Marék Veronika: Mese a csillagról

Kuncog a csillag:
Csökken a Hold!
Már csak egy kifli,
Már csak egy pont.

Nevet a csillag:
Sötét a Hold!
Fekete égen
Fekete folt.

Figyel a csillag:
Dagad a Hold!
Kövérebb lett, mint
Amilyen volt!

Zokog a csillag:
Teli a Hold!
Hatalmas fénye
Csillagot olt!

M. Simon Katalin: Az ég csodái

Kék tenger az ég,
Rézkorong a Nap...
Kék tengerben
Rézkorong
A part felé tart.
Aprócska fények
A Tejútra hullnak,
Göncölszekér után
Nagymedve csoszog,
Hold udvarában
Fiastyúk tanyázik,
Körötte ragyognak
Csillagfiak.

Kiss Dénes: Csillag iszik

Az ember, mert ez is dolga,
kirándulni ment a Holdra.

Űrhajója vitte, hozta,
a kozmoszban elringatta.

Tejút-fának fényes ágán
csillag-rigó ragyog sárgán.

Pályájukon mind a bolygók
örökmozgó napraforgók.

Az ember, mert ez is dolga,
kirándulni jár a Holdra.

Hold porában ember táncol,
csillag iszik lábnyomából.

Kányádi Sándor: Ha a napnak

Ha a napnak lába volna,
bizonyára gyalogolna.
Ha pedig keze is lenne,
akkor ő is cipekedne,
s leülne, ha elfáradna,
ide mellénk, a kis padra.

Kérges kezét térdre ejtvén,
merengne a holdas estén.
Úgy várná be, szépen ülve,
hogy a föld őt megkerülje.

Jancsik Pál: A Göncöl szekerén

Az ott fenn a Göncölszekér,
a kereke ezüstfehér,
csillagokból van a rúdja,
nincsen lova ami húzza.

Itta Pejkó, itt a Ráró,
a két tüzes, gyors hintaló,
befogom a Göncöl elé,
úgy vágtatunk hazafelé.

A Tejúton véges-végig
csillagpor száll föl az égig,
jó nagyokat kurjongatok,
ostorommal pattogtatok.

Fecske Csaba: Hold és álom

Fuss el minden ablakig,
ablakig,
éjjel a hold ott lakik,
ott lakik,
minden ablak hűvösében,
aranyvörös ködmönében
hajnalig,
hajnalig.

Hát az álom hol lakik,
hol lakik,
alkonyattól hajnalig,
hajnalig?
Minden kisgyermek szemében:
feketében, zöldben, kékben,
ott lakik,
ott lakik.

Donászy Magda: Csillag

Fényes csillag vagyok
odafenn az égen.
Sokszor utaztam már
a Göncölszekéren.

Van sok kis pajtásom:
csillagfiúk-lányok!
A tejúti csillag–
óvodába járok.

Bornemissza Endre: Fenn az égen

Fenn az égen kerek folt.
Talán labda, talán Hold?
Gábor azt állítja, labda,
Ő dobta fel a magasba.
Úgy feldobta, fenn is maradt
S szórja fényét, mint a Nap.
Én azt mondom, az a Hold,
mert ott fenn a magas égen
mérhetetlen messzeségben
játéklabda sose volt.

Balázs Imre József: Borzas csillag

A Hold udvarából jöttem,
azóta sem fésülködtem.
Borzas Csillag a nevem,
Kissé kócos a fejem.

Sugaraim rendezgették,
nappal sapkával befedték.
Elszöktem egy hűs hajnalon,
most egy csillagszórón lakom.

Hogyha gyufa közeleg,
ide-oda szökdelek.
S hogyha már pihennék végre,
visszaköltözöm az égbe.

Nemes Nagy Ágnes: Űrhajó és jegenyék

Láttam este űrhajót,
jegenyéken átfutót.
Hét jegenyét láttam én –
az futott a fák hegyén,
láttam, amint utat hasít
egyik fától a másikig.
Hogy nem volt az űrhajó?
Jegenyén az nem futó?
Hogy léggömb volt, repülő?
Sárga fény és levegő?
Vagy csillag szállt fejem felett?
Az is lehet, az is lehet.

Drégely László: Farsangi bál

A zenészek
Muzsikálnak,
Fürge lábak
Táncot járnak,
Járja Sára,
Meg a párja,
Víg a kedvük
Itt a bálba'
Táncol a bohóc,
Huszár, medve,
Sanyi manó
Mek-mek kecske,
Mazsola is
Vígan járja,
Böbe baba
Lett a párja,
Sürög-forog
A sok népség,
Reggelig tart
A vendégség!

Drégely László: Babafarsang

Baba-farsang
Baba-bál,
Táncol a sok
Baba-pár.

Medve Berci
Trombitál,
Keljfeljancsi
Fejen áll.

Járták tegnap,
Járják ma,
Elfáradnak
Holnapra.

Drégely László: Disznótor

Varjúcsapat száll  az égen,
Disznót ölnek faluvégen.
Lobog a tűz, nagy a lángja,
Ízes tor lesz vacsorára.
Márton fogta disznó farkát,
Mari sütött sok pogácsát,
Van itt hurka, kolbász, sonka,
Vendégek is jönnek sorba.
Gyere te is, Gyuri, Sára,
Meghívlak a vacsorára.

Drégely László: Hógolyózás

Jaj, de jó,
hull a hó,
repül már,
a hógolyó!

Messze száll,
meg sem áll,
míg egy orra,
rátalál.

Aki sír,
annak fáj,
megfoglak,
szaladjál.

Drégely László: Kiszámoló

Egy, három, öt,
Sárga a tök.

Kettő, négy, hat.
Jön már a fagy.

Ereszek alatt
Fázó madarak...

Egyet, hármat, ötöt,
Leszedtük a tököt.

Kettőt, négyet, hatot,
Kibírjuk a fagyot.

Drégely László : Jancsi bohóc

Hipi-hop,
Itt vagyok,
Szamárfület
Mutatok.
Hoplá-hó,
Táncolok,
Ugye milyen
Szép vagyok?
Orrom retek,
Fülem kajla,
Aki itt van,
Hangom hallja:
Jancsi bohóc
Az én nevem,
Aki sír, azt
Kinevetem! 

Drégely László: Tavasz hívása

Sándor, József, Benedek,
Vártunk rátok eleget,
Sok volt már a télből,
Hóból, hideg szélből –
Hozzatok meleget,
Zöldellő rügyeket,
Madár dala szálljon,
Lepke táncot járjon,
Süssél nap, fényes nap,
Hozz meleget mindennap!

Drégely László: Kamrában az egerek

Kamrában az egerek
Szaladgálnak eleget,
Addig cincog mindegyik,
Míg a macska nincsen itt.
Ha a macska hazaér
Elbújik a sok egér!

Drégely László: Pereg a dob

Pereg a dob:
Tra-ta-ta,
Most kezdődik
A csata.
Papírcsákó
Fejemen,
Ezt a csatát
Megnyerem.
Lovam seprő:
Nyi-ha-ha,
Vágtat, mint egy
Paripa.
Kardom is van:
Fakanál,
Aki nem fut,
Pórul jár!

Drégely László: Csillagjáró három lepke

Szederje-bederje -
Gesztenyefa ágon
Három sárga lepke.
Egyik elszáll reggel,
Másik elszáll délbe'
A harmadik este
A csillagos égre,-
Csillagokról seper
Harmatot a rétre.

Drégely László: Mondóka

Macska farka
Tarka – barka,
Három szarka
Rászáll arra,
De nehéz a
Három szarka,
Lekonyul a
Tarka – barka
Macska farka.

Drégely László: Karácsonyi köszöntő

Csillagfény - gyertyafény
Karácsony estéjén

Öröm és békesség
Tündöklő fényesség

Fenyőfa, ajándék;
Cukorka, sok játék…

Asztalon friss kalács,
Illata mily csodás!

Kis fiúk - kis lányok,
Minden jót kívánok!

Drégely László: Tél előtt

Lombja hull a fáknak, fúj a szél.
Kismadarak fáznak, jön a tél.
Fenn a magas égen felhő jár.
Varjúcsapat mondja: jaj de kár!
Úgy bizony, jaj de kár!
Jobb a tavasz, jobb a nyár!

De ha hull majd a hó, repül a szán,
ez is jó, hej hahó!

Drégely László: Tél

Varjúcsapat száll az égen
Itt a tél.
Hó borítja hegyek csúcsát
Fúj a szél.
Barnamedve barlangjában
Alszik már.
Megnézheti, aki éppen
Arra jár.

Drégely László: Macskaházi Benedek

Macskaházi Benedek,
megfogott egy egeret.
Egér mondta Benedek,
engedj már el engemet!
Nem engedte Benedek,
hanem nagyot nevetett.

Ne nevess ki Benedek,
megharapom kezedet!
Megijedt a Benedek,
letette az egeret.
Az egér jót nevetett,
hoppon maradt Benedek.

Drégely László: Favágók

Távol az úttól,
Az erdő mélyén,
Hó-rukk, hó-rukk,

Csattog a fejsze
Fáknak a kérgén,
Hó-rukk, hó-rukk.

Törnek az ágak,
Dőlnek a tölgyek,
Hó-rukk, hó-rukk,

Favágók hangját
Zengik a völgyek,
Hó-rukk, hó-rukk!

Arany László: A vadgalamb és a szarka

Tudod-e miért nem ért a vadgalamb a fészekcsináláshoz, miért rak olyan hitvány fészket, mely csak néhány szál száraz ágból van összetákolva?
Elmondom én.
A vadgalamb a szarkát kérte meg, hogy tanítsa meg őt a fészekrakásra, mert ebben a szarka igen nagy mester, s olyan fészket tud csinálni, hogy ahhoz a héja ölyű hozzá nem ér. A szarka szívesen elvállalta a tanítást, s fészekrakás közben, míg egy-egy gallyat helyére illesztett, mindig mondogatta a maga módján:
– Csak így, csak úgy! Csak így, csak úgy!
A vadgalamb erre mindig azt felelte:
– Túdom, túdom, túdom!
A szarka elhallgatta azt egy darabig, de utoljára megharagudott.
– Ha tudod, csináld! – s otthagyta a fészket fele munkájában.
A vadgalamb aztán azóta sem tudott ebből a mesterségből többet megtanulni.

Móra Ferenc: A fecskék

Egy áprilisi reggel édesapánk csendesen kinyitotta a szobánk ajtaját, és közben ébresztgetett bennünket.

- Halljátok csak, ti álomszuszékok, vendégeink érkeztek az éjszaka! Hallgassátok csak, hogy köszöntenek benneteket!

A tornácról a hajnali csendességben édesen csicsergett be a köszöntő:

Fityfiritty, fityfiritty, kikelet kivirít. Terike, gyere ki, Ferike, gyere ki, csicseri, csicseri.

Megjöttek a fecskéink!

Még abban az órában hozzáfogtak a fészekrakáshoz. Az eresz szögletében ragasztották meg gömbölyű kis fészküket maguk gyúrta sárból, szalmatörekből. Nincs az a kőmívesmester, aki fürgébben dolgozna náluk. S ahogy a sarat hordták, rakták, simították, gömbölyítették, minden mozdulatuknál mondtak valamit:

- Vakolat van-e még?

- Van elég.

- Add errébb!

- Fuss szalmáért, picike!

- Hozom én ízibe.

- Hocc ide!

- Cvikk, cvikk, cvikk!

- Mi tetszik?

- Jó ebéd tetszenék.

- Milyen legyen az ebéd?

- Bogaracska, legyecske.

- Kis fecske, gyere csak a kertbe, gyere, gyere, gyere!

Azzal huss, ki a kertbe, ahol igazán terített asztalt találtak. Csak a szájukat kellett tátogatni, szinte magától hullott bele a sok bogár. El is pusztították őket egy hét alatt, úgy, hogy aranyért se lehetett volna egyet se találni közülük. Még az utcánk tájékáról is eltakarodott a sok bogár, olyan rendet tudtak tartani a mi kis zselléreink.

Móra Ferenc: Két kis csirke

Tyúk anyónak dolga akadt a veteményes kertjében. Meg kellett nézni, érik-e már a papsajt, fodorodik-e a zsályalevél, tejesedik-e a vad mák? Féreg nem túrja-e ki a muhart, rossz szomszéd nem eszi-e a friss porcfüvecskét? Egy lépés a hossza, egy lépés a széle árokparton a Tyúk anyó veteményes kertjének: bizony nagy gond azt rendben tartani egy szegény tyúkocskának. Amelyiktek nem hiszi, próbálja meg.

Elég az hozzá, hogy Tyúk anyó útra készülődött s már a napernyőjét is fölnyitotta volna, ha lett volna neki. Csakhogy nem telik ám annak napernyőre, akinek olyan két kis csirkéje van, mint Tyúk anyónak! A Kendermagos meg a Búbos!

Az ám, a Kendermagos meg a Búbos! A nagy készülődésben egész megfeledkezett róluk Tyúk anyó. Ejnye, de jó, hogy eszébe jutottak, örömében egész nekipirul a taréja.

- Sárgarépa, karaláb, gyertek elő legalább! - kiált be Tyúk anyó a tormalevelek közé, mert a tormaerdőben szoktak hűsölni a kis árvák.

- Mit-adsz, mit-adsz, mit-adsz? - gurul elő fürgén a tormák közül a Búbos.

- Mit-mit-mit? - segít neki a Kendermagos is.

Tyúk anyó kiterjeszti a két szárnyát és szeretettel cirógatja meg a kis csirkéit:

- Minden szépet, minden jót, gyönge búzát, zöld borsót, csak jók legyetek addig, míg Tyúk anyó odajár. Kút felé ne menjetek, kányától őrizkedjetek, macska elől meneküljetek, egymással ne veszekedjetek. Búbosom, te öregebb vagy, mint a Kendermagoska: neked legyen több eszed. Amelyiktek veszekszik, annak hátrakötöm a sarkát.

Evvel Tyúk anyó kicsusszant a kapu alatt, a két kis csirke pedig úgy megijedt, hogy azt se tudták, melyikük a Kendermagos, melyikük a Búbos.

- Ugye, Búboska, rossz lehet az, mikor a csirkének hátrakötik a sarkát? - tűnődött Kendermagos.

Búboska szólni se tudott ijedtében, csak a bóbitája reszketett, hanem aztán eszébe jutott, hogy ő az öregebb s fölbátorította a testvérkéjét:

- De ha össze nem veszünk, nem kötik ám hátra a sarkunkat!

Nagyfejű veréb illegette magát a bodzabokor levelei közt, ezt már nem állhatta meg szó nélkül:

- Az lenne már a nagy csuda, nem látott még olyat Buda: minden csirke méregduda - csiripelt le a kis csirkékre.

A két kis csirkének nem is kellett egyéb. Egyszerre elfelejtették, hogy ők meg vannak ijedve. Fölborzolták a tollukat s visszasipítottak a nagyfejű verébre:

- Ti-zen-ket-tő egy tu-cat-ba, ti-zen-ket-tő egy tu-cat-ba!

Nagyfejű veréb úgy elszégyellte magát erre a csúfolódásra, hogy mindjárt elrepült, meg se állt a másik bodzabokorig, onnan töltötte rájuk a mérgét:

- Csirke csipog, csipi, csipi: ha egyéb nincs, egymást csípi!

- Tőlem járhat a kereplője - mondta Búbos a Kendermagosnak - én tudom, hogy nem veszek veled össze!

- Én nem veszek össze! - meresztgette kopasz nyakát a Kendermagos - még ha te összevesznél is!

- De én nem veszek össze, mert én öregebb vagyok - bizonyította Búbos.

- Azért is én nem veszek össze! - kötözködött a kis Kendermagos.

Búbos fölágaskodott, hogy nagyobbnak lássék s elsipította magát:

- Koty, koty, koty, koty, koty, koty, csirkéim, hol vagytok? - kérdezte ijedten, ahogy az udvaron körülnézett.

- Itt, itt, itt, itt, itt, itt - csipogott keservesen a Búbos meg a Kendermagos.

Tyúk anyó ijedten futott a vályúhoz:

- Hát ti, haszontalan csirkék, hogy kerültök a vízbe?

- Fürdöttünk, anyóka - szepegte a Búbos.

- Melegünk volt, anyóka - tódította a Kendermagos.

Tyúk anyó mindjárt a szárnya alá szedte ázott kicsinyeit s nem győzte őket pirongatni, míg eléjük szórta a friss füvecskét:

- Szégyelljétek magatokat, csúnya porontyok. Jóravaló csirke nem megy vízbe. Libának való az ilyen ostoba mulatság.

Móra Ferenc: Kecskebál

A kécskei kecskének
-mek-mek-mek-
baja esett szegénynek,
-mek-mek-mek-
belehágott a villába,
beledagadt a bal lába,
-mek-mek-mek.

A békához elfutott,
-mek-mek-mek-
varrjon néki papucsot,
-mek-mek-mek-
abban nem fáj majd a lába,
elmehet a kecskebálba
-mek-mek-mek.

A béka szót fogadott,
-mek-mek-mek-
varrt papucsot, jó nagyot,
-mek-mek-mek-
kövér lapu leveléből,
onnan szedte a tószélről
-mek-mek-mek.

Örült neki a kecske
-mek-mek-mek-
szakállát rezegtette:
"mek-mek-mek-
A kécskei kecskebálon
fogadom, hogy nem lesz párom
-mek-mek-mek!"

Móra Ferenc: Harkály mester szerencséje

Télidőben későn ébred még az erdő is. Nincs, aki költögesse. Oda vannak a vidám szavú madarak; aki itthon maradt közülük, örül, ha mentül tovább nyújthatja az éjszakát. Legalább addig se gyötri a gond: hogy hol terítenek neki ma ebédre?

Mikor a tudós bagoly, aki egész éjszaka a csillagokat vizsgálgatta, hajnal szőkülésekor hazafelé suhog a ködben, még akkor minden alszik. A fák csendesen bólogatnak: álmukban bizonyosan virágukat ringatják a meleg napsugárban. Lassú horkolás hallatszik a fahegyről: ott a mókus álmodik puha vackán friss mogyoróról. A sűrűből is jön valami halk neszezés: az összebújt őzikék kergetőznek álmukban a csörgő patak partján. Bezzeg mackó bácsi akkorákat szusszan az erdő mélyén, hogy elhajtana egy szélmalmot. Bizonyosan mézet talált álmában a Tányértalpú s most a vad méhecskék elől menekszik esze nélkül.

Meleg napsugár, csörgő patak, mézelő méhecskék? Az ám, ólomszín felhők, csepegő köd, nyirkos hideg. A bölcs bagolynak minden tolla reszket, ahogy lebegtében elsóhajtja magát:

- Hu-hu, jobb nyáron! Hu-hu, de fázom!

- Kidobolták Szentesen: aki fázik, reszkessen - recseg bele valami jókedvű nevetés a hajnali csendbe.

Tudós bagoly ijedtében majd leejti a pápaszemét: ugyan kinek van ilyen hangos jókedve ebben a cudar időben?

Harkály mesternek biz ott, aki kint gubbaszkodott a háza küszöbén, nagy faodú szélén. Piros sapkája csak úgy villog a félhomályban, ahogy csavargatja a fejét jobbra-balra.

- Nini, Harkály mester - mondja neki a bagoly -, de korán kialudtad magad! Tán valami szépet álmodtál, hogy olyan nagy jókedved van?

- Huj-huj - ujjong a mester -, úgy érzem, hogy ma valami különös szerencsém lesz.

- Bizony rád is férne - szánakozik a bagoly -, mert olyan vagy már, mint a hét szűk esztendő.

Az erdők tollas ácsmesterét csakugyan nagyon megviselte a tél. Tisztes fekete gúnyája, szép zöld kötője csakúgy lityeg-fityeg rajta, hiába: tél az idő, nincs kereset, üres a konyha. Hetek óta nem evett húsocskát, csupa fenyőmagon tengődik a jámbor.

- De érzem, hogy ma valami különös szerencsém lesz - biztatja magát a mester s nyakába veszi az erdőt: hátha kerülközik egy kis munka valahol.

Először a fenyőfákat kopogtatja sorra. Azokban lakik a fenyőpille könnyű hernyója, nincs annál fölségesebb eledel a harkálygyomornak. Az ám, de a hernyónak is van magához való esze: olyan mélyen bevette magát a fába, hogy odáig ugyan be nem ér az ácsbalta, ha tövig kopik is.

- Mindegy az, mégiscsak valami szerencse ér ma engem - csóválta a mester a piros sapkát s nekifeszíti a vésőjét a cserfakéregnek. Ott lakik az ormányos bogár, bizony azt is jó lenne kávézni.

- Ki-jő, ki-jő! - kiabálja Harkály mester diadalmasan.

De bizony nem jön ki az az ármányos ormányos.

Sebaj, hiszen még a bükkfák hátra vannak. Pedig azoknak a repedéseiben tanyázik a százlábú bogár.

- Gyer-gyer, gyer-gyer! - kopácsol a mester. De nem hiába van száz lába a százlábú bogárnak, úgy elindul velük, hogy nyoma se marad.

Pedig lefelé csuszkál már a napocska az égen s ugyancsak vacsorázhatnékja van a mesternek. Ej, ej, hát csak nem mutatkozik az a különös szerencse? Nyilván azoknak az öreg nyárfáknak a kérge alatt bujkál. Nem baj, ha csupa hangyatojás lesz is, az is drága koszt ebben a szűk időben.

- Kipp-kopp, kipp-kopp - dolgozik a fejsze, hasad a forgács, de semmi sincs alatta. Alighanem olyan vidékre hurcolkodtak a hangyák, ahol nincsen ács a faluban.

- Hű-hű, hű-hű - sóhajt szomorúan a mester - miből éljen meg most már a szegény mesterember? Már látom, hogy el kell bujdosnom erről a tájról, ahol semmi becsülete az iparosnak.

Pedig dehogyis nincs, dehogy! Alig ért haza Harkály mester, mindjárt rákopogtatták az ablakot. Egy kövér csigabiga ágaskodott be rajta:

- Ugyan mester, foltozd be a házamat, kilyukadt a teteje, mind bever rajta az eső.

- Kérem alássan, kérem alássan - szorgoskodott a mester s úgy beácsolta a tetőt, hogy tán szebb volt, mint azelőtt. Hálálkodott is a csigabiga, ahogy csak a szarvaitól telt, hanem a mester nem érte ám be szép szóval:

- Hohó barátom, hát a napszám hol van?

- Napszám - meresztgette a csiga a szarvait -, hát nem elég, hogy dolgot adtam, még meg is fizessek érte?

- De mindjárt, de tüstént! - rikoltozott a mester - háziúr létedre elvennéd az ingyen munkát a szegény embertől?

- No, majd nyáron küldök egy kis tormalevelet, ha el nem felejtem - integetett nagy kegyesen a csiga s azzal kotródott be a száraz levelek közé.

- Úgy? Majd a nyáron? Ha el nem felejted? - ugrott utána a mester s sutty! úgy kirántotta a csigát a házából, mintha benne se lett volna.

- Kirántott csigát is régen vacsoráltam - bóbiskolt álmosan, mikor a háziurat lenyelte -, de éreztem én ezt már reggel, hogy ma valami különös szerencse ér engem.

Móra Ferenc: Csupaszem, a világjáró

Aki vízparton járt már valamikor, mindenki látta már Csupaszem békát, a papucsosmestert. Nyakba vetett zöld kötényéről, munkára termett keze-lábáról könnyű felismerni ezt a jóravaló mesterembert. De legkönnyebben a szeméről, mert ahhoz fogható nagy szem nem kerülközik több a nádasban. Hozzá még Csupaszem mester nem is az arcán hordozta a szemeit, mint más istenteremtése, hanem a feje tetején. Büszke is rá az öreg papucsosmester, hogy ő a feje tetejével lát.

- Ebből is kitetszik, hogy valami előkelő nemzetség ez a miénk - mondja estendén a Csupaszem a porontyoknak, mikor jó étvággyal elfogyasztották a szúnyográntottát.

- Elég baj az nekünk - kuncogott az egyik kis Csupaszem -, hogy mink a fejünk tetején látunk.

- Miért? Miért? - kérdi az öreg Csupaszem.

- Mert így nem tehetünk a fejünkre kalapot - nevette el magát a poronty.

De sietett is ám elkotródni az iszapba, hogy hirtelenében kalapot ne mérjen a fejére a gyékénybuzogánnyal az öreg Csupaszem.

Mert semmit sem utál jobban az öreg papucsos, mint a kalaposmesterséget. Azt mondja, hogy csak olyan éhenkórász népeknek való, mint a gémek, akik még tollat is tűznek a süvegük mellé. Szabadfővel jár az igazi vízbéli nemes, de papucsban, hogy meg ne szúrja a talpát a sulyomtövis.

Lapulevélből szabja Csupaszem a papucsot, s míg ő ott szorgoskodik a vízparton, Csupaszem anyó a sás közt keveri az ebédhez való rántást. Ki-kiszól a konyhából a papucsosműhelybe:

- Mit varrsz? Mit varrsz?

- Papucso-cso-cso-cso-cso-csot, papucso-cso-cso-cso-csot - dúdolgatja vissza a mester.

- Szép mesterség is ez annak, aki nem tud egyebet - zümmögi a feje felett az aranyos szárnyú szitakötő.

- Hát te mit tudsz? - kérdezi Csupaszem.

- Szitát kötögetni, vásárokra járni, repkedni, szállni, világot látni.

- Világot látni? Ugyan mit látsz te többet, mint én, te éhendongó.

- Túl a dombon erdőt, rétet, mindenféle tarka népet, csacska, locska patakot, egy tarisznya szúnyogot.

- Minek ez a nagy tudomány egy hitvány szitakötőnek? Tán szolgabíró akarsz lenni Tápén?

- Uccu tolla, motolla: kinek arra mi gondja! Hanem tudod mit, mester? Ha szolgabíró leszek, megveszem a szemedet ablaknak a megyeházára. Úgyse veszed semmi hasznát.

- Kapjon el a béka! - vartyogott haragosan Csupaszem, s csakugyan utánakapott a szitakötőnek.

Hanem az már akkor a másik parton vallatta a virágos kákát, mit álmodott az éjszaka.

- Szerencséd, hogy elhordtad az irhád, mert majd megmutattam volna, hogy hasznát tudom venni a szememnek - dörmögött utána Csupaszem mester.

Hanem azért a szitakötő beszédje szöget ütött a fejébe. Szó, ami szó, mégiscsak illendő volna egyszer körülnézni a világban az ilyen magaformájú előkelő személynek. Akkor lenne még csak nagy tisztessége a nádasban Csupaszem papucsosnak! Még tán a bíbic is ővele varratná az ünneplő papucsát!

Se szó, se beszéd tovább, Csupaszem elhajította a kaptafát, fölgyűrte a zöld kötőjét, s akkorát ugrott föl a dombra, hogy szinte puffant.

- Hová? Hová? - kiáltotta utána kétségbeesetten Csupaszem anyó.

- Megyek világot látni.

Bokrok, virágok nevetve csóválták meg a fejüket, mikor meghallották, hogy mi járatban van az öreg Csupaszem. Még a napocska is elnevette magát az égen: lett is Csupaszemnek olyan melege, hogy mire felére kapaszkodott a dombnak, már a nyelve is lógott.

- Hová, hová, Csupaszem bácsi? - kérdezte tőle csigabiga.

- Megyek világot látni - lihegett a szegény Csupaszem -, valamirevaló mesterember nem élhet meg anélkül, hogy körül ne nézzen egy kicsit a világban.

- Ugyan mit lehet rajta nézni?

- Mit-e? Nem a te eszedhez való az, kis öcsém! Túl a dombon erdőt, rétet, csacska, locska patakot, egy tarisznya szúnyogot.

- De már azt magam is megnézem - örvendezett csigabiga -, gyerünk együtt, Csupaszem bácsi!

Csupaszem bácsit elfutotta a békaméreg. Még hozzákötné magát ez a sehonnai vándorlegény, akinek hátán a háza, kebelén kenyere. Mérgében úgy nekirugaszkodott, hogy három ugrással fent volt a domb tetején.

- No, nézzük, milyen világ van itt - fohászkodott Csupaszem, s fölágaskodott két hátulsó lábára, hogy jobban körülnézhessen.

Nini, a kiskésit neki, hisz itt is csak olyan pocsolya van, mint a másik oldalon! No nézd, itt van még a papucsosműhely is! Lám, lám, hát ott nem az a sáskabokor hajladozik, ahol a vacsorára való szúnyogszalonnát pörkölik? Még az a békateknő is ott úszkál a vízen, amelyikben a kis Csupaszemeket szokta füröszteni az édesanyjuk.

- Hordja el a gólya ezt a világot, csak olyan az, mint a mienk! Hej, de bolonddá tett az a gonosz szitakötő - sopánkodott az öreg Csupaszem, szép csendesen legurítván magát a lejtőn. Nem érte föl ésszel a jámbor, hogy őbenne volt a hiba. Visszafelé látott, mikor két lábra állt, azért látta a tulajdon maga nádasát. Ilyen veszedelem van abban, ha valaki a feje tetején viseli a szemét.

A parton már ott várta az egész családja. Csak úgy rezgett belé a nádas, ahogy az éhes Csupaszemek világlátott apjukat köszöntötték:

- Vár a vacso-cso-cso-csora, vár a vacso-cso-cso-csora!

Az öreg Csupaszem azonban ügyet sem vetett a nyájas köszöntésre. Fejest ugrott a vízbe, s úgy elbújt a nádtorzsába, hogy gólya legyen, aki megtalálja. Attól félt, hogy megkérdezik tőle a porontyai, elmén-e máskor is világot látni.

Móra Ferenc: Versenyfutás

Két csigabiga aludt a mocsár széliben a lapulevél alatt. Nagyon szeretném megmondani, hogy melyiket minek hívták, de bíz én nem tudom magam se, mert sose voltam velük barátságban. Hanem a bíbictől azt hallottam, hogy az egyiknek Csiga volt a neve, a másiknak meg Biga. Ezt a bíbic legjobban tudhatja, mert ő böjti napon csigabiga-rántottat eszik. Már olyanformán, hogy kirántja a csigabigát a házából.

Azt is nagyon szeretném elmesélni, hogy a Csiga szarva nagyobb-e, mint a Bigáé, vagy a Bigáé kisebb-e, mint a Csigáé, de ezzel már igazán nem szolgálhatok. Úgy behúzódtak a házukba, hogy még a szarvuk hegye se látszik ki. De még a házajtót is behúzták maguk után, hogy hűvösebb legyen odabent, s ez a legokosabb, amit ilyen nagy melegben tehetnek, így legalább azt se hallják, hogy a szúnyog-prímás a hegedűjét hangolja a nádlevélen:

Zini, zini, zene, zene, csak legszebb a szúnyogzene!

Bezzeg meghallják, mikor a nádiveréb elcserregi magát a fejük fölött:

- Csiri, csere, Gyuri gyere! Merre gyere? Erre gyere!

Biga hirtelen fölébred, kipattantja az ajtót, s megkocogtatja a szarvacskájával a Csiga pajtás ajtaját.

- Kelj föl, te álomszuszék, mert a hasadra süt a nap!

Én ugyan nemigen értek a csigabigák nyelvén, de bizonyosan ez lehetett az értelme a kopogtatásnak, mert Csiga pajtás egyszerre odább gungorodott házastul, így már nem a hasára süt a nap, hanem a hátára.

"Hadd aludjon szegényke!" - gondolta Biga, és nem keltegette tovább. Majd fölébred, ha egyéb dolga nem lesz. Jobb nem bántani, mert olyan természete van a csigának, hogy durcás és kötözködő, ha nem alussza ki magát. Inkább sétált egyet a sáslevelek árnyékában, mert nem árt egy kis séta a csigabigának se.

Mire Biga visszaérkezett, Csiga is kinyitotta akkorra a szemét. (Könnyű neki, mert a szarva hegyin hordja.) Javában tornázott egy nagy tormalevélen, de bizony nehezen ment neki a nyújtózás. Hiába, minden jóravaló csigabigának edzenie kell magát. Másképp nem tudna olyan hosszú sétákat tenni, mint ehol a Biga is.

- Éppen egy arasztot sétáltam - dicsekedett vele Csigának.

- Hiszi a pici - hitetlenkedik Csiga, s úgy bukik le a tormalevélről, hogy szinte nyekken. Sebaj, nem töri csontját, mert puha fűre esik. Különben se olyan helyen tartják a csigabigák az orrukat, hogy mindjárt eleredjen a vére.

- Nem nekem való mesterség ez - mondja Csiga -, nem volt nekem kötéltáncos semmi nemzetségem. Tudok én ennél jobbat is, fussunk versenyt!

Biga három bukfencet vetett örömében.

- Látod, ez már beszéd. Nemhiába talpában az esze a csigabigának. No, hát rajta!

- Ohó, pajtikám, csak ne olyan szelesen! Hol lesz a versenypálya?

- Ehol van egy fűzfalevél, fussunk rajta, mint a szél. Aki előbb a hegyihez érkezik, megeheti a versenypályát.

- Itt a kezem, nem disznóláb! - rikkantotta el magát Csiga, s csak akkor jutott eszibe, hogy a csigabigák nem tartanak maguknak kezet, hogy ne kelljen kesztyűre költeni. Ahelyett rázták egymásnak a szarvát, hogy csak úgy recsegett bele a házuk teteje.

- In-dulj! - kiáltotta Biga, s úgy nekilódult, hogy meg se állt, csak egy körömfeketényire. Onnan nem állhatta meg, hogy vissza ne nézzen. Hát Csiga még akkor is ott toporzékolt álltó helyében.

- Ez nem igazság! Ezt nem tűröm! Induljunk egyszerre!

Biga bosszúsan visszamászott, s most Csiga vette át a vezetést, hármat billentvén a szarvacskájával.

- Egy, kettő, há-rom!

Most meg Biga késett meg egy hajszálnyival, s csapta össze haragosan a szarvait.

- Tudod mit, testvér? Keressünk versenybírót!

Nem kellett keresni se. A tudós levelibéka megszólalt a fejük fölött, egy leveles vesszőn:

- Nemhiába jártam én annyi iskolát, leszek én bíró. Tanult mesterségem nékem az. Csak éppen fölteszem a pápaszememet.

Bíró uram föltette a pápaszemét, a csigabigák szépen egymás mellé álltak. Bíró uram összeütötte a két tenyerét: krek-re, krek-re, krek-re, csigabigák gyepre - s a kis csigabigák úgy megindultak, mintha a világból ki akarnának szaladni.

Tán ki is szaladtak volna, ha a versenybíró egyszerre el nem jajdítja magát:

- Jaj!

Hátranéz Csiga, megfordul Biga: volt versenybíró, nincs versenybíró. Úgy lenyelte azt egy éhes gólya pápaszemestül, mintha nem is ő járt volna annyi iskolát.

- Jaj! - rezzent össze a Biga, s olyan gyorsan magára kapta a házát, hogy még csak jó éjszakát se kívánt Csigának.

- Jaj! - verődtek össze Csigának a szarvacskái ijedtében, s úgy magára csapta az ajtót, hogy tán ki se nyitja jövő ilyenkorig.

Ha éhes gólya a versenybírót le nem nyelte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Gárdonyi Géza: Muci

Egy rókafiút kaptam ajándékba Kovács Gergely uramtól. A rókafiú csak akkora
volt, mint valami macska. Kis macska. A szőre puha és finom, mint a selyem. A
tekintete ártatlan.
- Ezt a kis rókát megszelídítem – mondottam otthon –, úgy kísérget majd engem,
mint a kutya.
Elneveztem a kis rókát Mucinak.
Muci eleinte tejjel élt. Hempergett, játszott naphosszat. Megkergette az öreg
macskát is, és nagyon csodálkozott, mikor az haragosan a szeme közé fújt.
Barátságos kis jószág volt a Muci. Nem félt senkitől. A tenyeremből evett. Ha
valaki azt mondta neki:
- Muci, gyere ide! – fürgén odafutott, és a szeme csillogott az örömtől.
Néhány hónap alatt szépen kifejlődött. Örömöm telt benne, mikor magammal
vittem. Eleinte a zsebemben hordoztam, később a tenyeremen. Utóbb meg már úgy
követett, mint a kutya.
Egy napon azt a panaszt hallom, hogy a faluban ugyancsak fogynak a csirkék.
- Ha fogynak, az jó – feleltem –, a csirkének az a sorsa, hogy fogyjon. Inkább a
csirke fogyjon, mint az ember. Tojik a tyúk elég tojást.
- Az ám – felelték –, csakhogy nem ember fogyasztja a csirkét, hanem a Muci.
- Hát az lehetetlen.
- Márpedig mi láttuk – felelte a szomszédom.
No nem gondoltam volna, hogy a Muci ilyen korán rákap a szárnyasokra, s
éjjelenkint más udvarokban vígan pecsenyézik.
- Ejnye, gézengúz – szóltam megfenyegetve. – Hát te ilyen kópé vagy? Majd lesz
rád gondom.
Karikát csináltattam a nyakára és láncra kötöttem.
Az első éjjel vonított.
Reggel nem jelentkezett senki, hogy azon az éjjelen elveszett volna a csirkéje.
A második éjjelen csendesen viselkedett.
- No hálistennek – mondottam magamban –, Muci már megszokta a láncot.
Reggel azonban megjelent egy asszony és kopogtatott az ajtómon:
- A tyúkomnak csak a tolla van meg. Ehun-e. A Muci végzett vele.
- Bizonyos?
- Más nem lehetett.
Kimegyünk az udvarra.
Muci ott ül. A nyakán a karika. A lánc is ép.
A Muci eszerint ártatlan.
A következő éjjeleken hol egyik, hol másik háznál tűnik el ismét egy-egy szárnyas.
Az asszonyok mind nálam panaszkodnak.
De az én rókám minden reggel ott fekszik nyugodtan az udvaron. Nyakán a karika.
És táncol örömében, mikor a láncról leoldom.
Egy reggel Kovács Gergely állít be hozzám keserves panasszal:
- Uram – mondja a fejét vakarva -, elvitte a Muci a récémet.
- Nem lehet az, Gergely barátom, hiszen nézze meg, ahol a róka. Nyakán a karika.
-No pedig mégis az volt. Rá is vágtam a botommal, és amint a kerítés között
kibújt, egy marok szőre is ott maradt a léceken.
Megnézzük a róka bundáját, hát a két combján csakugyan ott a kék kerek csupasz
folt. A hátán meg az ütés vonala.
Most már világos, hogy Muci a csínytevő.
De ki oldotta le a nyakáról a láncot?
És ki kötötte vissza?
Valaki bosszúból ereszthette el. Vagy valami gyerek pajkoskodik vele.
Ezt meg kell lesnem.
A következő éjjel felhőtlen volt az ég. Sütött a holdvilág ragyogó fényességgel.
Az ablakhoz ültem és figyelemmel néztem a szobámból a rókámat.
Sokáig kellett várnom. S már derengeni kezdett az ég alja, amikor egyszer csak azt
látom, hogy Muci óvatosan körülnéz. Azután nekiveti a két lábát a karikának, és
kihúzza belőle a fejét.
Azzal óvatosan lépkedve eltűnik.
Hát eddig jól van.
De ki húzza vissza majd a karikát?
Ott maradtam az ablaknál és türelmetlenül vártam, hogy visszaérkezzék.
Körülbelül egy óra hosszáig várakoztam.
Láttam, ahogy Muci átdugja a fejét a kerítésen és a testét is átvonszolja a lécek
között. A kerítéstől egyenesen a karikához ment.
Hát bizony nem segített annak senki. Addig-addig forgatta a karikát, míg valahogy
a fejére csúszott. Akkor aztán fejedelmi nyugalommal terült végig a földön, s pár
pillanat múlva elaludt.
- Ebből látható uram – mondotta Kovács Gergely –, ahogy a kutyából nem lesz
szalonna, akként a rókából sem lesz házőrző kutya sohasem.

Gárdonyi Géza: Cicafuttatás

Mióta áll a világ, a cica meg a kutya nem szeretik egymást.
A kutya azt mondja:
- Én őrzöm a házat.
A cica azt mondja:
- Fontosabb az én hivatalom. Próbálja meg a kutya, fogjon egeret, hadd lássam, van-e olyan tudománya, mint nekem.
- Hamis a zúzád - mondja a kutya -, fogsz ám egeret, de magadnak, mert szereted az egérpecsenyét.
- Te pedig, kutyus, nem a házat őrzöd ám - feleli a cica -, hanem őrzöd a konyhaajtót. Mindig azt lesed, mikor vetnek ki csontot. Azért ugatsz, hogy a csonttól mindig elkergess.
- Én hű vagyok - mondja a kutya.
- Én szép vagyok - feleli a cica.
- Én okos vagyok - büszkélkedik a kutya.
- És én meg ügyes - kevélykedik a macska. Én nem harapom meg a gazdámat.
- Nem. Te csak megkarmolod.
- Persze, hogy megkarmolom, ha a farkamat húzza, de aztán kedveskedek neki: hozzádörgölöm a bajuszomat.
- Engem jobban szeretnek - mondja a kutya.
- Már miért szeretnének jobban? - feleli a cica. - Hát nem engem vesznek ölbe? És nem engem simogat-e mindenki?
- Ha én olyan piciny volnék, mint te, engem is ölbe vennének. Még inkább, mint téged - mondja a kutya. - Van egy piciny fajtájú rokonom, Pincsinek hívják, az jóformán gyalog is alig jár: mindig ölben viszik.
- No azt szeretném látni - mondja a cica -, hiszen ti még a muzsikához sem értetek.
- Hát te talán értesz?
- Értek hát. Tudok dorombolni. Eldorombolok én mindenféle nótát.
- Macskanótát.
- Nem is kutyanótát, mert azt még nem találták ki eddig.
- Nem félsz, hogy elhúzom a nótádat?
- Már hogy félnék? Egy ilyen kuvasz kutyától.
- Mit mondtál? Én kuvasz vagyok? No ezért meglakolsz.
A következő pillanatban már neki is ugrott a kutya a macskának. De a cica abban a pillanatban eliramlott. Fölszaladt az udvar kerítésére, onnan a fára. A nagy mérges ugatásra a szomszédból is átfutott két kutya, s azok is segítettek Bodrinak az ugatásban. Kergették a cicát, de biz a cica a faágról csak gúnyosan mosolygott rájuk lefelé.
- Uuu, uuu, uuu!
- Au, au, au!
- Vau, vau, vau!
Dühösködött a három kutya a fa lombozata felé. Minél bosszúsabban ugattak, a cica annál jobban nevetett rájuk.
- Csak mérgelődjetek a kedvetekre! - nyávogta feléjük. - És gyertek föl utánam , ha tudtok.
Hopp! ugrik is egy nagyot Bodri, de bizony nem jut el az ugrásával még a fa derekáig se.
Hopp! próbálkozik a másik is, a Sajó. De Sajó még addig se viszi. Hopp! a Zordon is ugrik egyet, de megcsúszik a fa tövénél, s olyat bukfencezik, csak úgy nyekken belé.

Milyen jó is, hogy a kutyák nem bírnak fára mászni. Bezzeg szorulna akkor a cica. De milyen furcsa is volna, ha tudnának. Gondoljátok csak el: a kutyák a fákon ugrálnának és onnan ugrálnának az emberek nyaka közé. No, nem kérek belőle, hogy egy nagy lompos juhászkutya ugorjon az én nyakamba, ha mindjárt szeretetből is vagy jó barátságból. Elég, ha a cica megcselekszi. Utána az is mindig odadörgölődik a bundájával az arcunkhoz, s ezzel kéri, hogy ne haragudjunk érte.

Gárdonyi Géza: Majom úr gondolkozik

Az uraságnak volt egy majma. Makszi volt a neve. Makszit láncra kötve tartották, mert ha szabadon volt, mindig nekiugrott a tükörnek, és betörte az orrát.

Nem tudta, mi az a tükör. Azt gondolta, egy másik szobának az ajtaja, és hogy abban a másik szobában is van egy majom. Szeretett volna azzal a másik majommal pajtáskodni.

Egy reggelen véletlenül kikapcsolódott a lánca. A szobában nem volt senki. Makszi egyenesen a tükörhöz futott, és a pajtás nyakába akart ugrani. Persze betörött a tükör is, meg az orra is.

- Az orvos írni szokott, mikor gyógyít - mondotta magában -, én is írok, bizonyos, hogy az írástól meggyógyul az orrom.

Azzal belemártotta az ujját a tintába. Az asztalon egy drága könyv feküdt. Abba írt mindenféle ákombákomot.

Végül arra gondolt, hátha inni is jó a tinta. Egyet nyelt belőle, de hanyatt is esett ijedtében a széken.

Mikor feltápászkodott, véletlenül az ablakra nézett.

- Kimegyek a kertbe - mondotta -, megkeresem azt a fát, amelyiken a túrós rétes terem.

Mert a túrós rétes volt a kedves étele.

Csakhogy siettében nem gondolt arra, hogy az ablakot ki kellene nyitni. Úgy ugrott ki az ablakon, hogy az üveget is magával ugrotta.

- Ejnye, de furcsa! - mondotta az oldalát nyomogatva. - Ki hitte volna, hogy a semmi üvegből van.

Mindenfelé keresgette a túrósrétes-fát, de persze nem találta. Eközben elvetődött a baromfiudvarra.

- Megnézem - monda -, melyik ketrecben lakik a kirántott csirke.

Bement egy ketrecbe. A homloka vérzett egy kicsit az üvegcseréptől.

- Ejnye - szólt magában -, kilyukadt a homlokom. Dugok a fejembe szalmát, mint ahogy a kárpitos dugott a díványba. A dívány azért szép, mert szalma van benne. Hadd legyen szép az én fejem is.

Aztán, ahogy a szalmát bele akarta dugni a fejébe, akkor pillantotta meg őt az öreg házinyúl.

- Gyere csak hamar, fiam - mondotta az öreg házinyúl -, nézd, micsoda furcsa állat. Ni, hogyan gondolkozik. A majom úr ez a kastélyból. Nagyon töri a fejét valamin. Istenem, Istenem, látszik rajta, hogy nagyon okos állat.

És félelemmel, csodálkozással nézegették a majmot a nyulacskák.

Gárdonyi Géza: Az okos kutya

Sokféle okos kutyáról hallottam már beszélni, de olyan okos egy sem volt, mint a Sajó.

Sajó a városban élt, s egy öreg nyugalmazott kapitánynak volt a kutyája.

A kapitánynak valamikor a háborúban elhordta egy ágyúgolyó mind a két lábát a térden alól, azért hát a kapitány falábon járt. Bizony nehéz ezt megszokni. Nem is lehet annyit járni falábon, mint amennyit saját lábunkon járunk.

A kapitánynak sem volt senkije, csak egy kutyája, a Sajó.

Ez a kutya hordott neki a boltból mindent, amit akart. A kapitány felírta egy cédulára, mit kíván, és azt táskába vagy kosárba tette a pénzzel együtt. Azután megmagyarázta a kutyának, hogy hova, melyik boltba menjen.

A kutya vidáman és fürgén rohant el, hogy a megbízást elvégezze.

Az emberek megálltak az utcán, s utána néztek a villámként elsuhanó kutyának.

- A kapitány kutyája - magyarázta egyik ember a másiknak.

És hozzátette:

- Többet ér sok szolgánál.

Persze visszafelé már vigyázatos lassúsággal jött a Sajó, hogy kár ne essék a portékában.

Egy hideg őszi napon így szólt a kapitány a kutyájához:

- Kedves négylábú szógám, nincs kedvem ma ahhoz, hogy elmenjek ebédelni a vendéglőbe. El tudnád-e hozni az ebédemet?

A kutya vidám ugrálással és csillogó szemekkel felelt.

A kapitány elővett egy nagy kosarat. Beletette a fehér asztalkendőt, és abba a levelet, amelyben megírta, hogy micsoda ételeket adjanak a kosárba, és hogy az egészet bízzák rá a hű és okos kutyára.

A vendéglőben ezt meg is tették.

Sajó a fogai közé vette a nehéz kosarat, és elindult vele hazafelé.

Hanem mi történik?

A finom pecsenyeszagot megérzik ám más kutyák is az utcán. Körülfogják Sajót, és bizonyosan azt mondják neki kutyanyelven:

- Osztozzunk, pajtás!

Sajó mérgesen morog. Leteszi a kosarat, és jobbra is, balra is kaffant egyet a kutyákra. Bizonyosan azt mondja:

- Elmenj innen, mert leharapom a füledet!

Azután, hogy tért kap, újra fölveszi a kosarat, és cipeli tovább hazafelé.

A kutyák szaporodnak. Sajónak már minden tizedik lépésnél meg kell állnia. De vitézül védi a gazdája ebédjét.

Már közel van a házajtóhoz, midőn az egyik kutya hátulról kirántja az asztalkendőt. A kendőt a gonosz kutyák megragadják és húzzák. Sajó ugrik, és harap jobbra is, babra is, de az ételeket többé meg nem mentheti. Csirke, kalács, kolbász, lencse, minden martalékul esett a kutyáknak.

Sajó pedig keservesen vonítva állott az ajtónál. Sírt, hogy ilyen szégyen érte.

Hanem a kapitány látta az ablakból az esetet, és bizony nevette is.

Bebocsátotta az ajtón a kutyáját, és megdicsérte. Azután pedig magával vitte a vendéglőbe, és olyan finom ebédet fizetett neki, aminőt még a király kutyája sem evett soha!

Gárdonyi Géza: Ugri meg bugri

Túl a rónán van egy nagy erdő. Abban él két mókus. Az egyik neve: Ugri. A másik neve: Bugri.

Ezek a mókusok édestestvérek volnának. Csakhogy mi történt? Mikor az apjuk, az öreg mókus meghalt, a temetés után Ugri beült az odúba , és így szólt:

- Kedves öcsém, Bugri, eredj, és keress magadnak más hajlékot: én itt maradok.

- Adj legalább az útra egy-két bükkmakkot - mondotta Bugri szomorúan.

- Ej, édes öcsém - felelt Ugri -, nagy az erdő, sok a bükkfa, szedegess az úton!

Azzal kihozott az apja kamrájából egy bükkmakkot, és jó étvággyal megebédelte az ajtó előtt. Az öccsének egy falatot sem adott.

Bugri elindult nagy búsan a vadon erdőbe hajlékot keresni. Az első odút egy tölgyfán találta. Csakhogy amint fölfutott a fára, és bekukkantott az odúba, kiszólt onnan a sárga szemű fülesbagoly:

Ihi-uhu, hókuszpókusz,
mit akarsz itt, Bugri mókus?

- Csak jó napot kívánok, bagoly ténsasszony - felelte Bugri ijedten. Azzal továbbugrott.

Egy másik odúból meg a kígyó sziszegett rá:

Szikra csípje meg a lábad,
elmenj innen, mert megváglak!

Egy harmadik odúból meg a sündisznó utasította vissza:

Nini, hát kend itt mit kémlel?
Majd megbököm a tüskémmel!

Egy helyen meg félig sem mászott föl a fára, a vadgalamb nekiesett a párjával, és úgy összecsipkedte szegény mókust, hogy azt sem tudta, melyik lábára sántítson.

Nagyon búsult a kis mókus.

- Hiába járom az erdőt - szólott búsan. - Nincs itt üres lakás. Mi lesz belőlem? Eső megver, szél megfúj, aztán meg majd jönnek a téli fagyok: gyönge kis bundámban bizony megvesz az isten hidege.

Hát amint így töprenkedik a faágon, egyszer csak kidugja a fejét a kéreg alól egy szarvasbogár.

- Jó napot, mókus úr - ígyen szól tisztelettel hozzája -, miben fő a feje?

- Nagy az én bajom, szarvasbogár pajtás - feleli a mókus. - Vándorúton vagyok, hajlékot keresek. Csakhogy épp az a bajom, hogy az egész erdőben nincs üres odú.

- Bizony - felelt a szarvasbogár -, sok a lakó az erdőben, hanem azért ha dolgozni nem restell, mókus úr, ajánlok én szívesen egy alkalmatos odút.

- Előre is köszönöm - felelt a mókus -, mondhatom, nagyon jót cselekszik velem.

- Hát csak jöjjön utánam - mondotta a szarvasbogár.

Azzal repülésnek indult, és repült, repült jóságos dongással sok fán keresztül, míg végre elérkezett egy öreg tölgyfához.

A mókus, bár megizzadt, de azért csaknem egyidőben ért oda vele.

- No - szólott a szarvasbogár -, itt tessék dolgozni. Olyan pompás odú van itt, hogy egy medve is ellakhatnék benne.

Azzal be sem várta a mókus köszönetét, jó napot kívánt, és tovább repült a vadcseresznyefára.

A mókus örvendezve szaggatta le az öreg kérget, amely az odút borította, és csakugyan jó lakást talált ott magának. Persze hetekig tartott, míg rendbe tudta szedni. Mert ágyat, polcot, ajtót mind egymaga csinált. Hanem aztán nagy is volt a gyönyörűsége, mikor az első zsák mogyorót beszállította a kamrába.

- Nem félek most már - szólott -sem hótól, sem esőtől, sem a téli nagy hidegtől.

És egész nyáron hordta be szorgalmasan a télirevalót.

Hát Ugri mit csinált ezalatt?

Bizony nem csinált semmit. Még arra is rest volt, hogy eljárt volna a szomszéd völgyben lévő diófákra ebédelni: egész nyáron, egész őszön otthon eszegette, amit az apja hagyott neki a kamrában. Nagyokat heverészett, táncolt is hébe-korba. Esténként pedig kiült a hajlék elé, és vígan furulyázott.

Még csak arra sem gondolt, hogy a rozzant ajtót meg kellene igazítani. Lassanként megromlott az úgy, hogy utoljára már csak egy szeg tartotta az odú előtt.

Azonközben elmúlt a nyár. A zöld erdő lassanként átváltozott sárga erdővé. A falevelek lehulltak. A hideg szél lerohant a havasok tetejéről, és haragos zúgással rázta le a fáknak megmaradt lombjait. A rozoga ajtót is leszakította.

Akkor szállta meg csak a félelem Ugrit.

- Jaj, istenem - szólott -, itt a tél a nyakamon, és én még nem is gyűjtöttem!

Szaladgált, kapkodott jobbra-balra ennivaló után, de már akkor a makkot, mogyorót fölették a vaddisznók: a diót pedig betakarította a borz. Ami kis hulladék maradt volna még a földön a haraszt között, azt a hó egy éjjel vastagon betakarta.

A mókus ínségre jutott. Behúzódott a legbelső rejtekszobába, és ott bánkódott a nyomorúsága fölött. Csakhogy a téli szél ott sem hagyott neki nyugtot: besuhogott az ajtótlan odún, és megháborgatta kegyetlen hidegével Ugri urat.

Ekkor jutott eszébe az öccse. Vajon mi lett abból? Hátha annak jó meleg hajléka van, s tele a kamrája?

- Bizony rosszul bántam vele - szólt aztán könnyezve -, de annak mindig jó szíve volt, talán megkönyörül rajtam.

Éhesen és dideregve nekiindult a zúzmarás erdőnek. Sehol egy falevél, sehol egy bogár, sehol egy pillangó. Csak a vaddisznó turkál a hóban, s a varjak kárognak a száraz faágakon.

Bekopog az első odún, amelyet talál. Semmi felelet. Kopog erősebben. A fülesbagoly fölébred a sok kopogásra, és mérgesen kirobban. Megcsapkodja a szárnyával, megcsipkedi a csőrével:

Adta kóborló mókusa!
Kendnek ide semmi jussa!
Mit zavar itt, ilyen-olyan,
az én csöndes lakásomban?

Megy odább a nyomorult mókus. Keze-lába reszket a hidegben. A fülei különösen fáznak.

Bezörget a második odún. Zörget itt sokáig.

Ki az? Mi az? - szól a kígyó, az álmot kidörzsölve a szeméből. - Ki mer engem háborgatni?

- Kérem alássan - kiabál be Ugri -, nem lakik itt egy Bugri nevű mókus?

- Micsoda! - szól mérgesen a kígyó. - Hát tudakozó intézet az én házam?

Azzal kiugrik, és akkorát csíp a mókus lába szárán, hogy az visítva menekül.

Meg dideregve és éhezve tovább. Megint talál egy odút.

Ide már nem mer bekopogtatni. Megvárja az éjszakát. A csikorgó hidegben aztán bekukucskál a hasadékon, de sötét van: nem lát semmit. Kinyitja a zárat, hogy beljebb nézhessen, eközben megcsúszik a lába, és zsupsz! - beesik az odúba.

A sündisznó odúja volt az.

A sündisznó nehéz álomban, összekuporodva feküdt az odúja fenekén. Égnek állott minden tüskéje. Jaj, a mókus de megjárta: ezer tüske közé esett! Alig tudott vissza kimászni az odúból.

Végre hetekig való keserves kóborlás után ráakadt az öccse hajlékára. Kopogtatott alázatosan.

- Ki az? - kérdezte Bugri.

- Én vagyok, a te szerencsétlen bátyád.

Bugri kinyitja az ajtót, és nyakába borul a bátyjának.

- Isten hozott! No, szép tőled, hogy meglátogattál!

- Hát nem haragszol rám? - kérdezte Ugri sírva.

- Hogy haragudnék rád, mikor látom, micsoda siralmas állapotban vagy!? Beteg voltál, édes bátyám? No, gyere a meleg taplókanapémra, takard be a lábad mohapaplanommal, aztán egyél is valamit, mert látom, éhes vagy: aztán mondd el, mi történt veled.

Hogy miképpen beszélte el Ugri mókus az öccsének a nyomorúságát, azt már én nem tudom.

Hanem azt láttam, egy hét múlva hogyan sietett haza egyik zúzmarás fáról a másikra ugrálva. Pedig ugyancsak meg volt terhelve: egy ajtónak való fenyődeszkát cipelt, meg egy meleg pokrócot meg egy zsák mogyorót.

Gárdonyi Géza: A nyuszi kalandja

Az öregnyúlnak két fia volt. Mindig mondogatta nekik:

- Vigyázzatok. Mellettem maradjatok. Én messziről megérzem a vadászt, aztán futhatunk, de ti még tapasztalatlanok vagytok, nem tudjátok, hogyan őrizkedjetek a vadásztól. Az aztán lepuffant.

- Milyen az a vadász? - kérdezte az egyik kisnyúl.

- Nagy - felelte nyúlanyó. - Akkora, mint a fa dereka, többnyire zöld a ruhája, és egy vasbotot hord a hóna alatt. Az a vasbot villámlik és mennydörög. Jaj annak a nyúlnak, akit elér ez a villám.

- Hány lába van a vadásznak?

- Kettő.

- Csak kettő! - kiáltott fel csodálkozva a kisnyúl. - Hiszen akkor könnyen elszaladok tőle, mert nekem meg négy van.

- Lábon nem is ér utol - felelte nyúlanyó -, de a villáma utolér és eltalálhat.

- Hol él az a vadász? Az is bokorban lakik?

- Nem, az kövekből rakott lyukakban él. Azokat a kövekből rakott lyukakat házaknak hívják. Sok ház van egymás mellett. Annak a helynek a neve: falu.

- Szeretném a falut látni - mondotta a kisnyúl elgondolkozva.

Éjjel, mikor anyja aludt, elszökött tőle. Gyorsan, mint a szél, futott át az erdőn, a dombon, egyszer csak megpillantotta a falut.

Megdöbbenve állott meg. Ilyen nagynak nem gondolta a falut.

- Éjszaka van - mondotta magában -, az emberek is alszanak: megnézem a falut közelről.

Beosont a faluba. Lábujjhegyen futkosott ide s tova a házak között, és bámulta a kutat, a kocsit, ásót, kapát, mindent, amit látott.

Az egyik udvarnak nem volt kapuja, a kisnyúl oda is befutott.

Hát egy ketrecben, uramfia, mit lát? Nyulakat.

- Honnan jössz ide? - kérdi az öregnyúl.

- A mezőről. Nem is gondoltam, hogy itt is rokonokat találok.

- Mi házinyulak vagyunk.

- És miért vagytok ketrecben?

- Azért, mert a gazdánk attól tart, hogy elszökünk.

- Hát szeret benneteket?

- Bizony szeret.

- Hogyan szeret?

- Szószban és nyárson.

Amint ezt meghallotta a kisnyúl, usgyé, vesd el magad, úgy megiramodott, hogy az árnyéka is alig tudott vele szaladni.

Meg sem állott volna a világ végéig, ha a falu közepén levő pocsolyába bele nem futott volna.

A kutyák akkor észrevették, hogy valami feketeség ugrál a pocsolyában, körülfogták a kisnyulat, és nyakon csípték. Bizony úgy megrázták, hogy máig is sántít miatta.

Ha édesapátok valamikor sánta nyulat lő, hát az volt az a nyúl, aki a faluban járt.

Gárdonyi Géza: A kiskacsák

Még javában tartott a tél, mikor Kácsa anyó ráült a tojásaira. Kilenc tojása volt összesen. Tudta azt Kácsa anyó, hogy abból kilenc kiskacsája lesz. Mikor a hó elment, Kácsa anyó fülelni kezdett a tojásokra.

- No, melyitek él már? Amelyik él, zörgessen.

Egyszer csak megkoppant az egyik tojás. Gyönge kopogtatás hallatszik belőle. Kácsa anyó behorpasztotta az orrával a tojást, hát kibukkan ám egy kis sárga ostoba fejecske a tojásból, és azt mondja vékony gyerekhangon:

- Sáp, sáp.

Ami bizonyosan annyit tesz:

- Jó reggelt kívánok.

Kácsa anyó visszafelel erre vastag öreg hangon:

- Sáp, sáp.

Ami meg valószínűleg annyit jelent:

- Isten hozott! Bújj csak elő!

A kiskacsa előkecmereg a tojásból ügyetlenül, ostobán. A nagy kacsa meg fölemeli a szárnyát, és azt mondja:

- Bújj csak ide! Itt jó meleg van.

Persze, ezt is sáp szóval mondta. A kacsanyelv csak ebből az egy szóból áll, de ezzel ők mindent meg tudnak mondani.

Aztán még aznap előbújt valamennyi.

Olyan sárgák voltak, mint a tojás sárgája és olyan gyöngék, hogy alig tudtak a lábukon állni. Kácsa anyó akkor nagyot kiáltott a konyha felé:

- Sáp, sáp.

Ott meghallották. Hamar vizes korpát meg a vágott csalánt odahintettek a szakajtó kosár elé, és kirakták a kiskacsákat. Azok eleinte kedves butasággal néztek a vizes korpára: nem tudták, mire való. De Kácsa anyó megint sápogott nekik s megmutatta, hogyan kell felnyitni azt a kis lapátforma kacsaszájat, és hogyan kell belevetni a vizes korpát.

No, belaktak ott mindjárt úgy, hogy félreállott a bögyük is a vizes korpától. Hanem akkor nagy sírás következett az evés után:

- Mi bajotok van? - kérdezte az öreg Kácsa.

- Szomjasak vagyunk - felelték az aprók.

Akkor az öreg Kácsa a vizes tányérhoz billegett, és ivott.

- Így igyatok.

A kiskacsák bámulva nézték, hogyan kell inni. Nem nehéz az, csak bele kell dugni a kis lapátot, aztán fölnézni a gerendára: a víz leszalad a gégén.

Mikor ezt elvégezték, az öreg Kácsa azt mondta nekik:

- Aludjunk, gyerekek.

A szárnya alá szedte őket. Az egyik olyan ostoba volt, hogy csak a fejét dugta be anyja tollai közé, azt gondolta, hogy egészen benne van.

- Jaj, de ügyetlen vagy! - mondotta az öreg Kácsa. Azzal betolta az orrával maga alá azt is.

Alvás után már olyan erősek voltak a kiskacsák, hogy valamennyien tudtak járni. Ott illegtek-billegtek az anyjuk mellett. Egyik-másik még lerogyott, vagy felfordult, és az ég felé kapálódzott a lábával, de félnapi gyakorlás után már valamennyi jól tudta rakni a lábát.

A vizes tányér különösen tetszett nekik. Belement volna mind a kilenc egyszerre, ha belefért volna.

- Fürödjünk - mondották az anyjuknak.

- Megálljatok - felelte az anyjuk -, majd egy-két hét múlva elvezetlek benneteket a tóra. Az nagy víz. Nagyobb, mint az egész szoba, még az udvarnál is nagyobb. Abban aztán fürödhettek akár egész nap is.

A kiskacsák türelmetlenül várták ezt a napot.

Végre egy szép enyhe napon megindult velük. Ő már tudta a járást. Ment, ballagott, egyenesen le a tóhoz.

Amint a kiskacsák meglátták a tavat, nagy örömmel kiáltozták: - Mekkora víz! Milyen nagy víz ez!

Rohantak a partról, de úgy rohantak, lefelé, hogy egyik-másik hatot is bukfencezett.

- Megálljatok! - kiáltott az öreg Kácsa -, majd én megyek elől.
De már akkor a kis kacsák mind ott úszkáltak a vízben. Lel-lebuktak, nagyokat ittak. Most is ott vannak, ha még haza nem mentek.

Gárdonyi Géza: Mióta haragszik a kutya a macskára?

Egyszer a kutyák nagy lakomát csaptak. Bodri kutya föltette a fehér sapkát, felkötötte a fehér kötényt és az mondta:
- Én vagyok a szakács.
Fazékba rakta a sok csontot. Lábasba a tésztát. Aztán odahívta a Sajót:
- Gyere ide, kóstolgasd az ételeket. Ha már jó lesz, mondjad.
Kóstolgatta Sajó. Megkóstolta a galuskát is. Egyszerre csak azt mondja:
- Ejnye komám, nincsen ezen tejfel. Így nem lesz jó.
Keresi a Bodri a kamrában a tejfelt, hogy majd tesz rá, de egy kanálnyi se volt a háznál.
Hamar menjen el valaki a boltba!
Csakhogy ki menjen?
Kutya nem mehet, egyikük se hagyhatja ott a konyhát. Meglátja a lovat. Odaszalad hozzá:
- Szaladj el hamar lópajtás a boltba, tejfelért, nem tudunk főzni.
Nem szaladhatok kutyapajtás, mingyárt itt a gazdám, indulunk szántani.
Szalad a Bodri kutya tovább, meglátja a tehenet:
- Fuss el hamar tehén pajtás, ide a boltba egy kis tejfelért, nem tudunk főzni.
- Nem futhatok kutyapajtás, már várnak otthon. Meg akarnak fejni.
Szalad a Bodri kutya tovább. Meglátja a macskát, amint hosszúranyúlva lépegetett a mezőn.
- Hova, hova, macskapajtás?
- Megyek egerészni.
- Ne menj egerészni, macskapajtás, inkább szaladj el a boltba tejfelért, nem tudunk főzni.
- Nem bánom kutyapajtás, elszaladok érte.
Szalad a cica a boltba. Kimérik neki a tejfelt. Ballag vele vissza a kutyákhoz.
Amint ballag, nagyon csiklandozza a tejfel az orrát. Aznap még egy árva egeret sem fogott és nagyon éhes volt. Gondolta:
- Nyalogatok egy kicsit a tejfelből. Ezt csak nem veszik észre.
Nyalogatott egy kicsit, aztán ment tovább.
Megint gondolta:
- Nyalogatok én még egy kicsikét. Marad a kutyáknak még elég.
Avval megint nyalogatott egy kicsit.
És addig-addig nyalogatta, míg utoljára alig maradt belőle.
Akkorra már közel volt a kutyákhoz.
Szégyelte magát a macska, hogy csak ilyen kevés tejfelt visz haza, így gondolkodott:
- Ezt már csak nem adhatom oda. Inkább megeszem teljesen.
És megette.
Vége volt a tejfelnek!
A kutyák már messziről meglátták. Tudták a Bodritól, hogy csak a macskára kell várniok és tálalnak a sok ebnek. Szaladtak hát eléje mind és kiabáltak:
- Hozza a macska a tejfelt! Hozza a macska a tejfelt!
- Dehogy hozom, - mondotta a macska. - Dehogy hozom! Nem adott a boltos.
Az agár ott áll a macskával szemben. Meglátta, hogy tejfeles a bajusza a macskának. Ezt kiáltotta:
- Hazudik! Hazudik! Megette a tejfelünket! Üssük! Hajrá!
No iszen több se kellett a kutyáknak! Neki a macskának. Csakhogy a cica se hagyta ám magát! Ott volt egy magas fa, arra hirtelen fölugrott és onnan morgott, nyávogott le a kutyákra.A kutyák egy darabig lesték, lesték, mikor száll le már a macska a fáról. De aztán látták, hogy a macskának semmi kedve sincs a kutyák közé lesétálni. Bementek hát a házba, tejfel nélkül, úgy, ahogy volt, megették a galuskát.
Ebéd végeztével újra visszarohantak a fához, hogy leszámoljanak a macskával.
De a macska a fáról már közben elillant.
Azóta haragszik a kutya a macskára.

Gárdonyi Géza: A kis csacsi meg a nyuszi

Kelj fel kis csacsi fiam - szólt hajnalban a nagy csacsi az istállóban. - Kiviszlek ma a mezőre.
Hopp, felugrik a kis csacsi. Összeüti a bokáját. Jó reggelt kíván a mamájának és kérdezi a fülét vidáman megbillentve.
- Mi az a mező, anyukám?
- A mező - feleli a nagy csacsi - nem egyéb, mint egy nagy-nagy zöld asztal. Olyan nagy, hogy az egyik szélétől a másikig sohase tudod végigenni.
Ez tetszett a kis csacsinak. Táncolva ment az anyja után a mezőre. Amint ott legelésznek, egyszer csak odafut az anyjához a kis csacsi:
- Jaj, de megijedtem.
- Mitől?
- Furcsát láttam.
- Mit láttál?
- Icike-picike kis csacsikat.
- Mekkorákat?
- Mint a fülem.
- Nem lehet az.
- De bizony. Úgy ugráltak, mint a szöcske. Gyere, nézd meg, ha nem hiszed.
Odavezeti az anyját. Hát két kis nyúl ül ott a fű között. Éppen mosakodtak.
- Jaj, mit látok? Mekkora két nyulat látok? - kiáltott a kis nyúl.
- Nem nyulak ezek, te kis csacsi - szólt az öreg nyúl.
Az öreg szamár pedig azt mondta erre a fiának:
- Nem csacsik ezek, te kis nyúl.
És mind a ketten barátságosan néztek egymásra.
Mikor jól megnézték egymást, a kis csacsi hazament a nagy csacsival és a kis nyuszi a nagy nyuszival.

Benedek Elek: A szamár meg az oroszlán

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, de még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szamár. Ez a szamár elindult, hogy lásson országot-világot. Amint megy, mendegél, találkozik egy oroszlánnal. Megnézi az oroszlán erősen a szamarat, mert még ilyen nagy fülű állatot nem látott világon való életében, s kérdi tőle:

- Hát te ki vagy s mi vagy, te füles?

Azt mondja a szamár:

- Iá! Iá! Én a bárányok királya vagyok.

- No bizony, ha bárányok királya vagy, hadd lássuk, melyik erősebb? Itt van egy fa, ni! Húzd le annak a tetejét a földre.

- Húzd le elébb te - mondotta a szamár -, aztán én is lehúzom.

Az oroszlán egyet nagyot ugrott, derékon fogta a fát, s lehajlította a földre.

- Hisz én ennél többet tudok - mondta a szamár, s mikor éppen az oroszlán el akarta ereszteni a fa tetejét, megfogta, belekapaszkodott, de abban a pillanatban fel is lódította a fa, s úgy eldobta a szamarat, hogy a fától egy puskalövésnyire esett le. Éppen egy bokor tövébe esett a szamár, ott guggolt egy nyulacska, azt estében agyonütötte. Felkapta a nyulat a szamár, vitte az oroszlánhoz, s mutatta nagy diadallal.

- Látod-e? Ilyen erős vagyok én!

Az oroszlán egy kicsit elszégyenlette magát, de mégis azt mondta:

- No, próbáljunk még egyet!

- Én sem bánom - mondta a szamár -, de azt előre megmondom neked, hogy ha a fél fülemet hátracsapom, akkor még csak fél haragban vagyok, de mikor a másik fülemet is hátracsapom, akkor szaladj, amerre látsz, mert különben vége az életednek.

"Hej - gondolta az oroszlán -, ennek fele sem tréfa!" Azzal uccu, nekirugaszkodott az erdőnek, szaladott, ahogy tudott.

Amint szalad, jön szembe vele egy farkas.

- Hát te hová szaladsz, oroszlán?

- Jaj, ne is kérdezd! Találkoztam a bárányok királyával, s azt mondta nekem, ha a fél fülét hátracsapja, akkor csak fél haragban van, de ha a másikat is hátracsapja, vége az életemnek.

- De már én szeretném látni azt az állatot - mondotta a farkas. - Gyerünk vissza, ketten csak elbírunk vele!

- Nem megyek én - mondta az oroszlán.

- Ne félj, csak gyere! Csinálok egy nyírfa gúzst,* abba beletesszük a nyakunkat, együtt élünk, együtt halunk, ne félj.

Na, ebbe bele is nyugszik az oroszlán. A farkas hamarosan nyírfa gúzst csinál, beledugják a nyakukat, mennek, mendegélnek, s egyszer csak meglátják a szamarat. A szamár is meglátja őket, s hátracsapja az egyik fülét.

- Látod-e - mondja az oroszlán -, az egyik fülét már hátracsapta, forduljunk vissza, amíg csak fél haragban van.

- Gyere csak, gyere - biztatta a farkas -, ne félj tőle!

Egyet-kettőt lép még az oroszlán nagy nehezen, de mikor a szamár a másik fülét is hátracsapta, hirtelen megfordult, akart, nem akart a farkas: vitte őt is magával, szaladott esze nélkül.

Egyszerre csak a farkas földhöz vágja magát. Úgy megszorította a gúzs a nyakát, hogy felfordult s megdöglött.

Megáll az oroszlán, nézi a farkast, hogy mi történt vele. A farkasnak ki volt tátva a szája, s az oroszlán azt hitte, hogy reá vigyorog, nevet az ő gyávaságán.

Mondta az oroszlán:

- Hiszen neked nevetség, de nekem ijedtség!

Azzal otthagyta a farkast, hátra sem mert nézni, világgá szaladott.

Ha az oroszlán el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Benedek Elek: Kacor király

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak egy macskája. Ez a macska olyan kajtár,* olyan falánk volt, hogy minden fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. A szegény asszony megelégelte a macska kajtárságát, s egyszer, mikor a macska a tejeslábast egészen kiürítette, fogta a seprűt, jól megverte, s mondta neki:

- Kitakarodj a házamból, fel is út, le is út, többet ide be ne tedd a lábadat!

No, szegény macska mehetett világgá. Elindult nagy búsan, kiment a faluból, bódorgott erre-arra, mindenfelé, aztán egy hídhoz ért, ott leült, s dorombolt magában nagy búsan. Amint ott üldögélne, látja, hogy ott üldögél egy róka is. Szépen odasettenkedik, s elkezd a róka farkával játszani. Megijed a róka, s visszafordul, nézi a macskát, nem tudta elgondolni, mi isten teremtése lehet, ilyen állatot még nem látott. Visszahőköl egy kicsit, de vissza a macska is, mert még ő sem látott rókát világon való életében. Mindkettő megijedt a másiktól.

No, hanem mégis a róka szólalt meg először. Kérdi a macskától nagy szepegve:

- Ki légyen az úr?

"Ahá - gondolja magában a macska -, úgy látszik, ez fél tőlem!"

Mindjárt nekibátorodott, s mondotta nagy büszkén:

- Mit, hát te nem ismersz engem? Tudd meg, hogy én Kacor király vagyok. Nincs az az állat, ki ne féljen éntőlem.

- Ejnye, ejnye - mondotta a róka -, igazán szégyellem, hogy még a híredet nem hallottam.

Egyszeriben meghítta nagy tisztelettel Kacor királyt: legyen szerencséje, látogassa meg az ő szegény házánál, lesz tyúkhús, récehús, lúdhús vacsorára s minden, ami kitelik tőle.

- Jól van - mondotta Kacor király -, hát elmegyek veled.

Elmennek a róka házába, de bezzeg a róka sürgött-forgott, felvetette a konyhát, sütött mindenféle pompás pecsenyét, kínálta Kacor királyt:

- Egyék, felséged, egyék, ne éhezzék, mint otthon.

Mikor aztán az ebédnek vége volt, ágyat vetett Kacor királynak, puha ágyat, s Kacor király meghagyta, hogy csend legyen a háznál, nehogy valaki megháborítsa őt a nyugodalmában. Kiment a róka a háza elé, ott járt fel s alá, vigyázott, nehogy valaki bemenjen, de még a háza felé se közelítsen.

Egyszer jön arra egy nyúl, s a róka már messziről rákiáltott:

- Szaladj innét, te szerencsétlen, nem tudod, hogy nálam alszik Kacor király?! Ha fölébreszted, vége az életednek!

Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccu neki, szaladott árkon-bokron által, mintha szemét vették volna ki. Amint szaladt, szembejő vele a medve, s kérdi:

- Hát te hová szaladsz, talán bizony a kopók kergetnek?

- Jaj, ne is kérdezze, medve bátyámuram. A róka koma háza előtt jöttem el, s azt mondotta róka koma, hogy szaladjak, mert Kacor király van nála szálláson, s ha felébresztem, vége az életemnek.

- Hm, hm - mondja a medve -, na hallod-e, öcsém, sok országot, világot bejártam, de Kacor királynak még a színét sem láttam, de még a hírét sem hallottam. No, csak azért is meglátogatom róka komát, hadd lám, ki az a Kacor király?

Elmegy a medve róka komához, s hát róka koma még mindig ott jár-kel a háza előtt, s amint meglátja a medvét, kiált neki:

- Jaj, lelkem, medve komám, ne jöjjön erre, mert ha Kacor királyt felébreszti, vége az életének, vége az enyimnek is.

De bezzeg megijedt a medve is, megfordult s futott keresztül az erdőn, mintha szemét vették volna, meg sem állott, míg a nyulat utol nem érte. Hát mire odaért, ott voltak a nyúl körül mindenféle állatok, szárnyasok s szárnyatlanok. A nyúl beszélt nekik Kacor királyról, s az állatok rémüldöztek.

- Jaj, istenem, mi lesz velünk, ha Kacor király fölébred, s elindul az erdőbe!

Volt ott mindenféle állat, farkas, szarvas, őz, varjú, sas, holló, s mind szörnyen meg voltak ijedve, nem tudták, hogy mit csináljanak. Azt mondja egyszer a nyúl:

- Mondok én valamit. Álljunk össze, ahányan vagyunk, csináljunk nagy vacsorát, s hívjuk meg Kacor királyt; ha róka komához eljött vacsorára, eljön mihozzánk is.

- Biz' az jó lesz - mondotta a varjú -, én, ha megbíztok bennem, elmegyek róka komához, s meghívom Kacor király őfelségét.

Bezzeg hogy megbízták, hogyne bízták volna, hadd menjen a varjú. Elmegy a varjú róka komához, köszönti illendőképpen, mondja, hogy mi jóban jár.

- Jól van - mondja róka koma -, mindjárt bemegyek, megnézem, hogy felébredt-e, s elémondom a kívánságotokat.

Bemegy róka koma, s hát éppen akkor dörzsöli a szemét Kacor király, nagyokat nyújtózkodik, hogy ropogtak belé a csontjai.

- No, mi hír, barátom? - kérdi Kacor király.

- Felséges királyom - mondja róka koma -, itt van egy varjú. Minden rend- s rangbéli állatok küldték ide, hogy meghívják felségedet vacsorára.

Kacor király megpödörte bajuszát, s mondta róka komának:

- Jól van, mehetsz. Mondd a varjúnak, hogy elmegyek.

Visszarepül a varjú nagy örömmel a többi állatokhoz, s jelenti Kacor király üzenetét. Hej, uramteremtőm, egyszeriben nagy tüzet raknak az erdő közepében! A medve hozott ökörhúst, a farkas lóhúst, a sas mindenféle apró madarakat, a nyúl felcsapott szakácsnénak, forgatta a nyársat, sütötte a drága pecsenyéket; a többiek körülállották a tüzet, úgy várták Kacor király őfelségét.

Aközben Kacor király is nekikészülődött, jó hegyesre kipödörte a bajuszát, s elindult róka komával a vendégségbe. Eléjükbe jött a varjú, s úgy mutatta az utat, de a világ minden kincséért sem mert volna leszállni a földre, hanem repült egyik fa tetejéről a másikra, s úgy károgta:

- Erre! Erre!

Egyszer meglátják Kacor királyt, amint jő róka komával. Hát uramteremtőm, ahány állat ott volt, mindannyinak inába szállt a bátorsága.

- Jaj, jaj - kiabált a nyúl -, ott jő Kacor király, még felszúr a bajuszára!

- Szaladjon, ki merre tud! - kiáltott a medve, s azzal nekiiramodtak, szaladtak, ahányan voltak, annyifelé.

Hogyha azok a bolond állatok el nem szaladtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Benedek Elek: A farkas, a róka, a nyúl meg a varjú

A farkas, a róka meg a nyúl nagy barátságban voltak, erdőn-mezőn mindig együtt sétáltak. Egyszer, amint járnak-kelnek, egy nagy ároknak a szélére érnek. Megegyeznek, hogy szép sorjában átugorják az árkot. Előrement a róka, s mondta:

- Rövid fülem, hosszú lábam, hosszú farkam, hopp, de nagy ez az árok!

Azzal nekiugrott, s szépen bele is esett az árokba. Utána a nyúl mondja:

- Hosszú lábam, hosszú fülem, kurta farkam, de nagy ez az árok!

Úgy keresztülugrott az árkon, mintha nem is lett volna. Harmadiknak jött a farkas. Azt mondja:

- Hosszú lábam, hosszú fülem, hosszú farkam, hopp, de nagy ez az árok!

Nekiugrik az ároknak, s szépen belepottyan. Na, próbálja a róka, próbálja a farkas mindenféleképpen, hogy kimásszanak az árokból. De mély volt az árok, nem tudtak kimászni.

- Állj meg, farkas koma - mondja a róka -, mindjárt kikerülünk innét. Én felállok a te válladra, kiugrom, aztán hosszú farkamat leeresztem, s kihúzlak téged is.

- E bizony jó lesz - mondja a farkas, s hagyta, hogy a róka a vállára álljon.

Róka koma egy szempillantás alatt kint volt az árokból, aztán nagyot kacagott, ott hagyta a farkast.

Orgonált a szegény farkas nagy keservesen, s egyszer csak arra jön egy varjú. Kiszól a farkas:

- Hej, lelkem, várjam, ha én úgy tudnék repülni, mint te!

Mondja a varjú:

- Ne búsulj, megtanítlak én jó szívvel, csak fogózz bele a farkamba!

Letartja a varjú a farkát, belefogódzik a farkas. Elkezd vele repülni.

Felrepül jó magasra, s kérdi a farkast:

- Látod-e még a földet?

- Még látom.

Följebb repül a varjú, s kérdi megint:

- Farkas koma, látod-e még a földet?

- Még látom.

Még följebb repül a varjú, s harmadszor is kérdi:

- Farkas koma, látod-e még a földet?

- Már nem látom.

- No, ha most nem látod, ereszd el a farkamat, most már tudhatsz repülni.

Elereszti a farkas a varjúnak a farkát, de bezzeg repült lefelé, mint a sebes szél, még annál is sebesebben.

Amint közeledett a föld felé, látott egy szenes tuskót, s rákiált:

- Szaladj te, szenes tuskó, előlem, mert agyonütlek!

Hanem a szenes tuskó nem ijedt meg, ott maradt a helyén. A farkas meg ráesett, s még a hetvenhetedik porcikája is ízzé-porrá törött.

Benedek Elek: A róka meg a pacsirta

Volt egyszer egy pacsirta meg egy róka. A pacsirtának nem volt földje, de volt a rókának. Oda rakott fészket a pacsirta, ott élt a fiacskáival. Egyszer odamegy a róka a pacsirtához, s mondja neki:

- Hallod-e, te pacsirta, adj nekem egy kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet.

Megijedt a szegény pacsirta, mi lesz vele, ha a róka felszántja a földet? Hová rakja a fészkét?

Majd megszakadt a szíve, de mégis odaadta az egyik fiacskáját. Másnap megint odamegy a róka, s mondja:

- Adj nekem kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet.

Búsult a szegény pacsirta, majd megszakadt a szíve, de mit tudott volna csinálni, odaadta a másik fiát is. Akkor felszállt egy kóróra, s elkezdett sírni keservesen.

Odament egy kis kutyácska, s kérdi tőle:

- Miért sírsz olyan keservesen, kis pacsirta?

- Hogyne sírnék, kis kutyácska, mikor a róka megette két fiamat.

- No, hallod-e, elég bolond voltál, hogy odaadtad. Ha még egyszer eljön, s azzal fenyeget, hogy felszántja a földet, mondjad neki: "hát csak szántsad, ha van ekéd".

Másnap csakugyan eljő a róka, s mondja a pacsirtának:

- Hamar, adj kis pacsirtát, mert mindjárt felszántom a földet.

- Nem adok biz én! Szántsd fel, ha van ekéd.

- Hiszen várj csak, mindjárt felszántom - mondotta a róka.

Azzal nekiállott a földnek, a négy lábával kapargálta, s közbe kiabált:

- Gyí te, gyí! Gyí te, gyí!

Meghallotta ezt a kis kutyácska, szalad a földre, hogy megfogja a rókát, de a róka észrevette a kis kutyát - uccu neki, illa berek, szaladott árkon-bokron át, mintha a szemét kivették volna, meg sem állott, míg egy likhoz nem ért. Abba hirtelen beszaladt, úgy menekedett meg a kis kutyácskától.

Bent a likban elkezdett áradozni a róka:

- Ó, két szép szemem világa! Milyen jól tudtál vigyázni, hogy megláttad a likat!

Akkor a két első lábának szólott:

- Ó, édes két első lábam, de jól tudtál rugaszkodni, kapaszkodni, bezzeg nem is ért utol a kis kutyácska!

Hanem bezzeg a farkával nem volt megelégedve.

- No, te hitvány lompos farkam! Te mindig hátrafelé húztál, szinte utolért miattad a kis kutyácska. De nem is lesz helyed itt a likban, kilódítlak innét!

Azzal kezdette tolni a farkát kifelé.

Hiszen ez éppen jó volt, mert ott leskelődött a kutyácska a lik mellett, hamm! megkapta a farkát, annál fogvást kihúzta a likból, s a róka komát úgy szerteszaggatta, hogy tudom, istenem, nem evett több pacsirtát.

Így volt, vége volt, mese volt.

Benedek Elek: A farkas és a róka

Réges-régen a farkas meg a róka nagy erős barátságban s komaságban voltak. Erdőn-mezőn együtt jártak, egymást el nem hagyták.

No, ha együtt jártak, egyszer együtt is estek bele egy verembe. Orgonáltak, ordítoztak szegények, de senki lélek nem jött arrafelé. Nap nap után, éjszaka éjszaka után múlt. Majd megvesztek a nagy éhségben, mert sehogy sem tudtak kiszabadulni. Egyszer egyet gondol a róka koma, s mondja a farkasnak:

- Valamit mondok, farkas koma.

- Mit, róka koma?

- Azt, hogy állj fel a két hátsó lábadra, hadd lám, milyen magas vagy. Én azt hiszem - mondja a ravasz róka -, hogy magasabb vagy te a medvénél is, de még az oroszlánnál is.

Tetszett a farkasnak ez a hízelkedő beszéd. Felállott a két hátulsó lábára. Jól kinyújtózkodott, hogy minden csontja ropogott belé. Azt mondja neki a róka:

- Ejnye, farkas komám, mi jutott eszembe. Kimegyek a veremből, s kihúzlak téged is.

- Róka koma, ne bolondozz, mert nyakon váglak! - mondja a farkas. - Már hogy tudnál te innét kimenni?

- Hát jól van! Csak engedd meg, hogy álljak a válladra. Ha nem is tudok kimenni, legalább megnézem, hogy milyen idő van odakünn.

Jól van, a farkas megengedi, hogy csak álljon a vállára a róka.

Hiszen a róka komának sem kellett több. A farkas válláról nekirugaszkodott, kiugrott a veremből, s azzal - uccu neki, vesd el magad! egy szó nem sok, annyit sem szólt a farkasnak, elszaladt a faluba, ott aztán addig settenkedett, míg egy lúdpajtába be nem surrant, s nagy lakzit csapott ottan.

Hanem mégis eszébe jutott farkas koma. Vitt neki is egy lúdcombot. Odakullogott a veremhez, s mondotta sopánkodva, szomorú pofával:

- Hej, farkas koma, de megjártam. Bementem a faluba, hogy neked ludat hozzak. De mikor éppen beállítottam a ludak közé, s megcsíptem egy ludat, a gazda rajtam ütött, s csak ez a lúdcomb maradt a szájamban. Látod, farkas koma, én ezt is neked hoztam. Úgy-e, jó komád vagyok?

- Jó vagy, jó - mondja a farkas -, hanem ha még jobb akarsz lenni, nyújtsd be a farkadat, s húzz ki engem innét.

- Jaj, lelkem, komám, azt én nem tehetem, mert gyenge farkam töviből kiszakadna. De meg a nyakadat is kitörhetnéd, úgy visszaesnél. Hanem hozok majd egy fagallyat, s azzal kihúzlak.

Elszalad a róka, s hoz két gallyat: egy erősebbet s egy gyengébbet. Először a gyengébbet nyújtotta be, s amint a farkas belekapaszkodott, nagyot rántott rajta. A gally kettétörött, s a farkas úgy visszaesett, hogy megnyekkent belé.

Ordított a farkas keserves kínjában. A róka pedig akkorát kacagott, hogy az erdő is csengett belé. Akkor aztán benyújtotta mégis az erősebb ágat, s azon kihúzta a farkast.

Mikor mind a ketten kint voltak, mondja a róka:

- Jere, komám, a faluba! Az imént, ahogy bejártam, láttam, hogy egy háznál lakodalom van. Gyere, mulassunk mi is, eleget szomorkodtunk.

Bemennek a faluba. El a lakodalmas házhoz. Hát ott éppen javában áll a lakodalom. Húzzák a cigányok, járják a legények s leányok. Ennél jobb alkalmat kívánva sem kívánhattak volna. Besurrantak a kamarába, ott nekiestek a sok jó disznóhúsnak, szalonnának s minek. De még a boros hordónak is. Ettek-ittak, táncoltak. A másvilágon sem lehetett volna jobb dolguk.

Hanem egyszer csak a róka észreveszi, hogy amíg ők lakmároztak, valaki rájuk zárta a kamara ajtaját. Nem szólt semmit a farkasnak, hadd egyék-igyék, ő azonban egy vasszeget keresett, s azzal elkezdett ásni a fal tövében. Kérdi a farkas:

- Mit csinálsz, róka koma?

Felelt a róka:

- Úgy szagolom, farkas koma, hogy itt csörögefánk van elásva. Ez ám csak az igazi jó borkorcsolya.

A farkas csak hagyta, hogy keresse a csörögefánkot, ő meg ivott tovább. Aztán ismét elkezdett táncolni, s hítta róka komát, hogy táncoljon ő is. Eleget csendesítette a róka, hogy ne táncoljon, ne ordítson, mert még meghallják a vendégek, s bizony csúfot látnak, de a farkassal nem lehetett bírni. Táncolt, dajnált, kurjongatott. Verte össze a bokáját s a tenyerét. Nagyokat rikkantott:

- Nye, kedvem, nye!

Hanem a ravasz róka koma mindegyre kifordult a keze közül, s ásta tovább a lyukat. Mikor aztán kész volt a lyukkal, ő is táncolni kezdett egész kedvéből. Nagyobbakat kurjongatott még a farkasnál is.

Na meg is hallották bent a lakodalmas népek. Kérdik egymástól:

- Ugyan ki ordítozhat odakünn?

Az egyik egyet mond, a másik mást mond. Egyszer aztán mind azt mondják, hogy az csak farkas lehet, ilyen-olyan teremtette. Gyerünk, táncoltassuk meg!

Fölfegyverkeznek, ki baltára, ki puskára, ki kétágú vasvillára. Kinyitják a kamara ajtaját.

S hát csakugyan ott van a farkas, még mindig táncol, ordít veszettül.

Uccu! kisurran a róka a lyukon. Bújik utána a farkas is. De már az nem fért ki a lyukon. Supp-supp! ütötték-verték, ahogy csak győzték. Aztán egyet gondolt farkas koma, mégiscsak visszahőkölt a lyukból, s kiszaladt az ajtón.

Ezalatt a róka már messzire járt a falutól, s amint ment, mendegélt az úton, egyszer visszapillant, s látja, hogy jön egy szekér utána, s az színig tele van hallal. Fogja magát, s lefekszik az út közepén, behunyja a szemét, kinyújtózkodik, mintha meg volna dögölve. Odaér a kocsi, látja a gazdája a döglött rókát, szépen fölveszi, s földobja a kocsi tetejébe.

Egyéb sem kellett a rókának. Amíg az ember szép csöndesen ment, mendegélt az ökrök mellett, nekiesett a halaknak. Jó lakzit csapott, s még egy csomó halat ölbe kapott. Azzal leugrott a kocsiról, s más irányban elkullogott.

Még egy jó hajításnyira sem ment, hát jött szembe vele a farkas letört derékkal, szomorú pofával.

- No, róka koma, te beadál nekem!

- Mit, még te beszélsz - pattogott a róka -, nem mondtam, hogy ne ordíts annyit?!

- Igaz, igaz! - mondta a farkas.

Kibékültek, megint nagy barátságot kötöttek, s mentek tovább.

Azám, de a farkas meglátja a sok halat a rókánál, s kérdi tőle:

- Hát ezt a sok halat hol fogtad, róka koma?

- Hol-e? A vízben, farkas koma.

- Ugyan bizony, hogy fogtad?

- Hogy-e? Hát halásztam.

- Ejnye, róka koma, taníts meg engem is a halászatra.

- Na, ez ugyan nem nagy mesterség. Elmégy a jégre. A farkadat beledugod egy lékbe. S mikor jól rágyűlnek a halak, szépen kihúzod.

Elmennek a jégre. Ott mindjárt találnak is egy léket. A farkas bedugja a farkát. Ott ül egy kicsit, aztán akarja kihúzni, mert érezte már, hogy nehéz. Azám! Nehéz volt, mert már kezdett odafagyni.

- Farkas koma, még ne húzd ki, várd meg, amíg többen lesznek rajta.

Mikor aztán egészen odafagyott a farka, biztatta a róka:

- No most, édes komám, húzzad!

- Húznám, koma, húznám, de nem bírom.

- Az jó - mondja a róka -, bizonyosan sok hal van rajta. No csak, komám, neki, húzzad, ahogy bírod!

Nagyokat nyögött a szegény farkas, csurgott róla a verejték. De csak nem tudta kihúzni a farkát.

- Tyű, aki áldója van - mondja a róka -, baj van, koma! Az Isten istenem ne legyen, ha oda nem fagyott a farkad.

- Jaj, jaj - ordított a farkas -, mit csináljak, mit csináljak?!

- Tudod mit, farkas koma, én majd elrágom a farkadat.

- De már azt nem engedem - mondá a farkas -, inkább pusztuljak el.

- Hát jól van, koma, én másképp nem segíthetek rajtad, az isten áldjon meg!

Alighogy elment a róka, asszonyok jöttek a jégre ruhával, hogy kimossák a léken. Meglátják a farkast messziről, kiabálnak, hátha elszalad. De bizony a farkas nem szaladt el. Közelebb mennek, s akkor látják, hogy oda van fagyva.

Bezzeg most nekibátorodtak az asszonyok. Odamennek, s széklábával meg sulykolóval ütik-verik a farkast.

De már ezt a farkas sem vette tréfára. Nekirugaszkodott egész erejéből, beleszakadt a farka a jégbe, s azzal - uccu neki! - úgy elszaladt, mintha a szemét vették volna.

Ezalatt a róka túljárt árkon-bokron, s amint ment, mendegélt, egy gödörhöz ért. Ez a gödör tele volt pozdorjával,* s róka koma fogta magát, belefeküdt, jól meghengergőzött benne, hogy a sok fehér pozdorjától a szőre sem látszott. Aztán elnyúlt, mintha agyon volna verve.

Éppen arra kullog a farkas, meglátja a rókát, s kérdi:

- Hát téged mi lelt, róka koma?

- Ugyan ne kérdezd, farkas koma, nem látod-e, minden csontomat úgy összetörték, hogy kilógnak a szőröm közül.

- No - mondja nagy búsan a farkas -, én is a lékben hagytam a farkamat.

Róka koma pedig nyögött keservesen:

- Jaj csontom, csontom, de összetörének!

A bolond farkasnak megesett a szíve rajta. Mondta neki:

- No, ne jajgass, róka koma, menjünk, valahol az erdőben meghúzódunk, leheveredünk, s majd meggyógyulunk.

De róka koma csak tovább nyögött, jajgatott:

- Jaj, lelkem, komám, farkas komám, mennék én, de nem tudok.

- Jól van, jól, majd vezetlek én.

- De mikor a lábamra sem tudok állani.

- No, ha nem tudsz, hát ülj fel a hátamra, én majd elviszlek.

Azzal felvette a rókát a hátára, s cipelte nagy keservesen.

Amint ment, mendegélt a farkas, elkezdi a róka mondani magában csöndesen:

- Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.

Visszafordítja fejét a farkas, s kérdi:

- Mit pusmogsz magadban, róka koma?

- Azt mondtam, hogy veretlen visz vertet, veretlen visz vertet.

"No - gondolja magában a farkas -, bizonyosan csengett a fülem, s nem jól hallottam."

De alig megy tovább, a róka csak megint mondja magában:

- Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.

Megint visszafordul a farkas, s kérdi:

- Mit pusmogsz te magadban, róka koma?

- Csak úgy mondogatám magamban, farkas koma: Veretlen visz vertet, veretlen visz vertet.

- De ilyen-olyan teremtette - ordított a farkas -, mindent jól hallottam, megint bolonddá tettél!

S azzal úgy lehajította a hátáról a rókát, hogy az csak úgy megnyekkent belé.

- Eb legyen a te komád, hallod-e, én többet nem!

De bezzeg vége volt a nagy barátságnak s a komaságnak. Cudarul összeverekedtek. Aztán az egyik ment jobbra, a másik balra.

Azóta jár ez a példabeszéd: eljátszotta, mint a róka a komaságot.

Benedek Elek: Udvari bál

Szunyog király ő felsége
S az ő kedves felesége
Szunyogvárban bált adának,
S engem oda meghivának.

Ha meghivtak, el is mentem,
Egy nagy székbe lehüppentem,
Onnan néztem a nagy csudát:
Szunyogok fujták a dudát.

Hej, ez volt az igazi bál!
Csürdöngölőt járt a király.
Körülötte a legények
Csak ugy izzadtak szegények.

Kurjongatott, pattogtatott,
Tenyerével csattogtatott - -
Bizony sok földet bejártam:
Ilyen királyt még nem láttam.

Nagy volt a gyönyörüségem,
De nagyobb az ijedtségem!
Mert egyszer csak - szörnyű eset -
Ő felsége orra esett!

Ó, ha csak ez történt volna,
Duda vigan tovább szólna,
De elhallgatott s nem hiába:
Eltört ő felsége lába.

Na, lett erre riadalom,
Szétrobbant a sokadalom.
Mindahányan elszaladtak,
Doktor után kiáltoztak.

Doktor, doktor, Bagoly doktor,
Sohse érkezhetnék jobbkor!
Ámde mikor kéne éppen,
Nem találják semmiképpen.

Nagyokat nyög ő felsége,
Haját tépi felesége.
Addig tépte, addig tépte,
Nyilt az ajtó, doktor lép be.

Bagoly doktor tudománya,
Nincs annak semmi hiánya.
Okulárét felcsippenti,
Aztán magát elköhinti.

Ő felségét megforgatja.
Fejét busan csóválgatja:
- Késő, késő, igy szól végre,
Sánta marad ő felsége.

Igy lett vége a nagy bálnak,
A vendégek odébb állnak.
Én is magam ajánlottam,
S szépen haza bandukoltam.

Benedek Elek: A madarak királya

A madaraknak mindég a sas volt a királyuk. Egyszer azonban elégedetlenkedni kezdtek királyukkal.

- Mi hasznunk van nekünk abból, hogy a sas a királyunk, ha nem törődik velünk! Minden rossz ember s különösképpen minden rossz gyermek ellenségünk, a fészkünket kirabolják, minket folyton üldöznek, lépre csalnak, lepuffogtatnak. S vajon a királyunk megvédelmez-e? Nem bizony! Válasszunk más királyt helyette.

Hát abban meg is egyeztek, hogy más királyt választanak, de kit? Amint ezen tanakodtak, vitatkoztak, közéjük állt a bagoly. Hej, de megtetszett nekik a bagoly tudós képe.

- Ilyen király kell nekünk! - csiripolták a madarak lelkesen s nagy örömükben még a szárnyukat is összecsattogtatták. Éljen, éljen, legyen a bagoly a királyunk!

Nosza, mindjárt készülődtek a koronázásra. Leveles ágakból építettek egy nagy trónt, puha fűvel, mindenféle pihével behintették, aztán kerestek valahol arany koronát is, csillogó-villogót. Amikor aztán minden készen volt, a bagoly nagy komolyan, méltóságosan megrebbentette a szárnyát, s ugyancsak igyekezett a trónszék felé, nehogy közben a madarak mást gondoljanak. De amikor éppen bele akart ülni a trónszékbe, jön rettentő károgással a varjú, s kérdezi:

- Hát ti mit csináltok?

A madarak nem válaszoltak mindjárt, hanem összedugták a fejüket:

- Híres, okos madár a varjú, jó volna tanácsot kérni tőle.

Azzal odamentek a varjúhoz.

- Mi éppen királyt választunk. Ha őfelsége nem törődik velünk, megválasztjuk hát királynak a baglyot.

Elnevette magát a varjú, s mondta:

- Nagy bolondot csináltok, fiaim, ugyan miért lenne a királyunk ez a vaksi, amikor annyi derék madár van: ott a varjú, a galamb, a liba, a kácsa, a páva meg a többi. Hiszen görbe orrú, kancsal szemű bagoly még akkor is utálatos, amikor jókedve van, hát még milyen lehet, ha haragszik? És azt hiszitek, a sas majd hagyja az ő királyságát? Még ha a bagoly igazán királynak való volna, akkor se tanácsolnám, hogy megválasszátok melléje. Mert jegyezzétek meg, fiaim, egy király áldás az országra, sok király átok. Mi lenne velünk, ha sok nap ragyogna az égen?

A madarak összenéztek, aztán szívvel-lélekkel csiripelték: igaz!

Hát csak maradjunk a sas mellett.

Benedek Elek: A bujdosó macska

Egyszer volt, hol nem volt, nem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy macska. Ezzel a macskával nagyon mostohán bánt az asszonya, elkeseredett erősen, s nagy bújában, bánatában fogta magát, otthagyta a gazdasszonyát, s elment világgá.

De hogy szavamat össze ne keverjem, mielőtt útnak indult volna, az udvaron talált egy nagy vörösrépát, szekeret csinált belőle, nagy hirtelen fogott két egeret, azokat a szekér elé fogta, s úgy indult bujdosóba.

Mennek, mendegélnek, hegyeken-völgyeken által, de bizony az egerek elfáradtak, egyre lassabban lépegettek. Gondolja magában a macska: így nem messzire haladunk. Fogott az úton még két egeret, a másik kettőnek elejébe fogta, s úgy hajtott tovább.

Amint mennek, mendegélnek, találkoznak egy rákkal. Kérdi a rák:

- Hova mégy, te macska?

- Megyek vándorolni.

- Vígy el engem is, mert a halak kikergettek a vízből.

- Hát miért kergettek ki?

- Azért mert mindig csipkedtem őket az ollómmal.

- No, hát gyere, ülj fel.

Tovább mennek, mendegélnek, s hát az út közepén két tojás van. Megszólal az egyik tojás, s kérdi a macskától:

- Hová mégy, te macska?

- Megyek vándorolni.

- Vígy el minket is. Nem volt maradásunk az asszonyunknál, mert azt kívánta, hogy három csirke keljen ki belőlünk, pedig csak egy van bennünk.

Felültek hát a tojások a vörösrépa szekérre, s a macska hajtott tovább. Egyszerre csak rászállott a szekérre tíz fecske s tíz pacsirta. Nem is kérdezték a macskától, szabad-e, nem-e, szépen letelepedtek, s mentek ők is.

Még egy jó hajításnyira sem mennek, egy csomó gombostűt találnak az úton. Kérdi a macska:

- Hát ti hogy kerültetek ide?

- Mi bizony úgy, hogy egy társunk megszúrta az asszonyunkat, s az asszonyunk haragjában mind kidobott az útra.

- Hát akkor csak ti is üljetek fel a szekérre, gyertek velünk.

Tovább mennek, mendegélnek, s estefelé egy kicsi házikóhoz érnek.

Abban a kicsi házikóban egy öregasszony lakott, a macska bement hozzá, köszönt illendőképpen, s szállást kért éjszakára. Mondja az öregasszony:

- Adnék én jó szívvel, de ide minden éjjel zsiványok jönnek, itt ugyan nem lesz nyugodalmatok.

De a macska addig beszélt, hogy így meg úgy, nem félnek a zsiványoktól, hogy az öregasszony szállást adott nekik.

A négy egeret bekötötték az istállóba.

A két tojás beleült a tüzes hamuba, a rák a vizesdézsába, a gombostűk a törülközőbe, a macska meghúzódott az ajtó sarkában, a fecskék mentek az eresz alá, a pacsirták pedig a ház tetejére.

Hát csakugyan éjjel jönnek a zsiványok, bemennek a házba, letelepednek a kemence mellett, tüzet akarnak gyújtani. De amint megpiszkálják a hamut, a két forró tojás szétpattant, s szemük, szájuk tele lett tojáshéjával meg sárgájával. Hej, uram, teremtőm, megijedtek a zsiványok, égette a tojás az arcukat erősen, szaladtak a vizesdézsához, hogy megmosdjanak. De ahogy belenyúltak a dézsába, a rák jól megcsípte az ujjukat. Lekapják az alsó szegről a törülközőt, hogy megtörülközzenek, de a gombostűk jól összeszurkálták őket. Még jobban megijednek, szaladnak kifelé, s ott meg nekik ugrik a macska, s istenigazában összevissza karmolta az arcukat.

Ki az udvarra, mintha szemüket vették volna, de ott meg a fecskék és a pacsirták elkezdtek csiripolni:

- Zsiványok, zsiványok! Fogjátok meg!

Ahányan voltak, annyifelé szaladtak, többet az öregasszony házához vissza se jöttek.

Reggel a macska megköszönte a szállást az öregasszonynak, a négy egeret befogta a vörösrépa szekérbe, aztán mind felkerekedtek, mentek tovább.

Hanem amint egy hídra értek, halljátok csak, mi történt. Az egerek mitől, mitől nem, megijedtek, a szekeret belerántották a vízbe.

Hej, istenem, lett nagy ijedelem. A pacsirták és a fecskék, huss felrebbentek és elrepültek. A macska is nagy üggyel-bajjal kiúszott, de a szegény rák az ott maradott a vízben, no meg a gombostűk is.

Hogyha ezek a vízben nem maradtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.