(Móricz Zsigmond versének ötlete alapján írta Jékely Zoltán)
„Volt egy török,
Mehemed, sose látott tehenet. Nem is tudta
Mehemed, milyenek a
tehenek. Egyszer aztán Mehemed, lát egy
csomó tehenet. — Én
vagyok a Mehemed!
— Mi vagyunk a
tehenek! — Csudálkozik Mehemed, ilyenek
a tehenek? Számolgatja
Mehemed, hányfélék a tehenek. Meg is
számol Mehemed,
háromféle tehenet: fehéret, feketét, tarkát.
— Meg ne fogd a tehén
farkát!... Nem tudta ezt Mehemed, s
felrúgták a tehenek.”
(Móricz Zsigmond verse)
A szegény jó tehénrúgta Mehemed leporolta piros bugyogóját, hazavánszorgott,
s nagyokat nyögve leült, amúgy török módra, a földre. Minden tagja fájt attól a
tehénrúgástól.
— Mi bajod van, édesapám? — kérdezte tőle fiacskája, a kis Mehemed,
aki szakasztott olyan volt, mint az apja.
— Ne is kérdezd — nyöszörögte. — De ha már megkérdezted, elmondom,
hogy jártam, hadd okulj a káromon.
A kis Mehemedet szépen maga elé ültette a földre, s
elmondta, hogy járt pórul azokkal a huncut tehenekkel.
— Én majd sohasem fogom meg a tehenek farkát! — mondta a kis
Mehemed. — Engem aztán nem rúgnak fel!
— Jól teszed, fiacskám! — simogatta meg a kis Mehemed borzas
buksiját a nagy Mehemed. — Látom, okosabb leszel, mint apád.
— Hátha még óvodába is járhatnék! — sóhajtott a kis Mehemed.
— Akkor lennék csak okos igazán. — Mondasz valamit — vakargatta
kopasz fejét az apja.
Bizony, itt az ideje, hogy beadjalak az óvodába. S a nagy
Mehetned állott is szavának. A kis Mehemedet másnap elvitte az óvodába.
— Viselkedj illedelmesen, nyisd ki a szemed, okulj, tanulj!
Mindig azt tedd, amit az óvónéni mond! — figyelmeztette búcsúzásul,
s otthagyta a zsivajgó gyermekek között.
S a kis Mehemed megfogadta apja tanácsát. Nézelődött,
figyelt; elleste, hogyan köszönnek egymásnak, hogy játszadoznak, hogyan rakják
el a játékokat. Még a virágöntözést, a gyomlálást is megtanulta, s azt is
tudomásul vette, hogy nem szabad bottal hajkurászni a kőkerítésen sütkérező
gyíkokat!
De a mosdóban meresztett csak igazán nagy szemet! Ilyent még
sohasem látott: ha balra csavarták, víz csörgött belőle, ha jobbra csavarták,
elállt. Boldogan csavargatta a csapot jobbra-balra, kezét, arcát megmosta, még
a fejét is alá akarta dugni, de ott állt egy kislány s ezt már nem engedte meg.
— Meghűlsz, kis Mehemed — mondta, s elzárta a csapot.
Aztán uzsonnához ültek. A kis Mehemed jobbra-balra
sandított, hadd lássa, hogyan esznek a többiek. S ő is úgy evett, szépen, ahogy
illik, nem szürcsölt, nem hadonászott a kanalával, s nagyon ügyelt, hogy ne
morzsálja el a kenyeret a térítőn.
Aztán mesét hallgattak a gyermekek.
Aztán énekeltek.
S a kis Mehemed figyelt, figyelt, s olyan okos volt, hogy hamarosan
mindent tudott, amit a többiek.
Aztán, egy szép verőfényes napon, kirándultak a határba.
Egyszer csak legelésző teheneket látnak, sok-sok tehenet, fehéret, feketét, tarkát
— persze hogy a gyermekek meg akarták fogni a tehenek farkát!
— Megállj — kiáltott reájuk a kis Mehemed. — Meg ne fogd a tehén
farkát!
Mert a kis Mehemed nem csak annyit tudott, amennyit a
többiek, hanem valamivel többet: azt, hogy a tehenek rágósak, ha a farkukat húzzák.
A gyermekek megszeppentek, eloldalogtak a tehenek mellől, hagyták,
hadd legelésszenek békén tovább ...
Nem is rúgták fel őket a tehenek!