Ész és Szerencse

(Német mese. Ford. Csatlós János)

Elindult a Szerencse és az Ész világot látni és ajándékot osztani az emberek között.

- Akit én segítek, az sokra viszi – mondta az Ész.

- Majd elválik, ki kell próbálni – felelte a Szerencse. Megláttak egy pásztorfiút, aki jóízűen aludt az út szélén.

- Legjobb lenne mindjárt próbát tenni – mondta az Ész a Szerencsének.

- Tessék, kezdd te!

Az Észt nem kellett sokat unszolni, azon nyomban belebújt a pász­torfiúba.

Felébredt a fiú, megdörzsölte a szemét, és gondolt egy nagyot: „Mi­csoda bolondság itt nekem juhokat őrizni! Gyerünk a városba, próbáljunk szerencsét!”

Azzal talpra ugrott, faképnél hagyta a nyáját, és a városba sietett. Kutatott, kérdezősködött; végtére is talált helyet egy gazdag órás-ékszerész­nél, akinek hintója, lova volt, és épp lovászt keresett. Új gazdája hamar megszerette, mert nagyon ügyesen bánt a lovakkal, és oly jól dolgozott, hogy városszerte csodájára jártak gyönyörű lovainak.

De itt sem volt soká maradása; kevésnek találta az istállóban a mun­kát. Ezért délidőben, amikor a mester asztalhoz ült a segédekkel, beosont a műhelybe, és órát javított. Hamarosan észrevették ezt a segédek, és így szóltak a mesterhez:

- Kell, hogy legyen valaki a házban, aki, amíg itt ebédelünk, beoson a műhelybe, és folytatja a munkánkat, de nálunk sokkal ügyesebben.

- Bízzátok rá, elcsípem én hamarosan – mondta a mester, és miköz­ben a segédek az asztalnál falatoztak, titokban a műhely ablakához lopó­zott és bekukucskált. Ki mást látott bent, mint a lovászát! Épp akkor vett a kezébe egy órát, kijavította, félretette, elővett egy másikat, aztán még egyet… Csak úgy égett az ördöngös fickó kezében a munka! A mester nézte-nézte egy darabig, de nem sokáig bírta türelemmel, kinyitotta az ajtót, és odakiáltotta a fiúnak:

- Te vagy hát az a híres! Itt van a te helyed, nem a lovak között! Mától fogva első segédem leszel.

Segédlevelet írt neki, és rábízta az egész műhely vezetését. Az ő ke­zébe került először minden munka, ő mondta meg, mi baja az órának, aztán adta csak tovább a többi segédnek. Maga is csinált órákat; az egész város csodájára járt remekbe készült szerkezetüknek.

Volt a városban a királynak egy zenélő órája. Huszonnégy dalt tudott, és ha egy dalt eljátszott, a király egy hetet fiatalodott. Egy szép napon azonban nagyot recsent az óra, és megálltak a kerekei. Minden fáradság kárba veszett, állt, csak állt, és sehogy sem bírták megindítani. Akkor a király kidoboltatta, hogy ötezer aranyat ad annak, aki a zenélő órát meg­javítja; de ha valaki hozzáfog, és nem boldogul vele, azt kivégezteti.

Telt-múlt az idő, de az országban nem akadt órás, se mester, se segéd, aki szerencsét próbált volna. Nosza, több se kellett a pásztorfiúnak: alig jutott a fülébe a hír, elment a királyhoz, és az órát kérte: majd ő megja­vítja. A király megcsóválta a fejét, és így szólt.

- Szegény fiam, ne is próbálkozz! Tudod, hány nagy mester van az országban, egy sem mert nekifogni. Azt hiszed, te ügyesebb vagy? Vigyázz, az életedbe kerülhet!

A fiú meg így felelt nagy bizakodva:

- Ami nekik nem sikerült, majd sikerül nekem; az életemet pedig nincs miért féltenem!

Előhozatta a király az órát, a fiú meg kirakta a szerszámait, szétszedte a fogaskerekeket, javított, javított szakadatlan, aztán mindent a helyére rakott. Amikor az órát visszaakasztották a falra, sokkal szebben zenélt, mint valaha, s a király egyszerre több évet fiatalodott. Nemcsak az ötezer aranyat fizette ki a fiúnak, hanem ott tartotta az udvarban, és megtette

kincstárnokának. A király pedig mindennap jobban szerette a fiatal­embert.

Egyetlen lánya volt a királynak, de ez a lány még soha, de soha nem nevetett életében. Búsult is emiatt a király eleget, és elhatározta, hogy annak adja a lányát feleségül, aki megnevetteti. De ha valaki megpróbál­kozik, és nem boldogul vele, annak még aznap a hóhér köti meg a nyak­ravalóját. Sokan nekivágtak már, de mind akasztófán végezték. így hát már jó ideje senki sem próbálkozott. No, több se kellett a pásztorfiúnak! Alig jutott fülébe a hír, éjjel-nappal csak a királykisasszony járt az eszében. Egyszer csak gondolt egyet, odaállt a király elé, és így beszélt:

- Király uram, megpróbálom megnevettetni a lányodat!

- Szegény fiam, ne is próbálkozz! – felelte a király. – Verd ki a fejed­ből; kár volna fiatal életedért.

De a fiú addig könyörgött, míg bele nem egyezett a király. Akkor bement a királylányhoz az egyik miniszterrel, alázatosan odalépett a ki­rálykisasszony elé, és mesébe kezdett:

- Volt egyszer egy szobrász, egy festő meg egy nyelvmester. Elindul­tak világot látni. Egyik éjszaka nagy, kerek erdőbe jutottak. Féltek nagyon a vadállatoktól, tüzet gyújtottak hát, és megállapodtak, hogy felváltva áll­nak őrt. Sorsot húztak; első lett a szobrász, második a festő, harmadik a nyelvmester. Elunta magát nagyon a szobrász, miközben a cimborái alud­tak; unalmában egy tuskóból gyönyörűszép leányt faragott. Éppen véget ért az őrködése, amikor a szobrot befejezte. A festő, mert épp őrá került a sor, elővette a festékeit és ecsetjét, és gyönyörűen kifestette a szobrot -olyan volt, mintha élne. Éppe végzett az utolsó ecsetvonással, amikor őr­sége lejárt. A nyelvmester meglátta a gyönyörű leányt, és megtanította beszélni. Erre felébredt a két cimbora, és nagy civakodásba kezdtek, mind­egyik magának követelte a lányt, mind azt mondta, hogy az ő teremtmé­nye. Vajon kit illet meg a lány jog szerint? Erre bizony egyik sem tudott felelni.

Elnevette magát a királylány, és így kiáltott:

- Ki mást illetne, mint a nyelvmestert!

Megörült ám nagyon a fiú, és a királyhoz sietett a miniszterrel.

- Elnevette magát a lányom? – kérdezte a király azonnal.

- El! – válaszolta boldogan a fiú.

- Nem! – vágta rá komoran a miniszter.

Kérlelni kezdte a királyt a pásztorfiú, küldje el a lányához a másik miniszterét, és kérdezze meg az a királylányt. így is tett a király, de a másik miniszter is nemmel felelt.

- Küldj el egy harmadikat, uram királyom! – könyörgött ismét a fiú. Elment a harmadik miniszter, de az is nemmel tért vissza.

- Minden hiába – szólt búsan a király -, a törvény törvény: halál fia vagy.

Ott állt szegény fiú a vesztőhelyen, amikor előbukkant a Szerencse. Becsavarogta a fél világot, éppen most ért oda. Halkan, hogy senki ne hallja, odakiáltotta az Észnek:

- Te már megtetted a magadét, most rajtam a sor. Surranj csak elő, add át a helyet nekem!

Alig történt meg a helycsere, nagy trombitaharsogás és vidám zene közben hintó gördült elő: megérkezett a király és a királykisasszony; a kegyelem jeléül fehér kendőt lobogtattak. Még épp jókor kiderült az igaz­ság, és most már a gonosz, hazug miniszterek jutottak akasztófára a pász­torfiú helyett. A pásztorfiú beszállt a hintóba a királykisasszonyhoz, és együtt vágtattak haza, a király várába. Országos nagy lagzit csaptak, négy álló hétig tartott a mulatság. Hamarosan király lett a pásztorfiúból. A Sze­rencse melléje szegődött, és soha többé nem hagyta el életében.

Csuli Ferkó meg a mese

(Tersánszyk J. Jenő)

Csuli Ferkó a második osztály legjobb tanulója.

Kitűnő az énekből is. Sőt, a tanulmányok mellett a testgyakorlatban, labdarúgásban sem maradt senki mögött.

Két gyenge oldala ismeretes csupán Csuli Ferkónak. Egyik az, hogy ha olvasmányhoz férhet, éppenséggel, ha meséskönyv akad a kezébe, ak­kor Ferkó odacsap minden más foglalatosságot, és falja a betűt. A másik gyönge oldala, hogy kézügyességben nem hogy kiválóbb lenne a társainál, de a legutolsókkal kullog az osztályban.

Kobrák tanító bácsi váltig fájlalja, hogy Csuli Ferkó, az osztály legjobb tanulója, a legügyetlenebb.

Mit is tett legutóbb Kobrák tanító bácsi, hogy Csuli Ferkót, és vele minden növendékét, minél jobb munkára serkentse? Hát egy gyönyörű képes meséskönyvet tűzött ki jutalmul annak a tanulónak, aki a legügye­sebb kézimunkát készíti el otthon a következő órára.

Csuli Ferkót ez a jutalom nagy izgalomba hozta. Föltette magában:

törik-szakad, de ő nyeri el a jutalmat. Hosszas töprengés után elhatározta, hogy föláldozza egyik fadobozát, abból remek szekeret csinál, és a szekér elé kenyérbélből két szép lovat mintáz. Ezzel elnyeri a pályadíjat.

Ebéd után nekifogott Csuli Ferkó, és fúrt-faragott, vesződött a szekér­rel. Késő délutánra el is jutott odáig, hogy a szekér elkészült. Persze most következett volna a nagyobb munka. A két ló megmintázása.

Csakhogy, az egész pályázat vesztére, Csuli Ferkó kis nénje egy szép meséskönyvet kért kölcsön a szomszédból. Azt odarakta a polcára, és el­ment főzőcskét játszani.

Nosza, Csuli Ferkó nem bírt ellenállni szenvedélyének, az olvasásnak! Nem törődött többé a szekérrel, azaz a lovakkal, és rávetette magát a me­séskönyvre.

A szeme káprázott, a feje zúgott, de a könyvet egyhuzamban elolvas­ta. Éppen a legutolsó mesét találta a könyvből a legmulatságosabbnak.

Tartalma pedig ez volt: „A szerencsét próbáló szegény legény leül falatozni az útfélre. Odajön hozzá egy kis egér, és ezt cincogja: – Jaj, be éhes vagyok! Ne üss agyon, te legény, hanem adjál néhány morzsát az ételedből! – A legény jószívű, és odavet egy-két morzsát az egérnek. Ami­kor pedig az egérke jóllakik, ezt cincogja: – Jótett helyébe jót várj! Majd jelentkezem, ha szükséged lesz rám! – Azzal a kis egér eltűnt. De hát ő volt az egerek fejedelme… Nos hát, azután a legény a kegyetlen fekete király udvarába jut el. A király minden hozzávetődővel irtózatos kaján tréfát űz. A legénynek azt mondja: – ímhol egy véka kölest szóratok el a kertemben szanaszéjjel, ha egy óra alatt összeszeded, fele királyságom a tiéd! Ha nem? Akkor fejed vétetem! – No, a legény búnak is ereszti veszen­dő fejét. De ki terem ott? Az egerek fejedelme. Parancsára ezer kis egér fut összeszedni a kölest a vékába. El sem telik az óra, a legény viheti a királynak, és övé a fele országa…”

Ferkó, az olvasástól kábultan, a nyitott ablak elé állt egy kis üdítő levegőt szívni. Az ablak a sétányra nyílt. Pár lépésre egy terebélyes tölgy állt.

Egyszerre azt látja, hogy, nagy surrogva, termetes szarvasbogár száll az alkonyati levegőn át a tölgyfa törzsére, és ott megpihen.

Abban a szent percben a fa alatt Lajkó, a szomszéd fiú jelent meg, és fölkiáltott Ferkónak:

- Tyű! Láttad ezt a nagy bogarat? Ahol mászik e, jó magasan! Hozok egy rudat, és leütöm.

Ezzel Lajkó már rohant is el. Ferkónak pedig még eszében járt a mese kis egérkéje, és azt gondolta: azért sem hagyom, hogy Lajkó agyonüsse azt a szegény bogarat! Le is szaladt a lakásukból. Mire Lajkó megérkezett egy hosszú rúddal, Ferkó már ott várta a fa alatt, és ezzel fogadta:

- Te! Kár leütnöd ezt a szarvasbogarat. Inkább tartsuk alája a rudat, és szépen leszedjük, ha rámászik.

- Helyes! – egyezett bele Lajkó. Majd hozzáfűzte: – Aztán itt lenn elbánunk vele!

Ferkó egyelőre nem válaszolt semmit, hanem társával együtt munká­hoz látott, hogy a rudat a gyanútlanul mászó szarvasbogár alá tolják. Ami­kor az rákapaszkodott, elemelték a fa törzséről, és szépen a földre eresz­tették. A szarvasbogár harciasan ágaskodni kezdett, és össze-vissza csíptet­te két nagy szarvát:

- Látod! Ha ez bekapja az ujjad a szarva közé, ki is töri! Azt hallottam!

- mondta Lajkó, és mindjárt fölemelte a rudat: – Én agyoncsapom!

- Nem engedem, hogy megöld! Nem bánt ez senkit, ha nem bántják!

- állt pajtása elé Ferkó, és megragadta a rudat.

Szóváltás és dulakodás kerekedett, mígnem Ferkó a következőt java­solta:

- Ne verekedjük össze! Hanem gyere, keljünk szabályos birokra. Ame­lyikünk odavágja a másikat, azé a bogár!

Lajkó belement a megoldásba. Egymásnak estek, és megejtették a mérkőzést a bogárért. Eredményeképpen Ferkó kétvállra fektette Lajkót.

Közben a szarvasbogár lassan mászott a fa töve felé.

A győztes Ferkó kicsit évődött magában: mitévő legyen a bogárral? Nem nagyon bízott pajtásában, hogy nem tervez-e újabb merényletet a bogár ellen, ha azt szabadon ereszti. Fölkiáltott hát kis nénjének, hogy dobjon le egy skatulyát az ablakból. Aztán mikor azt megkapta, háta kö­zepén ragadta a szarvasbogarat, és – belerakva a skatulyába -, egyelőre felvitte a lakásukba, hogy majd ott aztán szabadon ereszti!

Aztán! Ferkó azonban a nagy munkában, olvasásban, birkózásban ala­posan eltörődött. A szarvasbogarat a skatulyában odarakta a könyvespol­cára, és elfelejtkezett róla. Ha még Csuli Ferkó foglalatoskodott gondolat­ban valamivel, inkább az volt, hogy fájlalta: miért nem mintázta meg szekere elé a lovakat a pályázatra?

Ferkó, már hajnaltájt, furcsa félálomban hánykolódik az ágyában.

Szorongás kínozza, hogy nem készült el a szekere két lovával… Akkor egyszerre megjelenik előtte pártfogoltja, a szarvasbogár, és ezt mondja neki:

- De hát, Ferkó! Csak lovasszekér van? Hát ökröt, bivalyt nem fognak szekérbe? Nézd csak! Nekem is szarvam van, mint ezeknek… Mit szólnál ahhoz, hogy engem fognál szekered elé? Csinálsz nekem egy kis jármot, és én majd húzom a szekeredet, amerre irányítasz… Mert jótett helyébe jót várj!…

Ferkó úgy ugrott ki az ágyból, mint riadófúvásra a jó katona. Aztán nekifogott, hogy egy kis jármot szerkesszen a szarvasbogár számára. Mire iskolába kellett mennie, nemcsak a járom volt kész, hanem Ferkó már ki is próbálta kis fogatát a padlón.

Ott állt Kobrák tanító bácsi az órán az osztály előtt. Fölszólította az osztályt, hogy minden tanuló rakja a pályamunkáját a tanterem hosszú munkaasztalára. Az összes pályaművek között egy hatalmas alkotás díszeleg. Egyik tanuló do­bozokból gyönyörű vasúti mozdonyt szerkesz­tett és hozzá egész sor szerelvényt.

Na, Csuli Ferkó! Micsoda silányság ehhez képest a te szekered? Hát versenyre kelhet az egy ilyen csoda kis vonattal?

Kobrák tanító bácsi néhány elejtett szavá­ból már sejti is az osztály, hogy a díjnyertes a vonat készítője. De ekkor váratlan előáll Csuli Ferkó, és ezt mondja:

- Igen, tanító bácsi, kérem, de az én sze­kerem magamagától elindul és gördül tova, akár itt az asztalon!

- Ne mondd! Hát azt hogy csinálod fiam?

- így ni! – szól Ferkó.

Azzal a kezében tartott dobozából kiveszi a szarvasbogarat, a szekere elé teszi, nyakára illeszti a jármot, és a szarvasbogár bizony kényesen elindul a szekérrel. Csuli Ferkó csak a tollszára hegyével irányítja szekerét, amerre akarja, az asztalon.

Ilyet sem pipált még egy óra sem. Az osztály harsogó nevetésre fa­kadt. Kacag Kobrák tanító bácsi is, amikor így szól:

- Hát gyerekek, most már én sem tudom eldönteni, kié a dicsőség?

- Csuli Ferkó a nyertes! – zúgja erre a második osztály.

Kobrák tanító bácsi elfogadta a második osztály döntését. Csuli Ferkó kapta a jutalomdíjat, a meséskönyvet.

Tehát mi történt? A meséskönyv meséje segítette Csuli Ferkót a másik meséskönyvhöz. Mégiscsak okos dolog a könyvvel foglalkozni!

Az okos legény

(Afrikai néger mese. Ford. Dégh Linda)

Volt egyszer egy ember, ennek volt egy leánya. Telt-múlt az idő, a leány felnövekedett, s szülei már arról gondolkoztak, hogy férjhez adják. Azt mondotta ekkor az apja:

- Én csak illedelmes, okos emberhez adom a lányomat.

Történt, hogy egy napon beállított hozzájuk egy legény, és így szólt a leány apjához:

- Add hozzám feleségül a leányodat!

- Már mért is ne vennéd feleségül a leányomat – felelte az apa. -Maradj nálunk néhány napig, és majd meglátjuk, mitévők legyünk.

A legény ott maradt hát.

Egyik reggelre kelve így szólt az apa a legényhez: Rakj tüzet a kunyhó előtt!

A legény tüzet rakott. Az apa pedig kilépett a kunyhóból, és azt mon­dotta a legénynek:

- Nézz csak oda, mennyi darázs röpköd a magas fa körül! Felnézett a legény a fára, és így felelt.

- Én bizony nem látok ott darazsakat.

- Rossz a te szemed – mondotta erre az apa. – Ilyen gyönge szemű legény nem kell az én lányomnak. Eredj a dolgodra! – Azzal elkergette a kérőt.

Jöttek azután más legények. Ezeket is ott marasztották néhány napig a kunyhóban. De egy reggel az apa mindegyiknek azt mondta:

- Nézz csak oda, mennyi darázs röpköd a magas fa körül!

- Én bizony nem látok ott darazsat – felelték a legények. Az apa egy­más után elkergette őket, mert egyik sem volt elég okos ahhoz, hogy a vejévé lehessen.

Történt, hogy egy napon ismét beállított egy legény, és megkérte a

leányt. Az apa ennek is megengedte, hogy ott lakjék egy ideig. Egyik reg­gel így szólt hozzá:

- Rakj tüzet a kunyhó előtt!

A legény tüzet rakott. Az apa előbújt a kunyhóból, és azt mondta:

- Nézzed csak, mennyi darázs röpköd a magas fa körül! Felnézett a legény a fára és így felelt:

- Aha, látom! Mennyi darázs!

- Okos ember vagy – mondotta erre a leány apja.

A legény ugyanis úgy vélte, hogy tapasztaltabb, idősebb embereknek nem illik ellentmondani, tisztességtudóan kell velük beszélni. Ezután az apa így szólt a legényhez:

- Menjünk halászni, vadászni!

El is mentek. Az apa hálókat feszített ki a vízben, a legény csapdákat állított fel a mezőn. Éjszaka egy vadkecske akadt a fiú csapdájába. Az apa már hajnalban felkelt, végigvizsgálta a csapdákat. Megtalálta a vadkecskét. Kivette a csapdából, és bekötötte a halászhálójába. Aztán újra hazament.

Másnap a legénnyel együtt újra kiment az apa, hogy megnézzék a csapdákat meg a hálókat. Először a csapdákhoz mentek. Nem volt bennük semmi. A legény körüljárta a csapdákat, és azt mondta:

- Ebben a csapdában volt egy állat.

- Még sincs benne semmi – felelte rá az apa. – Nem értesz hozzá, hogyan kell csapdát készíteni. Menjünk most az én hálómhoz!

A legény nem felelt semmit. Elmentek hát a folyóhoz, megnézték a varsákat, kiemelték a hálókat a vízből. Az apa ekkor felkiáltott:

- Ide nézz! Az egyik háló vadkecskét fogott!

A fiú segített a lány apjának, hogy kiemelje a hálóból a vadkecskét. De semmit sem szólt.

Másnap aztán kora hajnalban a legény lement a folyóhoz, és kihúzta a vízből a leány apjának a hálóit. Sok nagy hal volt a hálókban. Kivette a halakat, és elvitte a mezőre, saját csapdáiba. A hálókat visszadobta a vízbe, és hazament.

Később a leány apja és a legény együtt mentek ki, hogy megnézzék a halászhálókat meg a csapdákat. Először a csapdákhoz mentek. Hát a vadászcsapdákban halak voltak. Mondotta a legény:

- Nézze csak, milyen remek halak estek az én csapdáimba! Felelte erre a leány apja:

- Lehetetlen dolog ez! Sohasem hallottam, hogy vadászcsapdába ha­lak essenek!

- Hogyha halászhálóval vadkecskét lehet fogni, miért ne eshetnének a vadászcsapdába halak? – kérdezte a legény. – Az egyik éppúgy lehetsé­ges, mint a másik.

Mondotta erre a leány apja:

- Eszes ember vagy. Gyere, menjünk kecskét vásárolni!

- Jól van, menjünk – hagyta rá a legény. Elmentek hát együtt, hogy kecskét vásároljanak. Az apa bakkecskét vett, a legény nőstény kecskét. Hazavitték a két állatot, és beállították együtt az istállóba. Azután azt mondta a legény a leány apjának:

- Haza kell mennem apámhoz. Egy ideig ott maradok. De okvetlenül visszatérek. Itt hagyhatom addig a kecskémet a te istállódban?

- Remélem, szerencsésen hazaérsz – felelte a leány apja. – Szívesen megengedem, hogy kecskéd itt maradjon az istállómban.

Megköszönte a legény, és hazatért apjához. Amíg ő távol volt, kecskéje kisgidát ellett a leány apjának istállójában. A legény pedig egy ideig apjá­nál időzött, majd visszatért a leány apjának kunyhójába. A leány apja köszöntötte a legényt, azután így szólt hozzá:

- Amíg távol voltál, az én bakkecskémnek kisgidája született.

A legény nem szólt rá semmit. De még aznap visszatért az apjához. Nem sok idő múltán újra beállított a leány apjához. Addigra azonban kurtára nyírta a haját. Ez azon a tájon a gyász jele. A leány apja üdvözölte a legényt, és megkérdezte:

- Miért vágattad le a hajadat? Ugyan, kit gyászolsz?

- Atyámat – felelte a legény. – Atyámnak ugyanis gyereke született, és ebbe belehalt.

Csodálkozott a leány apja, és megkérdezte:

- Hogyan születhetik férfiúnak gyermeke?

- Úgy, ahogyan a te bakkecskédnek kisgidája! – válaszolta a legény. No, erre már elnevette magát a leány apja, és így szólt:

- Látom már, hogy van magadhoz való eszed. Legyen hát a lányom a feleséged. Ilyen vő kell nekem, nem más!

Honnan kapta erejét az indián harcos?

(Indián mese. Ford. Dégh Linda)

Valamikor régen egy bátor legényke a Varjú-indiánok törzséből, elment vadászni. Jó messze ment a falu határától, hogy harci fejdíszéhez sastollat szerezzen. A Varjú-indiánok szokása szerint felkapaszkodott a domb tetejére, ahol a sasok tanyáznak, ásott egy mély gödröt, és azt zöld levelekkel borította be. A tetejére egy darab húst erősített egy karóhoz, majd levette ruháját, és leült a gödör fenekére. Türelmesen várt, hogy mikor veszi észre valamelyik sas a csalétket. Gondolta, hogy ha odarepül, majd elkapja a lábánál fogva.

Az ifjú vadász egész nap várakozott kényelmetlen rejtekhelyén, de bizony a szerencse elkerülte. Amikor leszállt az éj, egyszerre csak távoli, de jól hallható, dobolásra lett figyelmes. Kíváncsi volt, honnan jön a hang. Kimászott hát a gödörből és elindult a dobolás irányába. Egy tóhoz ért. Megállt, mert biztos volt hogy a dobolás onnan hallatszott. De közben feljött a nap, és a dobolás elhallgatott. A vadász egész nap ott ült a víz partján, és balszerencséjét siratta.

Éjszaka azonban újból hallotta a dobolást: olyat, amilyennel a törzsbélieket szokás gyűlésre összehívni. És íme, a dobszóra megszámlálhatatlan állat és madár jelent meg úszva a tó tükrén.

Négy teljes napot töltött el az ifjú a tó partján, míg aztán a fáradtságtól és éhségtől kimerülve elaludt.

Amikor felébredt, hatalmas sátorban találta magát. A sátor madár- és állatbőrökbe öltözött emberekkel volt tele. Némelyikük vidám táncot járt, a többi a fal mellett ült. Az ifjú indián ezeket látta úszni a víz színén, csakhogy most emberi alakjukat vették fel. Az egyik, aki fontos személyiségnek látszott, hozzálépett, és így szólt:

- Barátom, hallottuk panaszodat, és segíteni akarunk rajtad. Látod ezeket a lényeket? Ezek mind állatok. Én vagyok a kutya. Nagy hatalom birtokában vagyok, és én ezt átadom neked, hogy te is képes légy mindarra, amire én. Megtanítalak egy táncra, ha hazamégy a te törzsedhez, ez a tánc mindig biztosítani fogja a jó vadászatot és a szerencsédet a harcban.

Miután a kutya átadta tudományát a fiatal indiánnak, társaihoz fordult:

- Testvéreim, én megtettem a magamét. Szánjátok meg ti is ezt a bátor fiatal harcost, és segítsetek rajta.

Egy pillanatig csend volt. Senki sem szólt, mintha nem is hallották volna a főnök felhívását. Végül is a bagoly állt fel:

- Segítségedre leszek - mondta az ifjúnak. - Én látok a sötétben, akármilyen fekete is az éjszaka, és akármilyen veszedelmes is az út. Ha éjjeli vadászatra mégy, mindig ott leszek melletted, és te is látni fogsz az én szememmel. Vedd ezeket a tollakat, és kösd a hajadba.

Ezekkel a szavakkal a bagoly átadott egy köteg tollat, és leült a helyére. Csend lett a sátorban, majd a bölénybika kelt fel, hogy átadja a fiatal indiánnak az erejét és kitartását a harcban, ügyességét az ellenség legyőzésében. Talizmánul egy bölénybőrből készült, akasztós tarisznyát adott neki, hogy azt viselje, ha harcba megy.

Utána a sündisznó állt fel, és átadva neki néhány tüskét a bölénybőr tarisznya díszítésére, így szólt hozzá:

- Én is segítek neked. Én olyan gyöngévé tudom tenni ellenségeimet, mint az őszi idő a legyeket. Ha harcba mégy, ellenségeid menekülni fognak előled, és te legyőzöd őket.

Ismét hosszú szünet következett, és amikor a sas felállt, mindenki feléje fordult, hogy mit fog mondani.

- Én is - mondotta méltóságteljesen - veled leszek, akárhová mégy, és átadom merészségemet a harcban, hogy ugyanúgy győzd le ellenségeidet, mint én. Így szólt, és néhány sastollat nyújtott át a bátor ifjúnak.

A daru következett, és egy csontot ajándékozott a vadásznak: legyen ez harci síp, mely elriasztja az ellenséget.

Az őz a gyorsaságát adta és egy kereplőt az ellenség megfélemlítésére, a medve erejét és egy csíkot a bundájából a tarisznya díszítésére.

Minekutána az állatoktól megkapta ezeket az ajándékokat, a bátor ifjú lefeküdt, és mély álomba merült... Amikor felébredt, ismét a tó partján találta magát. Hazatérve törzséhez, megtanította a Varjú-indiánokat arra a harci táncra, amit a kutyától tanult, és megmutatta az állatoktól kapott csodálatos ajándékokat. És ezek segítették attól fogva a táplálékot szerző vadászatban és az otthont védő harcban a Varjú-indiánokat.

Május

(Komjáthy István)

A Balaton partján áll egy öreg szilfa. Megnézheti, aki akarja, Akarattyához egy ugrás csak. Ennek az öreg szilfának gircses-görcsös minden ága, hetvenhétfelé ágazik a koronája, s annyi a levele, hogy csak megszám­lálni egy esztendőbe telne. Régen nem állott ilyen egyedül ez az öreg fa. Gyönyörű makkerdő vette körül, ennek a makkerdőnek a közepén állott egy aranypalota, melyben az öreg Esztendő lakott tizenkét tündérlányával.

De jó dolguk is volt a lányoknak a makkerdőben, a szép aranypalo­tában!

Reggel harmatban mosakodtak, balatoni selyemfű volt a törülköző­jük, s tükrös Balaton vizében nézegették magukat. Ha este elszenderedtek a csillagos égbolt alatt, bárányfelhővánkosra hajtották fürtös fejecskéjüket.

A Balaton-parton szép magas szárú kender nőtt akkoriban.

A tizenkét lány minden esztendőben a szép magasra nőtt kendert felnyűtte, megtilolta, meggerebenezte, s finom kenderkócból az aranyrokkán hét arasz hosszú fonalat szőtt.

Az aranyfonálért minden esztendő utolsó napján eljött a világszép madár, gyémántcsőrével megkocogtatta az aranypalota üvegablakát. Jól tudták a lányok, mit jelent ez az édesen csengő kip-kop az üvegablakon.

Uccu, felkapták a hét arasz hosszú aranyfonalat, s a madár csőrébe helyez­ték. A világszép madár egyszeribe felrepült vele az öreg szil tetejére, rá­szállt annak legfelső ágára, s a fonalat a fészkébe helyezte. E pillanattól kezdve álló esztendeig csak énekelt, csattogott. A tihanyi s az almádi he­gyek versengve visszhangozták csodálatosan szép énekét.

így volt ez minden esztendőben.

Zengett a Balaton felett a világszép madár éneke.

Állt a balatoni nádrengetegben, épp az öreg szilfával szemben egy csodálatosan szép üvegpalota. Amikor a világszép madár éneke végigszán­tott a vizén, abban a szempillantásban megcsendült a zöld üvegpalota is. A téli álmukat alvó halacskák egyszeriben felébredtek szendergésükből, felrántották a palota zöld üvegajtaját, s felbuktak a víz színére.

Egyenesen az öreg szilfa felé vették útjukat. Önfeledten hallgatták a világszép madár énekét.

A tündérlányok, amint meglátták a halacskák csillogó aranypénzét, leszöktek a partra, s uccu, beugrottak a hűs habokba. Szerették volna az aranyhalacskákat kézbe kaparintani. De azok csak csillogtatták aranypén­züket a nap sugaraiban, s amikor a lányok már éppen elérték volna őket, odébb-odébb úsztak, mind beljebb kerültek, messze maguk mögött hagyva a partokat. A Balatont tarajos hullámok fodrozták, s minél magasabbra csapott az ár, a lányok mind beljebb merészkedtek.

Szólítgathatta őket az apjuk, a vénséges Esztendő, a lányok csak nem hallgattak a szavára, rózsás tenyerükkel paskolták a vizet, s gyöngyöző vízcsepp hullott még az égboltozatra is!

Pedig újra elérkezett az esztendő utolsó napja. Szép magasra nőtt már a kender a parton, várta, hogy a lányok felnyűjék, megtilolják, meggerebenezzék, s a finom kenderkócból az aranyrokkán hét arasz hosszú fona­lat szőjenek.

Ugyan várhatta a kenderföld a lányokat! Csak fröcsköltek, lubickol­tak, játszadoztak tovább, csak hajszolták az aranyhalacskákat, s rá se he­derítettek az öreg Esztendő szavára.

A kis Május volt az öreg legkedvesebb gyermeke. Ott tett-vett mindig körülötte, elleste még a gondolatát is. Ha szomjas volt az Esztendő, friss patakvizet töltött ezüstpoharába, ha éhes volt, édes szamócát rakott arany-tányérjára.

Most is csak a kis Május fogadott szót az édesapjának. Egy-kettőre a vízparton termett, magukra hagyta a kergetőző, viháncoló tündérlá­nyokat.

Szaladt a kenderföldre, a magas szárú szép kendert felnyűtte, megtilolta, meggerebenezte, s a finom kenderkócból az aranyrokkán még azon éjszaka hét arasz hosszú fonalat szőtt.

A világszép madár pontban éjfélkor gyémántcsőrével kopogtatott az aranypalota ablakán. Szép Május sarkig kitárta az üvegablakot, finom kis kezével a madár gyémántcsőrébe helyezte az aranyfonalat, még meg is simogatta, úgy bocsátotta útjára.

A világszép madár felrepült a fonállal az öreg szil tetejére, rászállott annak legfelső ágára, s a fonalat óvatosan ráhelyezte a fészkére. Csak most vette észre, hogy abból bizony egy fél arasz hiányzik. Szomorú lett a vi­lágszép madár, megharagudott az engedetlen tündérlányokra. Nem is nyi­totta fel többé dalos ajakát. Csak gubbasztott az ágon, mintha megnémult volna.

Bezzeg megijedtek a tündérlányok! Már-már éppen elnyelte őket az ár, amikor észrevették a hallgatag, szomorú madarat. Faképnél hagyták az aranyhalacskákat, és szaladtak lélekszakadva az aranypalotába. Terül­tek-fordultak, sorra odaültek az aranyrokkához, s kezdték sodorni a szöszt, s fonni a végtelen hosszú aranyfonalat.

Fonják azóta is szakadatlan. Hónapról hónapra, esztendőről eszten­dőre. Kezdi Január, folytatja Február… Október, November, bevégzi De­cember. De a világszép madár csak akkor szólal meg, ha a kis szelíd, szorgalmas Május ül oda az aranyrokkához. Akkor csattog éjjel-nappal, csak úgy zeng az éneke a Balaton vize felett. Akkor kelnek ki az aranyfé­szekben a pihés madárfiókák, s halk, csipogó hangon ők is elsőnek kö­szöntik a kis Májust, s az öreg szil alatt a nefelejcsvirágok, a tátikák s az illatos orgonák is versengve neki nyitják szép szirmaikat.

Ha nem hinnétek el, amit meséltem, menjetek ki májusban az akarattyai dombra: a makkerdőt már nem találjátok ott, régen kivágták, de az öreg szil még ma is ott susog a Balaton-parton. Álljatok az öreg szilfa alá, maradjatok csendben, hallgatózzatok, s bizonyára meghalljátok a vi­lágszép madár énekét.

- Jaj… jaj… jaj… éneklő cápát fogtam… segítség…

- Most már húzd ki, ha megkezdted! – biztatta Panni, és egy kis kár­öröm villant meg a szemében.

Zsófika még egyet rántott a zsinegen, de a harmonika erre úgy fel­üvöltött, mintha vihar száguldott volna végig a hajón.

- Jaj, segítség! – kiabálta Zsófika, és ijedtében még a zsineget is elfe­lejtette elengedni.

A fiatalember is észrevette, hogy a harmonikáját valaki felhúzta mel­lőle, utána kapott, és teljes erővel visszarántotta. Zsófika kezéből kiesett a zsineg, és a cápahalász nagyot bukfencezett.

így végződött a cápahalászat, és ha ezentúl Zsófika okosabb akart lenni másoknál, csak ennyit kellett mondani neki: „Ejha, te kis cápaha­lász!” -, és Zsófika ilyenkor olyan piros lett, mint a pipacs, és olyan sze­rény, mint az erdei ibolya.

Zsófika, a cápahalász

(Enczi Endre)

Volt egyszer egy tér, a téren zöld gyepágyakban sárga tulipánok és piros tűzvirágok laktak. A tulipánok és a tűzvirágok között állt egy nagy ház, a nagy házon muskátlis erkélyek domborodtak. Az egyik erkélyen, amikor a nap éppen reggeli pihenőjét tartotta a ház felett, megjelent egy hosszú hálóinges, borzas hajú kislány. A kislánynak zöld macskaszeme volt, cseresznyeszája és a szájában egy zöldre-kékre festett papírtrombita. A papírtrombitában meg akkora hang volt, hogy amikor Zsófika belefújt, a ház lakói ijedtükben befogták a fülüket. A harsogásra a szomszéd erké­lyen megjelent Panni.

Panni harmadikos, két évvel idősebb, mint Zsófika, akit igyekszik mindenféle hasznos dologra megtanítani. Bizony, csak hiába igyekszik, mert Zsófika azt hiszi magáról, hogy ő a legokosabb a világon, és ha nem adnak neki igazat, rögtön megsértődik, Ilyen kislány Zsófika.

Most is, amikor az erkélyen álltak, rögtön kiadta a parancsot Panninak:

- Tíz perc múlva indulás!

- Még korán van – kérlelte Panni, és nagyokat nyújtózott.

- Nincs korán. Nem hallottad, hogy a trombitám már elfújta az éb­resztőt? És különben is rengeteg dolgom van. Nekem ma világhírű dolgot kell véghez vinnem.

Panni, mit tehetett egyebet, gyorsan felöltözködött, s közben azon gondolkozott, hogy Zsófika a világhírű dolgával miféle veszedelmet zúdít majd a fejükre.

Zsófikát édesanyja öltöztette. Ráadta a piros pettyes fehér ruháját, és amikor piros kötényét akarta elébe kötni, Zsófika élénken tiltakozott:

- Én zöld kötényt akarok felvenni, a cápahalászok zöld kötényt hor­danak, azt mindenki tudhassa.

Édesanyja nagyot nézett, aztán csendesen megszólalt:

- Te nem lehetsz igazi cápahalász, mert egy igazi cápahalász nem mondja, hogy mindenki tudhassa, hanem azt, hogy mindenki tudhatja.

Zsófika erre úgy megsértődött, hogy kötény nélkül rohant ki a kony­hába. A konyhában volt egy szekrény, a szekrényben egy nagy fiók, a fiókban egy fél patkó és egy hosszú, hosszú zsineg. Zsófika rákötötte a fél patkót a zsinegre, a zsineget a dereka köré csavarta, és máris szaladt ki a házból. Panni már várta a kapu előtt.

- Hát ez meg micsoda? – kérdezte, és gyanakodva vizsgálta a zsinegre kötött fél patkót.

- Ez – felelte Zsófika – cápahalász-felszerelés.

- És hol akarsz te cápát fogni?

- Milyen butákat is kérdezel te, Panni! Hát hol fognak másutt cápát, mint a Dunában? Most, amikor áthajókázunk a Margitszigetre, ezzel a patkóval fogok majd cápát.

Panni nem hagyta annyiban.

- Miket beszélsz te, Zsófika? Hiszen a Dunában nincsenek cápák.

- De igenis vannak – nyelvelt Zsófika -, ha én azt mondom, hogy a Dunából cápákat fogok, akkor az úgy is lesz!

Felszálltak a szigeti hajóra, és egyenesen a fedélzetre siettek. Zsófika a korláthoz állt, és jóformán még el sem indult a hajó, amikor leoldotta derekáról a fél patkót, és a mélybe engedte. Igen ám, de a fél patkó nem a vízbe esett, hanem a hajó alsó részére, ahol egy fiatalember ült a padon, és mellette feküdt a harmonikája. A patkó pedig beleakadt a harmonika szíjába. Zsófika meghúzta a zsineget, és amikor érezte, hogy valami bele­akadt a patkóba, diadalmasan felkiáltott:

- Látod, Panni, már meg is fogtam az első cápát! – és jó nagyot rántott a zsinegen.

A harmonika hirtelen felemelkedett a padról, és olyat nyivákolt, hogy Zsófika ijedtében reszketni kezdett.

- Jaj… jaj… jaj… éneklő cápát fogtam… segítség…

- Most már húzd ki, ha megkezdted! – biztatta Panni, és egy kis kár­öröm villant meg a szemében.

Zsófika még egyet rántott a zsinegen, de a harmonika erre úgy fel­üvöltött, mintha vihar száguldott volna végig a hajón.

- Jaj, segítség! – kiabálta Zsófika, és ijedtében még a zsineget is elfe­lejtette elengedni.

A fiatalember is észrevette, hogy a harmonikáját valaki felhúzta mel­lőle, utána kapott, és teljes erővel visszarántotta. Zsófika kezéből kiesett a zsineg, és a cápahalász nagyot bukfencezett.

így végződött a cápahalászat, és ha ezentúl Zsófika okosabb akart lenni másoknál, csak ennyit kellett mondani neki: „Ejha, te kis cápaha­lász!” -, és Zsófika ilyenkor olyan piros lett, mint a pipacs, és olyan sze­rény, mint az erdei ibolya.

Nyulam-bulam lakomája

(Baskir népmese. Ford. Rab Zsuzsa)

Egy kisfiút elküldtek a szülei a faluba, hogy hívja meg vendégségbe ezt meg ezt az asszonyt, azt meg amazt az embert. Olyan sok nevet mond­tak neki, hogy a kisfiú bizony elfelejtette, ahogy a kapun kilépett. Szégyellt visszamenni és újra megkérdezni, hanem ezt találta ki: „Megyek és meghívom az egész falut. Akkor biztosan köztük lesznek azok is, akiknek a nevét elfelejtettem.”

Úgy is tett. Elment minden házba, és meghívott minden élő lelket a faluból. Azok szépen megköszönték, és megígérték, hogy elmennek. A kis­fiú hazament, mint aki jól végezte dolgát.

Másnap délelőtt gyülekezni kezdtek a vendégek. Eljött az egész falu. Asztalhoz ültek, és várták az ebédet.

A szülők megijedtek.

- Mit csináltál, te haszontalan? – szidták a kisfiút. – Hogy vendégel­jünk meg ennyi embert?

A fiúcska ekkor bevallotta, hogy ő bizony elfelejtette, kiket akartak meghívni, ezért meghívta az egész falut.

A vendégek pedig várták a lakomát. A kisfiú anyja már az asztalra rakott mindent, amit a kamrában talált, de az bizony a fél fogára sem volt elég a rengeteg embernek!

- Magad csináltad a bajt, most magad segíts rajta! – mondták a szülők a kisfiúnak. Az sírva fakadt, hogy ilyen bajt okozott, de nem tudott segí­teni rajta, hát kiment az erdőbe, leült egy fatönkre, és csendesen sírdogált.

Ahogy ott kesereg, szomorkodik, látja ám, hogy a bokorból az a kis nyúl ugrál eléje, amelyiket a télen ő gondozott. A nyulacskát a sas karmai­ból mentette ki, egész télen táplálta, nevelte, aztán tavasszal, amikor meg­erősödött, szabadon bocsátotta.

- Mi a baj, kis gazdám? – kérdezte részvéttel a nyulacska. A kisfiú elpanaszolta neki, hogy s mint járt.

- Sose búsulj, kis gazdám! – vigasztalta a nyulacska. – Menj most szépen haza, és ne törd a fejedet! Ne félj, jóra fordul minden!

Ezzel eltűnt az erdő mélyén, a kisfiú pedig hazabaktatott. Otthon a vendégek már zúgolódni kezdtek.

- Kár volt összecsődíteni ennyi embert – mondogatták -, ha nem tudnak bennünket megkínálni semmivel!

Közben valaki kinézett az ablakon, és szeme-szája elállt a csodálko­zástól! Mindenki felugrált, és az ablakhoz szaladt. Hát bizony volt is ott mit nézni!

Az egész utca megtelt az erdő vadjaival. Sorban jöttek a kisfiúék háza felé, és mindegyik hozott valami ajándékot. A medve egy bödön mézet hozott a mancsai között. A farkas friss bárányhúst cipelt. A szarvasok.óvatosan az agancsukra akasztva, tejjel teli vödröket hoztak. Az ürgék és hör­csögök telt zsákokat gurítottak maguk előtt. A mókuskák mogyorót és diót csörgettek a tarisznyájukban. A rókák pedig szép hízott ludakat meg tyú­kokat hoztak a fogaik között.

A nyulacska ugyanis elmondta erdei barátainak, hogy a kisfiú jószívű volt hozzá, mire azok rögtön elhatározták, hogy segítenek a bajba jutott fiúcskán.

A szülők azt se tudták, hova legyenek csodálkozásukban. Hát még a vendégek! Három napig ettek-ittak, s még maradt ennivaló egy egész télre. Boldog volt a kisfiú, hogy kisegítette szüleit a bajból!
 

Így hálálta meg a nyulacska a kisfiú jószívűségét.

A görbe nyírfa

(Tatár népmese. Ford. Rab Zsuzsa)

Élt egyszer réges-régen egy igen furfangos szegény ember, aki mesze földön híres volt arról, hogy mindig a helyén van a nyelve, senki sem tud túljárni az eszén. Ugyanezen a vidéken élt egy gazdag ember is, aki folyton dicsekedett az eszével, és magát tartotta a legokosabb embernek.
― Engem még az a híres furfangos ember sem tud lóvá tenni ― dicsekedett gyakran a gazdag.
Egyszer az úton mendegélt, s az út szélén megpillantotta a furfangos embert, aki ott állt, egy görbe nyírfához támaszkodva.
― Téged, barátom, furfangos és leleményes embernek tartanak. No, próbálj túljárni az én eszemen!
― Megpróbálnám én! ― felelte a szegény ember. ― Túljárnék az eszeden valami furfanggal, csak az a baj, hogy nincs itt a furfangos tarisznyám. Otthon feledtem.
― Hát menj haza, hozd el ― mondta a dicsekvő. ― Itt megvárlak.
― Mennék én szívesen, de nem mozdulhatok innen ― mondta a furfangos. ― Látod, hogy megdőlt ez a nyírfa! Ha nem támasztom a hátammal, rögtön kidől.
Megmérgesítette a dicsekvőt a sok kifogás, rákiáltott a szegény emberre:
― Lódulj, hozd a furfangos tarisznyádat, addig majd tartom helyetted ezt a nyírfát!
A furfangos elment, de nem is tért vissza. A dicsekvő pedig talán még most is támogatja a görbe nyírfát.

A két béka

(Pantyelejev. Ford. Zsombor János)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két béka. Barátok voltak, és ugyanabban az árokban laktak. Csak az egyik volt igazi erdei béka – bátor, erős és vidám -, a másik se ilyen, se olyan, se amolyan. Gyávácska volt bizony egy kicsit, lustácska is. Azt is mesélték róla, hogy állítólag nem is az erdőben, hanem valahol a városi parkban született.

No, mindegy, együtt éltek ezek a békák.

Egy éjjel elmentek sétálni.

Mennek, mendegélnek az erdei úton, egyszerre csak látják, ám: ház áll előttük. A ház mellett meg pince. S ebből a pincéből ínycsiklandó illa­

tok szálltak feléjük: finom penészszag, nyirokszag, mohaszag meg gombák szaga.

Éppen ez az, amit a békák szeretnek.

Bemásztak hát gyorsan a pincébe, és ott futkároztak meg ugráltak. Addig-addig ugráltak, míg egyszer csak váratlanul belepottyantak a tejfö­lös köcsögbe. Merülni kezdtek.

Elmerülni persze nem szerettek volna.

Erre aztán kapálózni kezdtek meg úszni. A mázas köcsögnek azonban igen magas és csúszós volt a belső fala, úgyhogy a békák semmiképp sem tudtak felvergődni a peremére. Az a béka, amelyik lustácska volt, úszott egy keveset, kapálózott egy kicsit, majd azt gondolta:

„Most már mindegy, innen ugyan ki nem evickélek. Hát akkor meg minek kapálózzak? Csak az idegeimet rontom vele. Jobb lesz, ha mindjárt el is merülök.”

így gondolkozott, aztán abbahagyta a kapálózást, és elmerült.

A másik béka azonban nem ilyen béka volt, és azt gondolta:

„Nem, testvér, elmerülni még mindig ráérsz. De azt már mégsem teszem. Inkább kapálózom! Inkább úszom! Ki tudja, talán sikerül!”

De bizony, nem sikerült semmi sem. Akárhogy úszkált, nem jutott messzire. A köcsög fala csúszós volt, a béka nem tudott kimászni a tejfölből. De csak nem adja meg magát! Nem, ő nem csügged!

„Nem tesz semmit – gondolta -, amíg erővel bírom: kapálózom. Hi­szen még élek, tehát élnem kell. Aztán – majd meglátjuk!”

S íme, már végső erejével küzd a mi bátor békánk a békahalállal, öntudatát kezdi elveszíteni. Már-már kifullad, valami húzza, vonja a mélybe. De nem adja meg magát most sem! Szinte eszméletlenül dolgozik a talpaival. Tapos, tapos és azt gondolja:

„Nem! Nem adom meg magam! Takarodj innen, békahalál!…”

S egyszerre csak – hát ez meg mi? Érzi ám a mi békánk, hogy a lába alatt már nem tejföl van, hanem valami szilárd, erős, valami biztonságos, olyan, mint a talaj. Csodálkozott a béka, megnézi, látja ám: egy csepp tejföl sincs már a köcsögben – kemény vaj van alatta.

„Hát ez mi? – gondolja a béka. – Hogyan került ide a vaj?”

Csodálkozott, de aztán rájött, hiszen a folyékony tejfölből ő maga köpült a lábaival kemény vajat.

„Hát akkor – gondolta a béka – mégis jól tettem, hogy nem merültem el mindjárt.”

így gondolkozott, kiugrott a köcsögből, pihent egyet, és hazaszökellt az erőbe. A másik béka pedig ott maradt a köcsögben. S bizony, sohasem látta meg többé a napvilágot. Sohasem ugrált, sohasem brekegett többé.

így van ez bizony. Az igazat megvallva – te vagy a hibás, kis béka. Amíg élet van, remény is van. Ha nem csüggedsz el oly hamar, és bátran küzdesz – nem haltál volna meg idő előtt.

A nyúl és a kék káposzta

(Heltai Gáspár. Átdolg. Vargha Balázs)

Szaladt a nyúl az úton, és nézegetett jobbra-balra, hogy valami jó étket találjon. Egy kert kerítésén bekukucskálva igen szép kék káposztát látott. Nagyon megkívánta a jó falatot, de a kerítéstől nem férhetett hozzá. Hiába tekingetett, hiába kerülgette körbe a kerítést, nem talált rajta rést, hogy beugorhasson a káposztáért.

Arra jött egy róka, látta, hogy nézeget a nyúl befelé a kertbe. Megkér­dezte tőle:

- Mért nem mégy be a kertbe? Nézd, milyen szép kék káposzta terem itt, ne hagyd, hogy más legelje le!

A nyúl szégyellte bevallani, hogy nem fér hozzá a káposztához, és így beszélt:

- Jól láttam én is a kék káposztát, de nem kívánok belőle enni. Már megcsömörlöttem a káposztaevésben. De te meg mért nem mégy be azo­kért a szép szőlőfürtökért?

- Én is úgy jártam, ahogy te. Nem akarok enni a szőlőből, mert még éretlen, beteg lennék tőle.

Mind a ketten abban a hiszemben mentek el, hogy a hazugsággal megmentették a becsületüket.

Az óriási csizmák

(Mikszáth Kálmán)

A padláson, limlom közt csodás pár csizma volt. Mikor a kis Lacika megpillantotta, erre a kiáltásra fakadt:

- Megtaláltam az óriások csizmáját!

Mert csakugyan szörnyű nagy volt a csizma: a szára hátul meg volt hasítva, a lábfőre rozsdás sarkantyút kötött valamikor a gazdája. Lacika apja így magyarázta a csizma eredetét:

- Ez valami fullajtáré lehetett valamikor száz év előtt! Mert tudjátok meg, hogy a régi világban fullajtár futott a nagyúri fogat előtt, s hogy tyúkszeme ne fájjon, ilyen nagy csizmát kapott.

- Nagy lehetett ám, édesapám, ugye, még az a csizmadia is, aki varrta – vélte Lackó.

- Eredj, te golyhó, az csak olyan volt, mint a többi.

- Jaj, be szeretném felhúzni a lábamra!

- Meg ne próbáld valahogy – inté az apja -, mert olyan bolond csizma az, hogy ha felhúzod, világnak szalad veled.

De Lackó engedetlen gyerek volt, most már csak azért is kedve szottyant a nagy csizmát felpróbálni; csak az alkalomra várt, amikor nem veszik észre.

Fölöltötte huszáros dolmánykáját, amit Nagyváradon vett az apja, fe­jébe nyomta tollas kalpagját, felkötötte bádogkardját, de nem felejtette el szerencsére a kürtöt sem, s most már elő, nagy csizmák… beléjök bújt nyakig. Hirtelen felugrott paripájára, s gyű!… a ló, vagy inkább a csizma, vágtatni kezdett alatta, mint a villám.

Lackó szeme megcsillant: hej, huj, gyöngyélet ez! Száguldani hegyen, völgyön, falun és városon. S aki csak látja, mind bámulva nézi: ni, miféle vitéz ez?

Az iskolás gyerekek irigykedve állnak meg az utcán. A katona, aki ott járkál a sárga-fekete faköpönyeg mellett, tisztelgésre emeli a fegyverét.

- Meg ne próbáld valahogy – inté az apja -, mert olyan bolond csizma az, hogy ha felhúzod, világnak szalad veled.

De Lackó engedetlen gyerek volt, most már csak azért is kedve szottyant a nagy csizmát felpróbálni; csak az alkalomra várt, amikor nem veszik észre.

Fölöltötte huszáros dolmánykáját, amit Nagyváradon vett az apja, fe­jébe nyomta tollas kalpagját, felkötötte bádogkardját, de nem felejtette el szerencsére a kürtöt sem, s most már elő, nagy csizmák… beléjök bújt nyakig. Hirtelen felugrott paripájára, s gyű!… a ló, vagy inkább a csizma, vágtatni kezdett alatta, mint a villám.

Lackó szeme megcsillant: hej, huj, gyöngyélet ez! Száguldani hegyen, völgyön, falun és városon. S aki csak látja, mind bámulva nézi: ni, miféle vitéz ez?

Az iskolás gyerekek irigykedve állnak meg az utcán. A katona, aki ott járkál a sárga-fekete faköpönyeg mellett, tisztelgésre emeli a fegyverét.

Hát nem nagy gyönyörűség ez? Mindig ezt óhajtotta álmában is!

Trará! Kürtjét megfújja, s annak a hangja betölti a völgyeket, ő csak vágtat, egyre vág­tat… porzik az út nyomában.

Kíváncsi népek utána szaladnak a csodá­latos kis huszárnak; kéményseprő létrával, ga­vallér vasparipán, Bodri kutya nyúlkergető se­bességgel, de még csak meg sem közelítik.

Lackó vissza-visszanézett, és jóízűt neve­tett rajtok. Hanem derűre ború, nem sokáig tarthatott a jókedve, estére egy erdőbe ért.

A kis huszár szíve összeszorult. Az éj le­ereszkedett csöndesen, s az erdő rémei susog­tak a lombok között. Egyedül volt, megreme­gett. A fáradtság is erőt vett rajta (bezzeg jó volna most otthon, a mama puha ágyában fe­küdni), de az óriás csizma nem eresztette, nyargalt vele lélekszakadtig egyre odább, odább.

A nagy vitézség oda lyukadt ki, hogy sírni kezdett.

Maradna már, de futni kell, pihenni nem lehet.

- Hahó! Hahó! – kiáltja, de senki sem felel; csak a bagoly huhog rémesen.

Fut, fut, de végre nagyot zökken… Hopp, egy semlyékes érhez ért. A nagy csizmák be­süppednek.

„Hála istennek, megállottam” – gondolja magában, és próbálja a lábát kihúzni. De sehogy se sikerült neki.

Kétségbeesve fújt bele kürtjébe: hátha meghallaná valaki! Hátha em­berek laknak közelben. Trará! Trará!

Mégis csak ügyeskedett, vergődött Lackó, hogy nagy üggyel-bajjal ki­húzta lábát a csizmákból, egyiket a másik után.

De mit használt, ha már most ő kezdett süllyedni az iszapban folyton alább, mintha el akarná a sár nyelni.

László vitéz imádkozni kezdett:

- Már csak az istenke menthet meg engem.

S a jó isten csakugyan küld segítséget azoknak, akik hozzá fordulnak. Két ragyogó csillag fénye gyúlt ki a kormos éjben, egyre közelegve.

Hej, nem is csillag az, de két lámpás! Többet ér most két lámpás két csillagnál.

Mert a két lámpással az erdőcsősz és a felesége jött, akik kihúzták Lackót a hínárból, tisztára fürdették a kútnál, aztán hazavitték a szüleihez. Képzelem, hogy volt otthon „nemulass”.

A nagy csizmák bent maradtak az iszapban, és ott elpusztultak örökre. Pedig kár értük, mert ezek a mostani csizmadiák nem tudnak többé ilyen maguktól száguldó lábbelit készíteni.

Az arany fejsze

(Vietnami népmese. Ford. Weöres Sándor)

Egyszer volt egy szegény ember, aki az erdő szélén lakott, és vesződ­ségesen abból élt, hogy tűzifát aprított, amit a felesége a piacon eladott.

Mikor egy nap a folyó partján fát vágott, fejszéje kicsúszott a kezéből, és a vízbe esett. A szegény ember hiába kereste szerszámát, bármennyit vesződött, nem találta többé. Búslakodva leült a partra, és tűnődött, mit tegyen. Mikor fejét újra fölemelte, egy öregember állt előtte, és megkér­dezte: mért szomorkodik?

A favágó elpanaszolta balszerencséjét, és azt, hogy a balta egyetlen vagyona, egyetlen segítője volt, hogy életét tovább tengethesse.

- Segíteni akarok rajtad – monda az öreg. – Nem tudod, ki vagyok én. E folyam sárkánya vagyok, és visszahozom a fejszédet, ha vársz rám. -Ezzel leszállt a habokba. Egy idő múlva megint felbukkant, s egy arany­fejszét tartott a kezében. – Ez a te baltád? – kérdezte.

- Nem – felelte a favágó becsületesen -, nem ez. Az én szekercém vasból volt, és fanyele volt.

A folyami sárkány újból elmerült, majd megjelent egy ezüstfejszével.

- Ez az? – kérdezte.

Megint nemet mondott a becsületes favágó.

Akkor a sárkány harmadszor is elmerült, és mikor visszatért, közön-leges vasfejszét tartott a kezében. Megint kérdezte: – Ez a te baltád?

- Igen – felelte a favágó örömmel -, ez az, szívből köszönöm a segít­ségedet.

- Derék ember vagy – dicsérte a folyami sárkány -, ezért vasfejszéd mellé az arany- és ezüstfejszét is neked adom.

A favágó hálálkodva megköszönte, fogta a három szekercét, és ha­zament. A szomszédság mind az ő csodás esetén ámult-bámult. Mind­nyájan örültek a favágó szerencséjének, csak egyetlenegyet kapott el az irigység.

Ez az ember arra gondolt: bárcsak neki is sikerülne egy arany- meg egy ezüstbaltát szerezni. A favágóval elmeséltette, hol állt a folyamparton; ő is odament egy életlen és rozsdás fejszével, s a vízbe dobta. Akkor leült, és úgy tett, mintha sírna.

Hirtelen eléje állt a folyami sárkány, és megkérdezte, mi az oka bánatának? A favágó szomszédja képmutatón elmesélte szerencsétlenségét, b könyörgött, hogy segítsen rajta.

- Rendben van – felelte a folyami sárkány -, legyen, ahogy akarod. Lemerült és feltűnt egy aranyfejszével.

Még nem is kérdezhette, máris felujjongott a kapzsi:

- Ez az! Add csak ide gyorsan!

- Hazudsz! – förmedt rá a sárkány haragosan; fölemelte az aranyfej­szét, s a hazug fejét egyetlen csapással leütötte.

Az ügyetlen férj

(Norvég népmese. Ford. Kemény Ferenc)

Volt egyszer egy zsémbes parasztember; mindig azon dohogott, hogy a felesége nem tartja rendben a házat. Egy este, mikor szénakaszáláskor hazajött, úgy adta teremtettézett, hogy csak úgy zengett belé a ház.

- Ne légy már olyan mérges, kedves uram – mondta neki a felesége. – Holnap majd cserélünk: én kimegyek az emberekkel kaszálni, te meg rendbe teszed a házat.

No, tetszett ez az embernek, rá is állt.

Másnap hajnalban az asszony vállára vette a kaszát, és indult ki a rétre, az ember meg otthon maradt, hogy rendbe tegye a házat. Először is vajat akart köpülni, de alighogy köpült egy keveset, megszomjazott. Lement hát a pincébe sört csapolni. Ahogy éppen csapol a söröskancsóba, hallja, hogy a disznó bement a házba. Le sem teszi a csapot, szalad fel a pincelépcsőn, ahogy csak bír, nehogy a disznó felborítsa a köpülőt. Ha­nem, amint felér, a disznó már felborította a köpülőt, és vígan habzsolta a padlóra ömlött tejszínt. Úgy feldühödött erre az ember, hogy egészen megfeledkezett a söröshordóról, csak a disznó után vetette magát. Utol is érte az ajtóban, s úgy belé rúgott, hogy a disznó menten felfordult. Most már eszébe jutott az embernek, hogy a csap ott van a kezében, de mire leért a pincébe, minden sör kifolyt a hordóból.

Ment hát megint a tejes kamrába, és talált is még annyi tejszínt, hogy megtölthette a köpülőt. Nekilátott a köpülésnek, hogy legyen vaja az ebéd­hez. Alighogy köpült egy keveset, eszébe jutott, hogy az istállós tehén még nem kapott enni-inni, pedig már magasan járt a nap. Restellte kihajtani a kertbe, azt gondolta, inkább felküldi a háztetőre; tőzeggel volt fedve a tető, és szép dús fű nőtt rajta. Meredek hegyoldalban állott a ház, az ember meg úgy gondolta, hogy ha deszkát fektet a hegyoldalról a tetőre, akkor majd fel tud rá menni a tehén. De a köpülőt most már nem merte ott hagyni, mert a kis gyerek ott mászott négykézláb a padlón – még feldön­tötte volna. Hátára vette hát a köpülőt, de még meg is akarta itatni a tehenet, mielőtt feleresztené a tetőre. Fogja a vödröt is, megy vele a kútra, de ahogy áthajol a kút káváján, hát az egész tejszín a nyakába csorog a köpülőből.

Délre járt már az idő, és vaj még mindig nem volt. Gondolta az em­ber, kását főz. Vizet öntött hát a bográcsba, felakasztotta a szabad tűzhely fölé. De most eszébe jutott, hogy ha a tehén lelép a tető széléről, még lábát vagy nyakát töri. Felment hát, hogy megkösse, a kötél másik végét meg leeresztette a kéményen, és a maga lábára kötötte hirtelenjében, mert a bográcsban már forrott a víz, keverni kellett a kását. De amint keverte a kását, a tehén mégiscsak lepottyant a tetőről, és persze felhúzta a mi emberünket a kéménybe. Ott lógott a tehén a fal mellett, az ember meg a kéményben. Egyikük sem tudott megszabadulni.

Az asszony meg csak várta, egyre várta, mikor kiáltja már neki az ura, hogy kész az ebéd; de csak nem tudta kivárni. Elunta a várást, és hazain­dult. Ahogy meglátta a tehenet lógni, egy-kettőre elvágta a kötelet a kaszá­val; erre meg az ember zuhant le a kéményben. Ott állt fejjel a kásában, mikor a felesége belépett.

A róka meg a rászedett medve

(Creanga. Ford. Jékely Zoltán)

Volt egyszer egy ravasz róka. Éppen olyan csalafinta volt, mint min­den más róka. Úgy esett a dolog, hogy egész éjszaka zsákmány után kó­szált, de sehol sem talált. Pitymallatkor kisétált az út szélére, leheveredett egy bokor alá, s azon törte a kobakját, hogy mi módon találhatna falniva­lót magának.

Orrát első lábára hajtotta és várt. Egyszerre csak halszagot hozott fe­léje a szél. Felkapta kissé a fejét, és lenézett a völgy felé az út mentében; hát látja, hogy jön-jön egy kétökrös szekér.

„Jól van – gondolta a róka. – Itt van végre a várva várt eleség!”

Azzal kiugrott a bokor alól, és elnyúlt az út közepén, mintha megdög­lött volna.

Amint a szekér a róka közelébe ért, meglátja az ökörhajtó ember, s azt hivén, csakugyan döglött, rászól ökreire: – Hóhe, hó!

Az ökrök megálltak. Az ember odament a rókához, jó közelről meg­vizsgálta, s úgy találta: nincs abban már semmi szusz.

Erre így szólt:

- Mi az ördögnek jött ez ide megdögleni? Tyű! Be szép kacabajkát csináltatok a feleségemnek a bundájából!

Nem is habozott soká, tarkón fogta a rókát, a szekérhez cipelte, s feldobta – éppen a halak tetejére. Aztán rákiáltott az ökreire:

- Csá, Zsaján, Burján, nye! Az ökrök elindultak.

Az ember az ökrök mellett ballagott, s egyre gyorsabb járásra ösztö­kélte őket: úgy szeretett volna már hazaérni, hogy lenyúzhassa a róka bőrét.

De alighogy elindultak az ökrök, a róka egymás után rugdosta le a halakat a szekérről. Az ember csak hajtott, a kerekek nyikorogtak, a halak meg hulldogáltak.

Mikor a tolvaj róka már jó csomó halat leszórt a szekérről, ő maga is leugrott nagy ügyesen, és gyorsan kezdte összeszedegetni a halakat. Gar­madába gyűjtötte, aztán lehordta a rókalyukba, s nekilátott az evésnek, mert már szörnyű éhes volt.

Még jóformán le sem nyelte az első falatot, mikor betoppan hozzá a medve.

- Jó étvágyat, koma! Tyű, de sok halad van! Adhatnál nekem is, ször­nyű ehetnékem van!

- Itt felkophat az állad, komám! Nem azért vesződtem, hogy más egye el! Ha annyira megjött az étvágyad, lógasd be a farkad a mocsárba, mint én, lesz majd halad, amennyi beléd fér.

- Taníts meg rá, édes komám, mert én nem tudom, hogyan kell halat fogni.

A róka kivicsorította a fogát, és így szólt:

- Hajjá, komám! Hát nem tudod, hogy a szükség olyasmire is sarkall, amire semmi kedved, s olyasmire is megtanít, amit eddig nem tudtál? Hát idefigyelj, komám! Akarsz halat enni? Ha igen, estére menj le a mocsár­hoz, oda az erdő szélire, lógasd a farkad a vízbe, s maradj veszteg, meg ne mozdulj reggelig! Akkor jó erősen rugaszkodj neki, a part felé, s ne félj, teméntelen sok halat rántasz ki, nálam kétszerte-háromszorta többet is!

A medve nem szólt egy szót sem, csak loholt a mocsárhoz, az erdő szélére, s a farkát belógatta a vízbe!…

Ezen az éjszakán olyan hideg szél kerekedett, hogy az ember nyelve megfagyott a szájában, de még a parázs is a kemencében. A mocsár vize is alaposan befagyott, s a jég úgy odafogta a medve farkát, mint valami harapófogó. Telt az idő, s a medve nem szenvedhette tovább a hideget: hirtelen mozdulattal rántott egyet magán. Szegény medve! Ahelyett, hogy halat fogott volna, még a farka is leszakadt.

Hej, micsoda bömbölésbe kezdett, s mekkorát ugrott fájdalmában! Szörnyű haragjában, hogy így becsapta a róka, mindjárt indult is, hogy megölje. A ravasz róka tudta, hogyan kerülje ki a medve dühét. Kibújt a rókalyukból, és elrejtőzött egy közeli fa odvában.

Mikor meglátta a farkatlan medvét, rákiáltott:

- Hé, komám! Tán megették a halak a farkadat, vagy olyan falánk voltál, hogy nem hagytál egy halat sem a mocsárban?

A medve, mikor látta, hogy a róka még ki is kacagja, még jobban megmérgelődött, s neki futamodott a fának. De az odú szája olyan szűk volt, hogy nem fért be rajta. Keresett hát egy kampósbotot, és kotorászni kezdett az odúban, hogy azzal piszkálja ki onnan a rókát, s megfizessen neki… De amikor a kampósbot a róka lábába akaszkodott, a ravaszdi így kiáltott:

- Húzd csak, ostoba! Mit bánom én, ha el is húzod helyéből a fát! Mikor pedig a fába akadt a kampósbot, akkor így nyüszített:

- Jaj, jaj, komám! Ne húzd, mert eltöröd a lábam!

Erőlködött a medve, szakadt róla a verejték, de hiába. Csak nem tudta kizargatni a rókát a fa odvából.

Hát így szedte rá a róka a medvét.