(Lett népmese. Ford. Csatlós János)
Egy mókus, egy tű meg egy kesztyű együtt élt, nagy barátságban. egyszer unalmukban az jutott eszükbe, hogy felkerekednek, és szétnéznek az erdőben, így is lett. A mókus meg a kesztyű egymás mellett ballagott, tű mögöttük ugrabugrált.
Egy mókus, egy tű meg egy kesztyű együtt élt, nagy barátságban. egyszer unalmukban az jutott eszükbe, hogy felkerekednek, és szétnéznek az erdőben, így is lett. A mókus meg a kesztyű egymás mellett ballagott, tű mögöttük ugrabugrált.
Így kószáltak már jó ideje, de semmi zsákmányra nem akadtak. Már szontyolodott a három cimbora, amikor a tű egy víztócsára bukkant, vígan kurjantott oda útitársainak:
Hej, mókus, hej! Kesztyű, ide jer! Mit találtam, gyerekek? Zsákmányt nézni jöjjetek!
Azok mindjárt ott termettek, nehogy elszalasszák a zsákmányt, de amire meglátták, mit talált a tű, ugyancsak nagyot néztek, és megkérdezték:
- Ezt mind te zsákmányoltad?
- Én bizony – felelte a tű. – Talán keveslitek?
- Jaj, te csodabogár; mit csődítesz ide bennünket ezért a vicik-vacakért?- szidta a másik kettő, és bosszankodva indultak hazafelé. A tű is utánuk baktatott.
Másnap kora reggel megint az erdőben jártak; a mókus meg a kesztyű együtt ment, a tű egy kicsit hátrább, mögöttük. Mentek, mendegéltek, s a tű most egy vén fatönkre bukkant.
Nosza, kiabált is a cimborái után, akárcsak tegnap:
Hej, mókus, hej! Kesztyű, ide jer! Mit találtam, gyerekek? Zsákmányt nézni jöjjetek!
Azok meg loholtak, mert remélték, hogy most valami igazi zsákmányra akadnak. De a korhadt fatörzs láttán úgy elfutotta őket a méreg, hogy kis híján elagyabugyálták a tűt a rossz tréfáért, amiért ok nélkül megfuttatta őket.
Aztán valahogyan mégiscsak összebékült a három cimbora, és hazatért az erdőből; elöl ment a mókus meg a kesztyű, mögöttük a tű.
Végigaludták az éjszakát, de még alig pitymallott, amikor összedugták a fejüket, kimenjenek-e ma is az erdőbe, vagy ne járjanak hiába, hiszen zsákmányt úgyse találnak. De hamarosan egyetértettek, s mégiscsak neki eredtek; a mókus meg a kesztyű elöl, egymás mellett, a tű egymaga, mögöttük.
A mókus meg a kesztyű most se járt szerencsével; a magában kószáló tű meg elkalandozott, és egy távoli lápra jutott. Ottan aztán körbejártatta a fél szemét, és – nicsak! – egy legelésző szarvast pillantott meg. Alighogy észrevette, gyorsan bebújt az egyik fűcsomóba, s a szarvas azzal együtt bekebelezte. A tű egy szempillantás alatt a szarvas gyomrában termett, és elkezdte szúrni, döfni, ahogy csak erejéből kitellett. A szegény szarvas nem is húzta soká: kiadta a páráját. Amikor a tű ezt észrevette, átfúrta magát a szarvas húsán, és torkaszakadtából kezdte hívni a két cimborát:
Hej, mókus, hej! Kesztyű, ide jer! Mit találtam, gyerekek? Zsákmányt nézni jöjjetek!
Meg is hallották hamarosan a tű kiáltozását, de attól tartottak, megint csak vaklárma az egész. Meghányták-vetették, mitévők legyenek, aztán így beszéltek:
- Ha volna egy kis remény, hogy a tű nem valami silány portékát talált, szívesen odamennénk. De ki tudja, nem hazudik-e megint?
Aztán mégiscsak nekiiramodtak arrafelé, amerről a kiabálás hangzott, s ott találták a fűben a szarvast.
Volt ám nagy csodálkozás! A kesztyű körbejárta a zsákmányt, és csodálta a tű ügyességét; a mókus bámulva meredt rá. A tű pedig így szólt hozzájuk:
- Én elejtettem a zsákmányt, a sütés-főzés a ti dolgotok.
A cimborák engedelmeskedtek, és serényen munkához láttak. A mókus felaprította a fatuskót, a kesztyű vizet hozott a tócsából, így aztán hasznát látták a tű régebbi zsákmányainak is. A leves nemsokára vidáman rotyogott; ínycsiklandó pára szállt föl a fazékból, és mind a hárman jól belakomáztak.
Itt a vége, fuss el véle!
Hej, mókus, hej! Kesztyű, ide jer! Mit találtam, gyerekek? Zsákmányt nézni jöjjetek!
Azok mindjárt ott termettek, nehogy elszalasszák a zsákmányt, de amire meglátták, mit talált a tű, ugyancsak nagyot néztek, és megkérdezték:
- Ezt mind te zsákmányoltad?
- Én bizony – felelte a tű. – Talán keveslitek?
- Jaj, te csodabogár; mit csődítesz ide bennünket ezért a vicik-vacakért?- szidta a másik kettő, és bosszankodva indultak hazafelé. A tű is utánuk baktatott.
Másnap kora reggel megint az erdőben jártak; a mókus meg a kesztyű együtt ment, a tű egy kicsit hátrább, mögöttük. Mentek, mendegéltek, s a tű most egy vén fatönkre bukkant.
Nosza, kiabált is a cimborái után, akárcsak tegnap:
Hej, mókus, hej! Kesztyű, ide jer! Mit találtam, gyerekek? Zsákmányt nézni jöjjetek!
Azok meg loholtak, mert remélték, hogy most valami igazi zsákmányra akadnak. De a korhadt fatörzs láttán úgy elfutotta őket a méreg, hogy kis híján elagyabugyálták a tűt a rossz tréfáért, amiért ok nélkül megfuttatta őket.
Aztán valahogyan mégiscsak összebékült a három cimbora, és hazatért az erdőből; elöl ment a mókus meg a kesztyű, mögöttük a tű.
Végigaludták az éjszakát, de még alig pitymallott, amikor összedugták a fejüket, kimenjenek-e ma is az erdőbe, vagy ne járjanak hiába, hiszen zsákmányt úgyse találnak. De hamarosan egyetértettek, s mégiscsak neki eredtek; a mókus meg a kesztyű elöl, egymás mellett, a tű egymaga, mögöttük.
A mókus meg a kesztyű most se járt szerencsével; a magában kószáló tű meg elkalandozott, és egy távoli lápra jutott. Ottan aztán körbejártatta a fél szemét, és – nicsak! – egy legelésző szarvast pillantott meg. Alighogy észrevette, gyorsan bebújt az egyik fűcsomóba, s a szarvas azzal együtt bekebelezte. A tű egy szempillantás alatt a szarvas gyomrában termett, és elkezdte szúrni, döfni, ahogy csak erejéből kitellett. A szegény szarvas nem is húzta soká: kiadta a páráját. Amikor a tű ezt észrevette, átfúrta magát a szarvas húsán, és torkaszakadtából kezdte hívni a két cimborát:
Hej, mókus, hej! Kesztyű, ide jer! Mit találtam, gyerekek? Zsákmányt nézni jöjjetek!
Meg is hallották hamarosan a tű kiáltozását, de attól tartottak, megint csak vaklárma az egész. Meghányták-vetették, mitévők legyenek, aztán így beszéltek:
- Ha volna egy kis remény, hogy a tű nem valami silány portékát talált, szívesen odamennénk. De ki tudja, nem hazudik-e megint?
Aztán mégiscsak nekiiramodtak arrafelé, amerről a kiabálás hangzott, s ott találták a fűben a szarvast.
Volt ám nagy csodálkozás! A kesztyű körbejárta a zsákmányt, és csodálta a tű ügyességét; a mókus bámulva meredt rá. A tű pedig így szólt hozzájuk:
- Én elejtettem a zsákmányt, a sütés-főzés a ti dolgotok.
A cimborák engedelmeskedtek, és serényen munkához láttak. A mókus felaprította a fatuskót, a kesztyű vizet hozott a tócsából, így aztán hasznát látták a tű régebbi zsákmányainak is. A leves nemsokára vidáman rotyogott; ínycsiklandó pára szállt föl a fazékból, és mind a hárman jól belakomáztak.
Itt a vége, fuss el véle!