2012. augusztus 22., szerda

Az alma meg a kerti manó

(lengyel mese, átdolgozta Sebők Éva)

Hajnalban vadlibák húztak el a kert fölött. Alacsonyan repültek, s hát látták, hogy az almafán egy alma búslakodik árválkodik egyes-egyedül. Teljesen zöld volt.
— Hát te még itt vagy?! — kiáltottak rá. — Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!
Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő legyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrában, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.
— Szél, szél, lökj le, kérlek, a földre! — könyörgött. A szél jól szemügyre vette az almát.
— Nem vagy még elég piros — dörmögte — , de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívánod, lelöklek a földre.
Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát.
Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben. Épp arra ment a kerti manó. Pókhálóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában.
— Hát te mit keresel itt? — kiáltotta. — Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hószárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyorsan bújj a kamrába!
— Bújnék én örömest — mondta az alma —, de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.
— Hát ezen igazán könnyű segíteni ! — kacagott fel vidáman a kerti manó. — Várj csak egy cseppet!
Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy kettétört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű, kicsattanó pirospozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.
— Köszönöm, köszönöm! — hálálkodott az alma, és felderült.
Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.
— Nézzétek, milyen gyönyörű alma!
Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé, a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpirosabb, leggyönyörűbb!
Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél!

Pukkancs

Volt egyszer hol nem volt, egy nagyon mérges kisfiú. Akármit mondott neki az édesanyja vagy a tanítója, mindenért haragudott. Még akkor is sírva fakadt mérgében, ha a kakas ránézett vagy a kutyus rámordult. Haragudott a napra, hogy miért süt, az esőre hogy miért esik, a pipacsra hogy miért piros, az égre hogy miért kék, haragudott, ha reggel föl kellett kelni, de este meg nem akart lefeküdni.
Akármit mondtak neki egyszeriben piros lett a méregtől, nagyot toppantott és azt mondta : - Nem akarom!
Na, csúfolták is a többi gyerekek, ahol csak meglátták. Elnevezték Pukkancsnak, és akármerre ment, utánakiáltották a csúfnevét. Persze hogy attól még mérgesebb lett. Magyarázta néki az édesanyja eleget, hogy ne mérgelődjék, nevessen a csúfolódókkal, akkor majd nem gúnyolják többet. Hiába. Pukkancs azért volt pukkancs, hogy mindig pukkadozzon mérgében.
Egyszer künn járt a réten. Mérgesen tépdeste a virágokat, csapdosott jobbra-balra, nem találta a helyét, megint mindenre haragudott. Hát uramfia! Érzi, hogy valami a lábára ugrott. Odanéz, hát egy szép kis zöld béka ül a lábán. Megmérgelődött Pukkancs.
- Mégy innét a lábamról te csúf béka!
- Ne kergess el, kisfiú! – kérte a béka. - Ne haragudj rám!
- Bizony haragszom, hogyne haragudnék! – kiabált Pukkancs. Le is lökte a lábáról a békát. De olyan erősen lelökte, hogy a béka hármat bukfencezett, míg talpra tudott állani. De ahogy talpra szökkent, felfújta magát, egyre nőtt, növekedett, már akkora volt mint a mérges kisfiú. Akkor egy nagyot fújt Pukkancsra, de olyan nagyot, hogy az egyszeriben ezerfelé szakadt a béka leheletétől. Vagy talán a méregtől, ami összegyűlt benne. A darabkái pedig egy ott álldogáló bokorra hullottak. Mindenikből fehér gömböcske lett, olyan amilyennel a gyerekek játszani szoktak. Ha összenyomják, nagyot pukkan.
- Bizony pukkancs maradsz örökre – mondta a béka, amelyik visszanyerte eredeti alakját,és eltűnt a nagy fűben.
Szegény Pukkancska hiába búsult, senki nem tudta volna összeszedni, annyifelé pukkant széjjel nagy mérgében.
Kereste az édesanyja este a fiát, sehol nem találta. Kiment utána az erdő szélére is, mert ott látták a pajtásai utoljára. Ahogy ott keresi, egyszer csak egy zöld béka ugrik a kezére. De milyen furcsa béka volt! Aranyos korona ragyogott a fején, és szép csengő hangon kérdezte :
- Mit keresel, nénike?
- A rossz fiacskámat keresem, békakirály.
- Azt ugyan hiába keresed, nénike. Addig mérgelődött a gonosz, míg megpukkadt. Igazán pukkacs lett most belőle.
Búsult a jóasszony erősen. Ha mindenki haragudott is a fiára, ő bizony szerette. Addig könyörgött a békakirálynak, míg az megszánta.
- Jól van, megsegítelek, de nem könnyű ám a dolgod! Szedd össze ezeket a fehér gömböket, ahányat csak látsz, vidd haza a kötényedben, és fűzd fel őket fehér fonálra. De amíg fűzöd, mindig mosolyogj ám, különben hiába dolgozol.
A jóasszony megköszönte a tanácsot, és három nap, három éjjel mind szedte a fehér gömböcskéket, hazavitte, selyemfonálra fűzögette, és akármit szóltak addig hozzá, akármit kérdeztek tőle, nem felelt, csak mosolygott magában.
Egy hét alatt elkészült a füzér. Mikor az utolsó szemet is felfűzte, bizony megcsókolta. Hát abban a szempillantásban eltűnt a füzér! Helyében ott termett Pukkancska, de olyan szépen mosolygott, mintha csak megtanulta volna az édesanyjától. És azontúl mindig nevetett, mosolygott, mindennek örült, soha többé mérgesnek nem látták. De szerette is azontúl mindenki, persze legjobban az édesanyja.

Macskássy Gyula: A Telhetetlen Méhecske



Nem is olyan messze, a kertek alján, kis méhecske született az egyik méhkasban. Még ki sem nyitotta a szemét, máris mohón cuclizta az édes mézet.Telt múlt az idő, a kis méhecske iskolába került. Ahogy megnőtt, úgy növekedett a torkossága. Amikor a többi méhecske a tanító nénire figyelt, ő bizony lépesmézet szopogatott. Ha csak tehette, beosont a mézeskamrába, és nyalta-falta, kanalazta a mézet. Bizony, a mi kis méhecskénk telhetetlen méhecske volt.
Eljött a tavasz ideje. A Nap sugarai végigcsókolgatták a réteket, a sok virág kivirult, kiszínesedett.
A kék égen előbukkant Felhőanyó, és langyos esővel öntözgette, locsolgatta a kertek, mezők virágait.
A virágok szemlátomást nőttek, növekedtek.
A tavasz köszöntésére a tücsökzenekar vidám muzsikába kezdett a réten.
Kecsesen hajladoztak, ringtak a mező szépei, szólt a tücsökzene, folyt a tánc, virágillattal telt meg a levegő.
A méhkas őre észrevette a feléje szálló illatfelhőket. Nagyon megörült, és azonnal megfújta a tavaszt hirdető harsonát. Erre a jelre vártak egész télen át a kis méhek.
Szép rendben igyekeztek a raktárhoz, ahol a mézgyűjtő szívókákat osztogatták. Legelsőnek a mi kis méhecskénk repült a kijárat felé.
A méhrajok kiszálltak. A telhetetlen méhecske mindegyiknél jobban vágyott arra, hogy megkóstolja a friss virágnektárt.
Együtt szállt a raj az illatos tavaszi levegőben a virágos kert felé. A telhetetlen méhecske azonban különvált a többiektől.
Egy nagy harangvirág kelyhébe bújt be, ahol alaposan belakmározott a nektárból és a virágporból, azután megtöltötte szívókáját.
Amíg a többiek frissen repültek haza, a telhetetlen méhecske annyira jóllakott, hogy többször is meg kellett pihennie a virágok szirmain.
A dolgos méhecskék szorgalmasan töltögették a mézet a sejtekbe.
- Mennyivel jobb volna ezt is mind megenni – gondolta a kis telhetetlen.
Egyszer, amint megrakodva hazafelé tartott, összetalálkozott a lódarázzsal.
- Csacsi vagy te – szólította meg a lódarázs. – Ha nem vinnéd a kasba a mézet, mind a tied maradna. Az én odúmban szépen összegyűjtheted magadnak az egészet.
A körtevirág meghallotta, amit a lódarázs mondott.
- Ne hallgass a rossz tanácsra! – figyelmeztette a méhecskét. – Ne hagyd el a társaidat, mert pórul jársz!
Ámde a méhecske nem szívlelte meg az okos szót, csak az járt az eszében, hogy az övé lesz az egész méz, ha a lódarázs odújában gyűjti össze.
Így telt el a tavasz, utána a nyár: a méhkasban a sejtek sorra megteltek mézzel. A vegyészek ellenőrizték a finom ízeket. Jó volt a termés: a dolgos méhecskék megérdemlik a pihenést.
Kinn őszre fordult az idő. Egy este Szél úrfi is előbukkant s végigsüvített a tájon. A virágok elhervadtak, a fák levelei hullani kezdtek.
A telhetetlen méhecske be akart húzódni az odúba, hogy nyugodtan élvezze munkája gyümölcsét. De mi történt? A gonosz darázs az orra előtt becsapta az ajtót, még jól ki is nevette. A haszontalan méhecske meggémberedve hullt a földre, a hideg, száraz levelek közé…Fázott, éhezett es sírt. – Jaj, mit tettem? Csak még egyszer társaim között lehetnék!
A körtefán már csak egy körte volt, ugyanaz, aki virágkorában figyelmeztette, hogy ne hallgasson a rossz tanácsra. Megsajnálta a méhecskét, lepottyant melléje, átölelte, melengette és jó szóval biztatta.
Éppen arra járt az öreg kertész. Észrevette a körtét és megpillantotta mellette a dermedt méhecskét. Elcsodálkozott rajta nagyon, azután tenyerébe vette és elvitte a kashoz. Már éppen készültek bezárni a méhkas kapuját, amikor meglátták a pórul járt szökevényt.
- Jaj, soha többé nem leszek telhetetlen, nem hagyom el testvéreimet – siránkozott a kis csavargó, és a többiek megbocsájtva, boldogan nyújtották feléje a kezüket.

Jékely Zoltán: A három pillangó

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.
De hirtelen beborult az ég, közeledett a vihar.

- Repüljünk haza - mondta a sárga pillangó, s ijedten pergette szárnyát.
- Minél gyorsabban - mondta a piros is, a fehér is, s elindultak gyors szárnyalással.

Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt, s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban s jobban szakadt.

- Menjünk a sárga tulipánhoz - mondta a sárga pillangó -, az majd bebocsát.

S a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:

- Kis Tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.

De a tulipán így felelt:

- A sárgának meg a pirosnak szívesen kinyitom, de a fehérnek nem.

Erre a sárga meg a piros pillangó összenézett, majd így felelt a szívtelen tulipánnak:

- Ha fehér testvérkénket nem bocsátod be, mi is kint maradunk!

A tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig mind sűrűbben szakadt.

- Menjünk a liliomhoz - mondta a fehér pillangó.

Ázva-fázva elvergődtek a liliomhoz, s szépen kérlelni kezdték:

- Kis Lili, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.

De a liliom így felelt:

- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

Erre a fehér pillangó így felelt:

- Ha a testvérkéimet nem fogadod be, én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem elhagyjuk egymást.

A szívtelen liliom csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki.

Továbbvergődtek hárman csuromvizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze-összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek-botlottak fűszálról fűszálra, s egy-egy lapu alatt húzták meg magukat, de a szél oda is besüvöltött, s bebecsapott az eső.

Süss fel, nap, süss fel, nap,

szárogasd meg szárnyamat,

nyisd ki a virágokat!

- könyörgött a három didergő pillangó.

A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő kérését, s annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egykettőre megszárította.

S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem áldozott a nap. Akkor aztán szépen hazaszálltak, kis házukat kinyitották, lefeküdtek s elaludtak.

Fésűs Éva: Őszi dúdoló

Mit siratsz te kismadár?
Elrepült a drága nyár.
Búzaszem
nem terem,
köd szitál a földeken.

Tarka lepke merre jársz?
Véget ért a lenge tánc.
Itt az ősz
csendes ősz,
lopva lép a fürge őz.

Béka mondja: kutykuruty!
Kis porontyom, menj, aludj.
Jó gyerek
nem brekeg,
téli álom lepte meg.

Gazdag Erzsi: A kisház lakói

Erdő szélén kicsi ház.
Kicsi házra ki vigyáz?
Hold-bakter a csősze,
hőscincér az őre.

Lakik benne éji lepke,
három sovány denevér,
keresztespók a gerendán
s mind, aki csak belefér:
mezőről jött kisegér,
fülesbagoly, csigabiga,
bundás pele, fürge gyík
itt lakik most, itt lakik.
S erdőszéli kis kunyhóban
téli álmot álmodik.

Kányádi Sándor : Elment Péter

Elment Péter tököt venni,
elfelejtett pénzzel menni.
Hogy a sült tök? Ennyi s ennyi.
De nem volt mit elővenni.
Elmaradt a sülttök-vétel,
étlen maradt szegény Péter.

Mentovics Éva : Mi lehet a tökből?

Zöldségeskert legvégében
tengette az életét,
s ott várta be, hogy majd a fagy
megcsipdesse levelét.

Zöld szárain vagy száz inda
tekeredik, kanyarog.
Olyan tök ez, mely szereti
a hideget, a fagyot.

Az elsárgult leveleit
őszi szellő kergeti.
Orcáját a dér megcsípte
- igaz, jól is áll neki.

Szeletekre felvagdosva
akár meg is sütheted.
Tetejére mézet csorgatsz,
és már nyomban eheted.

De ha mókás kedved támad:
fogj egy kést és kanalat,
vagdoss ki az oldalából
szemet, orrot, fogakat!

Kapard ki a közepéből
a lapos kis magvakat -
azoknak majd hidd el, télen
örülnek a madarak.

Közepére tégy egy gyertyát,
kérd meg anyát: gyújtsa meg…
tedd vissza a kis kalapját,
s ott vigyorog majd neked.

Dénes György: Diószegi dió

Diószeg, Diószeg
Három fiú diót szed,
Egyik veri, másik eszi,
A harmadik nézegeti,
Feldobja, elkapja,
Tele már a kalapja.

Diószeg, Diószeg,
három suhanc diót szed,
mind a három összenevet,
kiszedik a dióbelet,
ide kukk, oda kukk,
összekoccan a foguk.

Weöres Sándor : Kert

Saláta - uborka
terem a kis udvarba.
Méz-körte, vaj-alma
terem a hegyoldalba.

Gyere tartsad kicsi sapkád,
adok érett, piros almát.
Gyere tartsad kicsi kendőd,
adok édes, puha szőlőt.

Zelk Zoltán : Az én kertem

Van nekem egy diófám,
de az olyan fajta;
dió terem rajta,
mellette az almafám,
azon pedig alma.
Mellettük egy szilvafám,
nézem, nézem, mintha
annak ágán se egyéb
teremne, csak szilva.

Tudom, el se hiszitek,
hiába is mondom,
van ribizlibokrom is,
és azon a bokron,
azon is csak ribizli,
azon se nőtt még soha
se szőlő, se mandula -
ilyen az én kertem,
azért tán, mert ingyen kaptam,
nem a boltban vettem!

Simkó Tibor: Károgós

Som
Dere
Som
Dara,
Som
Vessző,
Kikereki
Pókokat
Ébresztő,
Pitteg a,
Pattog a
Bekereki
Bokorág,
Hejehuja
Szélnek
Tél ad
Parolát.

Rezgő,
Zizegő
Zabsarjú,
Doboraki
Dombon
Vakvarjú,
Károgat,
Kéreget,
Keresi a
Kék eget,
A kereki
Keresztútnál
Somot szedeget.

Alma mondóka

Alma, alma gömbölyű,
Kóstoljuk meg, jóízű.
Mossuk, mossuk tisztára,
Harapjunk az almába!

Mentovics Éva: Almát vegyenek!

Piros almát vegyenek!
Mosolygós és szép kerek!


Csillogó és szép piros,
Mint egy piros papiros.


Ki az almát szereti,
Orvos nem is kell neki.


sok szép almát egyetek,
Ne legyetek betegek!

Mentovics Éva: Almaszedés

Már messziről mosolyog,
rám nevet a fáról.
Mintha csak azt suttogná:
szedjem le az ágról.

Karomon a kis kosár,
szaladok is menten,
hogy az érett, roppanós
almákat leszedjem.

Terebélyes fa alatt
lábujjhegyre állva
leszakajtom sorba mind,
s rakom a kosárba.

Mentovics Éva: A szőlő

Aranysárgák már a fürtök,
akárcsak a napsugár.
Üresen kong minden hordó,
tátog a prés - rájuk vár.

Tőkéjéről levagdossuk,
berakjuk a kosárba -
présből csorog édes leve,
tölthetjük a pohárba.

Mentovics Éva: A süni álma

Szunnyad az erdő,
békés az álma.
Megszokott útját
hetyke szél járja.

Hűs, téli szellő
felhőket kerget.
Már napok óta
hullnak a pelyhek.

Tölgyfa tövében
vár puha vackom.
Zord hóesésben
békésen alszom.

Mentovics Éva: A sün

Tüske-erdő nőtt a hátán,
így kéznél van fegyvere.
Ha valaki megtámadná,
védekezhet is vele.

Nem kell kézben cipelnie
a vadalmát, vadkörtét.
Biztosan már kitaláltad,
arra valók a tüskék.

Négy, apró kis fürge lába
fut, mint a gyík – szaporán.
Tücsköt, békát, fürge gyíkot
s kisegeret vacsorál.

Szénát, szalmát, falevelet
vackol be egy gödörbe.
Ott alussza téli álmát,
fújhat a szél fölötte.

Pataki Edit :Katicabogárka téli pihenője

Katicabogárka könyörög a szélnek:
- Cseresznyelevélkét hagyd meg lepedőmnek!
A szél kikacagja, levélkét sodorja,
pörgeti a partra, ejti a patakba.

Katicabogárka könyörög a fagynak:
- Mogyorólevélkét hagyd meg vánkosomnak!
A fagy kicsúfolja, levélkét roppantja,
összetöredezik, marad csak pozdorja.

Katicabogárka könyörög a télnek:
- Almafalevélkét hagyd meg köpenykémnek!
A tél kigúnyolja, levélkét szabdalja,
Katica köntösét ízekre szaggatja.

Katicabogárka könyörög a hónak:
- Eperlevelecskét hagyd meg takarómnak!
A hó megsajnálja, leplet terít rája,
meleg paplanával körbebugyolálja...
Katicabogárka a tavaszt így várja.

Pataki Edit: Óvodásnak lenni jó!

-Halihó! Halihó!
Óvodásnak lenni jó!-
Ezt kiáltja Kismadár-
ő is óvodába száll.

Ezt makogja Kisnyuszi,
hátizsákját felveszi,
kézen fogja anyukáját,
megy vele a kiserdőn át.

Óvodába megy vele,
majd ott marad nélküle.
Semmi ok a pityergésre-
anyu este eljön érte.

Várnai Zseni: Új óvodás

Jött az óvodába ma egy új gyerek,
Persze én meg mindjárt elébe megyek.
Miért állsz így félre?
Itt senki se bánt!
Unalmas itt? Nézd csak
ott az elefánt.
Kockaházat építenek amott
a többiek,
Te is nemsokára építhetsz ilyet.
Játszál velünk együtt, menjünk oda hát
Nálunk minden gyerek jól érzi magát.

Donászy Magda: Első nap az óvodában



Első nap az óvodában,
vidám dolog gyerekek!
Bodnár Orsi készülődik,
két babája integet!

Édesanyja elkíséri,
egy-kettőre odaér,
Óvó néni hozzá siet.
Mi tagadás: Orsi fél.

Kukucskáló fiúk, lányok
nézik:-Ki az új gyerek?
Óvó néni!-hüppög Orsi.
-Én senkit sem ismerek.

Hol a kabát, sapka helye?
Nem téveszti senki sem.
-Makkos mókus! A holmimra
vigyázz!-kéri kedvesen.

Hárman-négyen hozzáfutnak.
Zsuzsi, Fruzsi ránevet:
-Ha akarod, játszunk együtt,
gyorsan mondd meg a neved!

Bodnár Orsi ámul-bámul,
fordul ide, fut oda.
Csodálkozik: -Valóságos
játékbolt az óvoda.

Ki ezzel, ki azzal játszik.
Most épül a kockavár.
-Ki csinálta?-kérdi Orsi.
-Panka meg én.-mondja Pál.

Beteg lett a Biri baba,
Magdi szalad orvosért.
Orsi csendben csitítgatja,
amíg Feri odaér.

Feri doktor megvizsgálja,
receptet ír, hümmöget:
-Legjobb lesz, ha ágyban marad!
Talán használ a meleg.

Az ajtóból Éva néni
kéri őket: -Gyerekek!
Most rakjatok szépen rendet!
Hadd látom: Ki ügyesebb?

Helyre kerül könyv és játék,
sarkba a hintaló.
Már első nap megtanulják:
-Óvodában így való.

Egymás után kezet mosnak
a csurranó csap alatt.
Fésülködnek, jönnek-mennek,
piszkos senki sem marad.

A két napos térül-fordul,
ügyeskedik, megterít.
Ők kívánnak jó étvágyat,
kínálják a reggelit.

Óvó néni képet mutat:
-Mit látsz rajta Julika?
-Vízen úszik, csőrös-tollas,
azt hiszem ez a liba.

Munka után jól esik a
hancúrozás, szaladás.
Ki-ki maga öltözködik,
óvodában így szokás.

Lenn a téren száll a labda,
ugrókötél, hoppla-hopp,
Fogócskáznak, versenyt futnak:
-Szaladj, én is szaladok!

Párosával mennek vissza,
levegőztek eleget.
Nem csoda, hogy farkasmódra
éhesek a gyerekek.

Ebéd után után ásítoznak,
a szemük majd leragad.
A kis cipők párosával
alszanak az ágy alatt.

Hanem, aki előbb ébred,
hangoskodik, kiabál:
-Ki az ágyból álomszuszék,
Orsi, Peti, Kati, Pál!

Jól esik a piros alma,
a pohár tej, font kalács!
Minden elfogy. Nemhiába
fáradozott a szakács.

Mesesarok várja a sok
fényes szemű gyereket.
Óvó néni elmeséli:
-Volt egyszer egy Mehemed...

Petike áll az ajtóban,
Ő a portás, bekiált:
-Tomi, Zsuzsi, érted jöttek!
Zsóka, itt a nagymamád!

Orsika is helyre teszi
a mackót, a bocs-ruhát,
mikor Peti hangját hallja:
-Gyere! Vár az anyukád!

Orsi rohan; fényes szemmel
mesél, hadar, magyaráz;
hogy s mint telt az első nap,
milyen jó volt a kalács!

Nincs a szónak hossza-vége!
Őt hallgatja a család.
Apa, anya vele örül,
hozzábújnak a babák.

-Jó éjszakát, édesanyám!
Keltsetek fel jó korán.
Vár a jelem, sok barátom,
várva vár az óvodám!

Kiss Benedek: Hol teremnek a gyerekek és az óvónénik?

Az óvodában az a jó,
hogy ott terem a sok gyerek,
és ott teremnek az óvónénik,
akiket én mind ismerek.

Közöttük zöldellek éni is ám,
mint a szomszéd kis kertjében
ha alma nő az almafán
(bár én körte vagyok, érzem).

Csak azt tudom, édes vagyok,
mert este otthon ha lefekszem,
apu, anyu mind azt mondja:
aludj szépen, édes szentem!

Csanádi Imre : Hónapsoroló

Új év, új év, új esztendő
Hány csemetéd van?
Tíz meg kettő.
Jégen járó január,
Fagyot fújó február,
Rügymozdító március,
Április füttyös, fiús,
Virághabos víg május,
Kalászkonyító június,
Kaszasuhintó július,
Aranyat izzó augusztus,
Szőlőszagú szeptember,
Levelet osztó október,
Ködnevelő november,
Deres, darázs, december.

Zsil Magda: Napos vagyok

Napos vagyok reggel óta,
négyévesnek ez nem tréfa.
Kötényt kötök, rendet tartok,
tányért, bögrét, vizet osztok.

Székem mögött megállok:
Jó étvágyat kívánok.
És miközben ebédelek,
én akkor is felügyelek.

Egy naposnak sok a dolga,
olyan, mintha felnőtt volna.
Ha délután alszik egyet,
a gondjai elrepülnek.

Mentovics Éva: Hónapsoroló

Januárban hull a hó,
fehér bársony-takaró.

Februárban hó - csatázhatsz,
havas hegyet is megmászhatsz.

Márciusban - hogyha lehet,
temethetjük már a telet.

Április még bolondos:
zöld rügyekre fagyot hoz.

Májusban az eper érik,
kisgyerekek mind azt kérik.

Júniusban itt a nyár,
nyaralunk a nagyinál.

Július már jó meleg,
strandoljatok gyerekek!

Augusztusban táborozunk,
erdő mellett sátorozunk.

Szeptemberben iskola,
kapd a táskád, menj oda!

Októberben diót verünk,
belőle jó bejglit sütünk.

Novemberben hűvös szelek
tépdesik a leveleket.

Decemberben itt a tél,
kis cinege enni kér.