifogást a dolog ellen.
A sün, ahogy szép kényelmesen hazafelé cammogott, így tűnődött magában:
“Ez a nyúl nagyon megbízik abban a pipaszár lábában, de én bizony, kifogok rajta! Akármilyen előkelő úr a koma, mégiscsak ostoba fickó; megtanítjuk tisztességre!”
Beballagott a házába, odaszólt a feleségének:
- Cihelődj, asszony, jössz velem a mezőre!
- Minek? – kérdezte az asszony.
- Fogadtam a nyúllal egy aranyban meg egy üveg pálinkában. Versenyt futunk.
Sünné összecsapta a kezét megrökönyödésében.
- Uram, Teremtőm, megháborodtál? Hát, hogy futhatnál te versenyt a nyúllal?!
- Csiba, te! – mordult rá az ura. – Ez az én dolgom. Ne ártsd magad a férfiak ügyébe! Egy-kettő, szedelőzködj, és menjünk!
Mit tehetett mást az asszony? Akár tetszett neki, akár nem, baktatott zsörtölődve az ura után. Ahogy így cammognak, süngazda hátraszól, azt mondja:
- Jól figyelj rá, mit beszélek! Látod ott azt a hosszú szántást?
- Látom, hát!
- Azon lesz a verseny. A nyúl szalad majd az egyik barázdában, én meg a másikban. Onnét fentről kezdjük. Neked nincs egyéb dolgod, mint hogy beállsz ide a barázda végébe, és amikor a nyúl amonnét túlról ideér, szembekiabálod vele, hogy: “Én már itt vagyok!”
Az asszony bólintott, és máris a szántóhoz értek. A sün megmutatta az asszonynak a helyét, ő maga meg szép nyugodtan felsétált a tábla túlsó végére. A nyúl már türelmetlenül várta.
- Kezdhetjük?
Mindegyik elfoglalta a maga barázdáját.
- Kezdhetjük.
A nyúl hármat számolt.
- Egy! Kettő! Há-rom!
És nekiiramodott, akár a szél. A sün éppen csak úgy tessék-lássék vele szaladt egy-két lépést, aztán lekuporodott a barázdájában, és meg sem moccant többet. A nyúl vad vágtában közeledett a szántóföld túlsó végéhez. Hanem a szomszéd barázdában egyszeriben fölágaskodik sünné asszony, és harsányan odakiabálja neki:
- Én már itt vagyok!
Nyúl úr elképedt, szinte gyökeret vert a lába. Egy pillanatra sem hitte, hogy nem süngazdát látja maga előtt; tudvalevő ugyanis, hogy sünéknél az asszony szakasztott olyan, mint a férfi.
“Ez nem tiszta dolog” – gondolta a hosszú lábú koma, és nagyot rikkantott:
- Még egyszer! Vissza!
Azzal megint nekiiramodott, hátracsapta a fülét, nyargalt, mint a szél; sünné meg ottmaradt nyugton a helyén. Futott a nyúl, porzott a föld a nyomában; egykettőre fölért a szántás felső végére. Hát, uramfia, nem ott várja már a sün, még csak nem is szuszog a loholástól! A nyúl magánkívül volt mérgében.
- Még egyszer! – kiáltotta. – Vissza!
- Felőlem ahányszor csak akarod – dünnyögte a sün kényelmesen.
A nyúl még hetvenháromszor nyargalt ide-oda, de a sün állta a versenyt. Mert valahányszor a nyúl a cél közelébe ért, akár fönt, akár lent, vagy a sün, vagy a felesége odaszólt neki, hogy:
- Én már itt vagyok!
Hetvennegyedszer nyúlkoma már nem bírta végig, a szántóföld közepén összerogyott. A sün pedig fogta a nyereséget, az aranyat meg az üveg pálinkát, kiszólította a feleségét a barázdából, békességgel hazakocogtak, ittak egy-egy kupicával a jóféle kisüstiből – s attól fogva mind a mai napig egyetlen nyúlfi sem mert többé élcelődni a sünnemzetség kurta karikalábán.
Vlagyimir Szutyejev: Vidám mesék / A gomba alatt
A Hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Hova bújjék előle? Egy apró kis gombát látott meg a Hangya a tisztáson, odaszaladt, és elbújt a gomba kalapja alá.
Üldögél a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott.
Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához.
Hangyácska, Hangyácska, engedj ide engem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni!
Már hogyan is engednélek – kérdezte a Hangya – , hiszen magma is csak éppen hogy elférek alatta?!
Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást.
Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott. Futva jön Egérke.
Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam!
Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely.
Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!
Összébb húzták magukat, és beengedték az Egérkét a gomba alá.
Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt:
Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni!
Nincs már több hely!
Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
Na jól van.
Összébb húzódtak – jutott hely a Verébnek is.
Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát.
Bújtassatok el! – kiáltozta.- Mentsetek meg! Üldöz a róka!
Sajnálom a Nyulat – szólt a Hangya. – Tudjátok mit? Húzódzkodjunk összébb!
Alighogy a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
Nem láttátok a Nyulat? – kérdezte.
Nem láttuk bizony!
Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett.
Nem itt bújt el?
Ugyan, hogy bújhatott volna ide?
Megcsóválta farkát a Róka, és elment.
Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek.
A Hangya elgondolkozott, és azt mondta:
Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem agomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!
Brehehehe! Brehehehe! – heherészett valaki.
Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján ült a Béka, és jóízűen nevetett:
Ó ti okosok! Hiszen a gomba….
A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta.
Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitaláltak, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.
Ti is kitaláltátok már?
Üldögél a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott.
Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához.
Hangyácska, Hangyácska, engedj ide engem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni!
Már hogyan is engednélek – kérdezte a Hangya – , hiszen magma is csak éppen hogy elférek alatta?!
Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást.
Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott. Futva jön Egérke.
Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam!
Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely.
Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!
Összébb húzták magukat, és beengedték az Egérkét a gomba alá.
Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt:
Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni!
Nincs már több hely!
Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
Na jól van.
Összébb húzódtak – jutott hely a Verébnek is.
Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát.
Bújtassatok el! – kiáltozta.- Mentsetek meg! Üldöz a róka!
Sajnálom a Nyulat – szólt a Hangya. – Tudjátok mit? Húzódzkodjunk összébb!
Alighogy a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
Nem láttátok a Nyulat? – kérdezte.
Nem láttuk bizony!
Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett.
Nem itt bújt el?
Ugyan, hogy bújhatott volna ide?
Megcsóválta farkát a Róka, és elment.
Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek.
A Hangya elgondolkozott, és azt mondta:
Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem agomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!
Brehehehe! Brehehehe! – heherészett valaki.
Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján ült a Béka, és jóízűen nevetett:
Ó ti okosok! Hiszen a gomba….
A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta.
Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitaláltak, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.
Ti is kitaláltátok már?
Vlagyimir Szutyejev: Vidám mesék / A három kiscica
Három kiscica, egy fekete, egy szürke meg egy fehér, meglátott egy egeret, és – uccu neki! – utánafutottak.
A kisegér beugrott a lisztesládába.
A kiscicák – hopplá! – utána. A kisegér elszaladt.
A ládából pedig három fehér cica mászott ki.
A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát, és – uccu neki! – utánafutottak. A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe.
A kiscicák – hopplá! – utána.
A béka szépen tovaugrándozott, és a kályhacsőből előbukkant három fekete kiscica.
A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát, és – uccu neki! – utánaugrottak. A halacska elúszott, és a tóból kimászott három csuromvizes kiscica.
És a három vizes kiscica elindult hazafelé.
Útközben szépen megszáradtak, és olyanok lettek, mint voltak: egy fekete, egy szürke és egy fehér kiscica.
A kisegér beugrott a lisztesládába.
A kiscicák – hopplá! – utána. A kisegér elszaladt.
A ládából pedig három fehér cica mászott ki.
A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát, és – uccu neki! – utánafutottak. A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe.
A kiscicák – hopplá! – utána.
A béka szépen tovaugrándozott, és a kályhacsőből előbukkant három fekete kiscica.
A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát, és – uccu neki! – utánaugrottak. A halacska elúszott, és a tóból kimászott három csuromvizes kiscica.
És a három vizes kiscica elindult hazafelé.
Útközben szépen megszáradtak, és olyanok lettek, mint voltak: egy fekete, egy szürke és egy fehér kiscica.
Vlagyimir Szutyejev: Vidám mesék / Kispipi és Kisréce
Kikelt a tojásból Kisréce.
Megszülettem! – kiáltotta vidáman.
Én is! – csipogta rá Kispipi.
Sétálni megyek – mondta Kisréce.
Én is! – vágta rá Kispipi.
Kapirgálok egy kicsit! – szólt Kisréce.
Én is! – közölte Kispipi.
Gilisztát találtam!- ujjongott Kisréce.
Én is! – pityegte Kispipi.
Fogtam egy lepkét! – büszkélkedett Kisréce.
Én is! – vágta rá Kispipi.
Fürödni fogok! – mondta Kisréce.
Én is! – lelkendezett Kispipi.
Már úszom is! – kiáltotta Kisréce.
Én is – kiáltotta Kispipi. – Segítség!
Kisréce kihúzta Kispipit a vízből.
Megint fürödni megyek egy kicsit – mondta Kisréce.
De én nem! – sóhajtott Kispipi.
Megszülettem! – kiáltotta vidáman.
Én is! – csipogta rá Kispipi.
Sétálni megyek – mondta Kisréce.
Én is! – vágta rá Kispipi.
Kapirgálok egy kicsit! – szólt Kisréce.
Én is! – közölte Kispipi.
Gilisztát találtam!- ujjongott Kisréce.
Én is! – pityegte Kispipi.
Fogtam egy lepkét! – büszkélkedett Kisréce.
Én is! – vágta rá Kispipi.
Fürödni fogok! – mondta Kisréce.
Én is! – lelkendezett Kispipi.
Már úszom is! – kiáltotta Kisréce.
Én is – kiáltotta Kispipi. – Segítség!
Kisréce kihúzta Kispipit a vízből.
Megint fürödni megyek egy kicsit – mondta Kisréce.
De én nem! – sóhajtott Kispipi.
A tyúkocska, az egérke meg a kakas
Élt egyszer egy tyúkocska, egy egérke meg egy kakas. Talált egyszer a tyúkocska egy szem rozsot.
Kotkodács, kotkodács, nézzétek, mit leltem! Ki viszi a rozsot a malomba?
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Elvitte hát a tyúkocska a rozsot a malomba. Ott a molnár lisztté őrölte.
Ki viszi a lisztet haza? – kérdezte a tyúkocska
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Hazavitte hát a tyúkocska a lisztet.
Ki dagasztja a kenyeret? – kérdezte a tyúkocska.
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Megdagasztotta hát a tyúkocska a kenyeret.
Ki gyújt be a kemencébe? – kérdezte a tyúkocska.
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Begyújtott a kemencébe a tyúkocska.
Ki veti be a kemencébe a kenyeret? – kérdezte a tyúkocska.
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Bevetette a tyúkocska a kenyeret a kemencébe.
És ki eszi majd a kenyeret? – kérdezte a tyúkocska.
Én! – mondta az egérke.
Én! – mondta a kakas.
Nem! – mondta a tyúkocska. -Én eszem meg a kiscsibéimmel a kenyeret.
A tyúkocska meg a kiscsibék megették a kenyeret. Nagyon ízlett nekik.
Kotkodács, kotkodács, nézzétek, mit leltem! Ki viszi a rozsot a malomba?
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Elvitte hát a tyúkocska a rozsot a malomba. Ott a molnár lisztté őrölte.
Ki viszi a lisztet haza? – kérdezte a tyúkocska
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Hazavitte hát a tyúkocska a lisztet.
Ki dagasztja a kenyeret? – kérdezte a tyúkocska.
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Megdagasztotta hát a tyúkocska a kenyeret.
Ki gyújt be a kemencébe? – kérdezte a tyúkocska.
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Begyújtott a kemencébe a tyúkocska.
Ki veti be a kemencébe a kenyeret? – kérdezte a tyúkocska.
Én nem – mondta az egérke.
Én nem – mondta a kakas.
Bevetette a tyúkocska a kenyeret a kemencébe.
És ki eszi majd a kenyeret? – kérdezte a tyúkocska.
Én! – mondta az egérke.
Én! – mondta a kakas.
Nem! – mondta a tyúkocska. -Én eszem meg a kiscsibéimmel a kenyeret.
A tyúkocska meg a kiscsibék megették a kenyeret. Nagyon ízlett nekik.
Bartos Erika: Bogyó és Babóca / A barátság
Egy meleg nyári napon Babóca, a katicakislány jókedvűen nézett ki háza ablakán.
Megreggelizem – gondolta -, és sétálok egyet az illatos nyári réten!
A sétára a talicskáját is magával vitte.
Hátha találok valami érdekeset, amit hazahozhatok benne – morfondírozott.
Nahát! – kiáltott fel Babóca. – Egy csodaszép cseresznye! Ez aztán a kincs! Finom ebéd lesz belőle!
Megpróbálta feltenni a cseresznyét a talicskára, de túl nehéz volt. Babóca hiába erőlködött, nem sikerült megemelnie.
Épp arra járt Bogyó, a csigafiú.
Miért búslakodsz, kis katicabogár?
Nem sikerül feltennem a cseresznyét a talicskára.
Ne szomorkodj! Majd én segítek! – mondta Bogyó segítőkészen, és együtt tényleg sikerült felemelniük cseresznyét.
Babóca köszönés nélkül hátát fordított Bogyónak, és elindult hazafelé. Bogyó csalódottan nézett utána.
Nem gondolod, hogy nekem is jár abból a cseresznyéből? – dobbantott dühösen Bogyó.
Hiszen segítettem neked!
De hát ezt a cseresznyét én találtam! – feleselt Babóca. – Nem adom! Az enyém!
De Bogyó nem hagyta magát.
Ráncigálni kezdték a cseresznyét.
Nem adom! Az enyém! – hajtogatta Babóca.
Nekem is jár belőle! – kiabálta Bogyó.
Addig rángatták ide-oda a cseresznyét, míg ketté nem szakadt, Bogyó és Babóca pedig a földre huppantak. Meglepetésükre a cseresznyéből egy dühös kukac bukkant elő.
Mit tettetek a cseresznyémmel?! – mérgelődött. – Hiszen ez az én lakásom!
De látva Bogyó és Babóca ijedtségét, így folytatta:
No, nem kell úgy megijedni! Szívesen megmutatom nektek, hol találtam ezt a cseresznyét. Ott nektek is akad majd harapnivaló, én pedig választhatok új házat magamnak. A kukac bemászott a talicskába, és együtt elindultak a cseresznyefához.
Csakhamar meg is találták. A fa telis-tele volt édes, illatos cseresznyével.
A kukac hamar álomba szenderült, Bogyó és Babóca pedig hosszasan csemegéztek. Cseresznyemajszolás közben gyorsan szaladt az idő.
Későre járt már, mikor hazaindultak. Két cseresznyét vittek magukkal a talicskában, az egyiket Babócának, a másikat Bogyónak. Napnyugtakor értek Bogyó házához. Leemelték a talicskáról az egyik cseresznyét, aztán elbúcsúztak egymástól.
Bogyó hosszan integetett Babócának csöpp háza ablakából.
Babóca visszaintegetett Bogyónak.
Bogyó hamar elaludt az izgalmas nap után. Álmában újra cseresznyék között ugrándozott Babócával. és kedvükre falatoztak, míg tele nem lett a bendőjük.
Hamarosan Babóca is hazaérkezett.
Ettől a naptól kezdve Bogyó és Babóca elválaszthatatlan jó barátok lettek.
Megreggelizem – gondolta -, és sétálok egyet az illatos nyári réten!
A sétára a talicskáját is magával vitte.
Hátha találok valami érdekeset, amit hazahozhatok benne – morfondírozott.
Nahát! – kiáltott fel Babóca. – Egy csodaszép cseresznye! Ez aztán a kincs! Finom ebéd lesz belőle!
Megpróbálta feltenni a cseresznyét a talicskára, de túl nehéz volt. Babóca hiába erőlködött, nem sikerült megemelnie.
Épp arra járt Bogyó, a csigafiú.
Miért búslakodsz, kis katicabogár?
Nem sikerül feltennem a cseresznyét a talicskára.
Ne szomorkodj! Majd én segítek! – mondta Bogyó segítőkészen, és együtt tényleg sikerült felemelniük cseresznyét.
Babóca köszönés nélkül hátát fordított Bogyónak, és elindult hazafelé. Bogyó csalódottan nézett utána.
Nem gondolod, hogy nekem is jár abból a cseresznyéből? – dobbantott dühösen Bogyó.
Hiszen segítettem neked!
De hát ezt a cseresznyét én találtam! – feleselt Babóca. – Nem adom! Az enyém!
De Bogyó nem hagyta magát.
Ráncigálni kezdték a cseresznyét.
Nem adom! Az enyém! – hajtogatta Babóca.
Nekem is jár belőle! – kiabálta Bogyó.
Addig rángatták ide-oda a cseresznyét, míg ketté nem szakadt, Bogyó és Babóca pedig a földre huppantak. Meglepetésükre a cseresznyéből egy dühös kukac bukkant elő.
Mit tettetek a cseresznyémmel?! – mérgelődött. – Hiszen ez az én lakásom!
De látva Bogyó és Babóca ijedtségét, így folytatta:
No, nem kell úgy megijedni! Szívesen megmutatom nektek, hol találtam ezt a cseresznyét. Ott nektek is akad majd harapnivaló, én pedig választhatok új házat magamnak. A kukac bemászott a talicskába, és együtt elindultak a cseresznyefához.
Csakhamar meg is találták. A fa telis-tele volt édes, illatos cseresznyével.
A kukac hamar álomba szenderült, Bogyó és Babóca pedig hosszasan csemegéztek. Cseresznyemajszolás közben gyorsan szaladt az idő.
Későre járt már, mikor hazaindultak. Két cseresznyét vittek magukkal a talicskában, az egyiket Babócának, a másikat Bogyónak. Napnyugtakor értek Bogyó házához. Leemelték a talicskáról az egyik cseresznyét, aztán elbúcsúztak egymástól.
Bogyó hosszan integetett Babócának csöpp háza ablakából.
Babóca visszaintegetett Bogyónak.
Bogyó hamar elaludt az izgalmas nap után. Álmában újra cseresznyék között ugrándozott Babócával. és kedvükre falatoztak, míg tele nem lett a bendőjük.
Hamarosan Babóca is hazaérkezett.
Ettől a naptól kezdve Bogyó és Babóca elválaszthatatlan jó barátok lettek.
A répa
Az apóka ültetett egy répát, és így biztatgatta:
- Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!
Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.
Ment az apóka, hogy kihúzza.
Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az apóka az anyókát.
Anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az anyóka az unokáját.
Unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta Bogárka a tarka macskát.
Macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta a macska az egérkét.
Egérke húzta a macskát,
macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, hót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa, kifordult a földből.
(Orosz népmese)
- Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!
Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.
Ment az apóka, hogy kihúzza.
Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az apóka az anyókát.
Anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az anyóka az unokáját.
Unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta Bogárka a tarka macskát.
Macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta a macska az egérkét.
Egérke húzta a macskát,
macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, hót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa, kifordult a földből.
(Orosz népmese)
A kesztyű
Valaki az erdőben elvesztett egy hatalmas, szőrmével bélelt bőrkesztyűt. Ott feküdt a galagonyabokor aljában. Barna színe teljesen egybeolvadt a környező avar színével. A kis állatok mégis észrevették. A kesztyű meleg volt, tágas volt, kuckórakásra kiváltképpen alkalmas. Beköltöztek hát a kesztyűbe:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
Ha beköltöztek be is rendezkedtek. Utána munkához láttak. Mindenki a saját mesterségéhez. Hű micsoda sürgés-forgás, micsoda kalapálás, kattogás, csattogás hallatszott a kesztyűből:
a pocok cipót talpalt,
a cinke ruhát varrt,
a béka órát javított,
a szarvasbogár bútort gyalult
s az öreg, rövidlátó hangya kötögetett.
De egyszer csak vége szakadt a munkának. A kis állatok megéheztek. Hozzáfogtak a z ebéd főzéshez. Főtt, rotyogott az ebéd a kesztyűben:
a nagyujjban bableves,
a mutatóujjban mákos csík,
a középső ujjban töltött káposzta,
a gyűrűsujjában sonkacsülök
s a kisujjában tejbegríz.
Délután egy kicsit pihentek. Majd saját mulatságára mindenki muzsikált egy kicsit. Ez volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona!
a pocok hegedült,
a cinke zongorázott,
a béka szájharmonikázott,
a szarvasbogár trombitált
s az öreg, rövidlátó hangya sírdogált.
Estére elunták a mókát. Vacsoráztak. Egy kicsit sétáltak a patakparton. Utána a kesztyű tágas tenyerében klubnapot tartottak:
a pocok és a béka sakkozott,
a cinke televíziót nézett,
a szarvasbogár újságot olvasott
s az öreg, rövidlátó hangya énekelt és kötögetett.
Tíz órakor elbúcsúztak egymástól. Aludni ment mindenki a kesztyű ujjaiba:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
Ha beköltöztek be is rendezkedtek. Utána munkához láttak. Mindenki a saját mesterségéhez. Hű micsoda sürgés-forgás, micsoda kalapálás, kattogás, csattogás hallatszott a kesztyűből:
a pocok cipót talpalt,
a cinke ruhát varrt,
a béka órát javított,
a szarvasbogár bútort gyalult
s az öreg, rövidlátó hangya kötögetett.
De egyszer csak vége szakadt a munkának. A kis állatok megéheztek. Hozzáfogtak a z ebéd főzéshez. Főtt, rotyogott az ebéd a kesztyűben:
a nagyujjban bableves,
a mutatóujjban mákos csík,
a középső ujjban töltött káposzta,
a gyűrűsujjában sonkacsülök
s a kisujjában tejbegríz.
Délután egy kicsit pihentek. Majd saját mulatságára mindenki muzsikált egy kicsit. Ez volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona!
a pocok hegedült,
a cinke zongorázott,
a béka szájharmonikázott,
a szarvasbogár trombitált
s az öreg, rövidlátó hangya sírdogált.
Estére elunták a mókát. Vacsoráztak. Egy kicsit sétáltak a patakparton. Utána a kesztyű tágas tenyerében klubnapot tartottak:
a pocok és a béka sakkozott,
a cinke televíziót nézett,
a szarvasbogár újságot olvasott
s az öreg, rövidlátó hangya énekelt és kötögetett.
Tíz órakor elbúcsúztak egymástól. Aludni ment mindenki a kesztyű ujjaiba:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
A lókötő róka
A kis sünnek volt két lova. A két ló akkora volt, mint két makk, de erős, mint két táltos. Sebesen futottak picike lábaikon, és a legnehezebb terhet is elhúzták.
A kis sün tökből épített nekik icike – picike istállót.
A kis sünnek valami dolga akadt az erdő túlsó végén. A két apró lovat bekötötte az istállóba, és az istálló ajtaját lezárta.
Ment, ment vígan a kis sün.
Erre várt a róka! Az icike – picike istállót lovastul a hátára vette és hazavitte.
Ki vitte el icike – picike istállómat és két apró lovamat? – kérdezte a kis sün.
Én nem – felelte a kis borz.A lókötő róka
Én nem – felelte a kis nyúl.
Én nem – felelte a kis mókus.
Ki tudja, ki vitte el icike – picike istállómat és két apró lovamat? – kérdezte a kis sün.
Én nem – felelte a kis borz.
Én nem – felelte a kis nyúl
De én tudom! – kiáltott a mókus. – A róka vitte el. Láttam őt az odúm alatt elhaladni.
A kis sün leült, és keservesen sírdogált.
Nemsokára arra jött a medve.
Mi történt, kis sün?
Ó, kedves medvém, a róka ellopta icike – picike istállómat, és két apró lovamat!
Miért nem kéred tőle?
Mert félek – sírta a kis sün.
No majd én segítek neked – felelte a medve.
A medve és a kis sün sietett a rókához.
A róka az úton közeledő két barát láttára sebesen beosont a rókalukba. A bejáratot lezárta.
Róka, róka, hova bújtál? Előlünk el mért futottál? – dörömbölt a medve a rókaluk ajtaján. A róka sírni kezdett.
Ó, jaj nekem! Áztam fáztam, vörös bőrömig eláztam. Most a tűznél melegedek, mert kivert a láz s a hideg.
A medve azonban tovább dörömbölt az ajtón.
Róka, róka, mitől fáztál? Künn az erdőn miért áztál? Eső nem esett, harmat sem esett. Róka, róka, hova bújtál? Előlünk el mért futottál?
A róka lelkendezve kiáltozott:
Nem bújtam el. Láttam, jöttök, s gondoltam jó levest főzök. Azzal várlak benneteket. Várjatok hát keveset!
Nem várhatunk, vörös róka! Engedj be a rókalukba! Hadd nézzem meg: ott mit őrzöl? – sürgette őt a medve.
Mit őriznék, kedves medve? – siránkozott a róka.
Talán a icike – picike istállót és a két apró lovat.
Én nem őrzöm.
De te őrzöd! kiáltott a kis sün. – A mókus látta, mikor erre hoztad.
Erre a lókötő róka már nem tudott mit felelni. Kis is adta az icike – picike istállót a két apró lóval a medvének és a kis sünnek.
A kis sün tökből épített nekik icike – picike istállót.
A kis sünnek valami dolga akadt az erdő túlsó végén. A két apró lovat bekötötte az istállóba, és az istálló ajtaját lezárta.
Ment, ment vígan a kis sün.
Erre várt a róka! Az icike – picike istállót lovastul a hátára vette és hazavitte.
Ki vitte el icike – picike istállómat és két apró lovamat? – kérdezte a kis sün.
Én nem – felelte a kis borz.A lókötő róka
Én nem – felelte a kis nyúl.
Én nem – felelte a kis mókus.
Ki tudja, ki vitte el icike – picike istállómat és két apró lovamat? – kérdezte a kis sün.
Én nem – felelte a kis borz.
Én nem – felelte a kis nyúl
De én tudom! – kiáltott a mókus. – A róka vitte el. Láttam őt az odúm alatt elhaladni.
A kis sün leült, és keservesen sírdogált.
Nemsokára arra jött a medve.
Mi történt, kis sün?
Ó, kedves medvém, a róka ellopta icike – picike istállómat, és két apró lovamat!
Miért nem kéred tőle?
Mert félek – sírta a kis sün.
No majd én segítek neked – felelte a medve.
A medve és a kis sün sietett a rókához.
A róka az úton közeledő két barát láttára sebesen beosont a rókalukba. A bejáratot lezárta.
Róka, róka, hova bújtál? Előlünk el mért futottál? – dörömbölt a medve a rókaluk ajtaján. A róka sírni kezdett.
Ó, jaj nekem! Áztam fáztam, vörös bőrömig eláztam. Most a tűznél melegedek, mert kivert a láz s a hideg.
A medve azonban tovább dörömbölt az ajtón.
Róka, róka, mitől fáztál? Künn az erdőn miért áztál? Eső nem esett, harmat sem esett. Róka, róka, hova bújtál? Előlünk el mért futottál?
A róka lelkendezve kiáltozott:
Nem bújtam el. Láttam, jöttök, s gondoltam jó levest főzök. Azzal várlak benneteket. Várjatok hát keveset!
Nem várhatunk, vörös róka! Engedj be a rókalukba! Hadd nézzem meg: ott mit őrzöl? – sürgette őt a medve.
Mit őriznék, kedves medve? – siránkozott a róka.
Talán a icike – picike istállót és a két apró lovat.
Én nem őrzöm.
De te őrzöd! kiáltott a kis sün. – A mókus látta, mikor erre hoztad.
Erre a lókötő róka már nem tudott mit felelni. Kis is adta az icike – picike istállót a két apró lóval a medvének és a kis sünnek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)