2013. július 27., szombat

Mondóka

Békás tóra gólya szállt.
Kerek tóba besétált.
Hajlongtak a nádszálak,
intettek a békának.
Vigyázz béka, ki ne bújj,
most guggolj le, most lapulj!
Ám a béka nem figyelt,
intő szóra nem ügyelt.
Kiugrott a tópartra,
hamm, a gólya bekapta.

Egy másik változata:

Békás tóra gólya szállt,
Kerek tóba besétált.
Lehajtotta a fejét,
Kereste a pecsenyét.
Hajladoztak a nádszálak,
Intettek a békának:
Vigyázz béka!
Ki ne bújj!
Most guggoljál, most lapulj!
De a béka nem ügyelt,
Intő szóra nem figyelt,
Kiugrott a tópartra,
Hamm, a gólya bekapta!
Szegény, szegény kis béka!


+1:

Kerek tóra gólya száll,
közepébe besétál.
Lehajtotta a fejét,
kereste a pecsenyét.
Hajlongtak a nádszálak,
intettek a békának:
Béka vigyázz! Ki ne bújj!
Csak guggolj le, és lapulj!
Ám a béka nem ügyes,
Intő szóra nem figyel,
kiugrott a tópartra,
és hamm a gólya bekapta.

N. László Endre: Katica-hívogató

Hová repülsz, merre
szállsz,
meleg otthont, hol
találsz?

Réten hálsz,
erdőn hálsz,
meleg otthont nem
találsz.

Falevélen
vagy fűszálon
fogja le szemem
az álom.

Erre jöttem,
erre szálltam,
örülök, hogy
rád találtam.

Drégely László: Három nyuszi

Kis kút, nagy kút,
Közte út fut.
Rajta három
Tapsifüles
Szamárháton
Kukutyinba
Igyekszik –
Hol a zabot
Kihegyezik.

Vlagyimir Szutyejev: Micsoda madár ez?

Élt egyszer egy liba. Szörnyen ostoba, irigy állat volt. Mindenkit irigyelt, mindenkivel összeveszett, mindenkire sziszegett...
Az emberek fejüket csóválva mondogatták:
- Szörnyű ez a Liba!
Egy alkalommal Liba meglátogatott a tavon egy hattyút. Libának nagyon megtetszett a szép, hosszú hattyúnyak.
"De jó lenne nekem is egy ilyen szép, hosszú nyak" - gondolta magában. Megkérte a Hattyút:
- Tudod mit? Cseréljünk! Neked adom az én nyakamat, s te add nekem a tiédet.
Hattyú egy kicsit gondolkodott, de aztán ráállt. Nyakat cseréltek.
Sétálgat a Liba szép, hosszú hattyúnyakával, s nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Hol elfordítja, hol kinyújtja, hol ívben meghajlítja - sehogy sem találja kényelmesnek.
Meglátja Libát a Pelikán, s csak úgy dülöngél a nevetéstől.
- Ó, hiszen te nem vagy se liba, se hattyú - mondja neki -, hahaha!
Megsértődött a Liba, a már éppen rá akart sziszegni, amikor észrevette, hogy a Pelikánnak milyen szép, nagy, zacskós csőre van.
"De jó lenne nekem is egy ilyen szép, nagy, zacskós csőr!" - gondolta magában.
Meg is mondta a Pelikánnak:
- Tudod mit? Neked adom az én piros csőrömet, s te add nekem a te zacskós csőrödet!
Pelikán nevetett, de aztán ráállt. Cseréltek. Megtetszett a Libának ez a cserebere.
A Gémmel lábat cserélt: vaskos úszólábáért szép, vékony, hosszú gémlábat kapott.
A Varjúval elcserélte nagy, fehér szárnyát kicsi feketére.
A Pávát sokáig kellett rábeszélnie a Libának arra, hogy cserélje el vele díszes, színes farktollait az ő kis ecset farkáért.
De végül sikerült neki.
A jóságos Kakas könnyen odaajándékozta taraját, szakállát s hozzá még szép, kukorékoló hangját is.
Senkire és semmire nem hasonlított már a Liba.
Nagy peckesen sétálgatott gémlábán, varjúszárnyaival csapkodott, forgatta hattyúnyakát...
Egyszer nagy csapat liba jött vele szemközt.
- Gá-gá-gá, micsoda madár ez? - ámuldoztak a libák.
- Liba vagyok! - kiáltotta Liba, és vadul csapkodott varjúszárnyával, kinyújtotta hattyúnyakát, és pelikáncsőrét eltátva harsogta: 
- Kukurikuuuú! Mindenkinél szebb vagyok!
- Hát ha te liba vagy, akkor gyere velünk! - mondták neki a libák.
Kimentek a libák egy kis rétre, és Liba velük tartott.
A libák a füvet csipegetik, de Liba csak tátog, ide-oda dobálja zacskós csőrét, sehogy se tud füvet tépni vele.
Lementek a libák a tóra fürödni, Liba is velük tartott. A libák mind úszkálnak a tóban, de Liba a parton futkos fel s alá, gémlábbal nem tud úszni.
Nevetnek a libák:
- Hahahahaha!
Liba meg visszakiált nekik:
- Kukurikuuuú!
Kijöttek a partra a libák, s egyszerre csak honnan, honnan nem ott termett a Róka!
Ijedten gágogtak a libák, és elrepültek.
Csak Liba maradt ott, a varjúszárnyak nem tudták felemelni, futni kezdett hosszú gémlábán, de pávafarka belegabalyodott a nádasba. Itt aztán hosszú hattyúnyakát elkapta a Róka, és - uzsgyi! - szaladni kezdett vele.
Meglátták ezt a libák, lecsaptak a Rókára, vadul csípték, ahol érték. Leejtette a Róka a Libát, és elfutott.
- Köszönöm, libák, hogy megmentettetek - mondta Liba -, most már tudom, hogy mit kell tennem!
Elment a Liba a Hattyúhoz, és visszaadta neki hosszú nyakát, Pelikánnak nagy, zacskós csőrét, Gémnek hosszú lábait, Varjúnak fekete szárnyát, Pávának díszes farktollait, a jóságos Kakasnak pedig a taraját, szakállát, szép kukorékoló hangját.
És a Liba megint olyan lett, mint egy liba.
Csak most okos és nem irigy liba lett belőle.
Így szólt az én mesém a Libáról. Itt a vége, fuss el véle!

Vlagyimir Szutyejev: A fenyőfa

Ma reggel a gyerekek megnézték a naptárt, és ezt olvasták le róla: december 31.
Holnap hozza a Télapó a fenyőfát! A játékok biztosan készen lesznek, de a fenyőfa még sehol sincs.
A gyerekek elhatározták, hogy levelet írnak Télapónak, küldjön nekik egy fenyőfát a sűrű erdőből, bolyhos, zöld fenyőt, a legszebb fenyőt.

Télapó bácsinak a gyerekektől

Kedves Télapó !

Kérünk Téged, küldjél Karácsonyra egy szép fenyőt !

Játékot majd csinálunk, az nem kell.

E levelet elviszi majd Neked egy hóember !

A gyerekek és a Hóember


Hát egy ilyen levelet írtak a gyerekek, és rögtön utána kiszaladtak az udvarra - hóembert csinálni.
Nagy egyetértésben dolgoztak: volt, aki a havat hordta, volt, aki tapasztotta.
A Hóember fejére egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került.
Nos hát, nagyon jól sikerült a Hóemberpostás ! A gyerekek átadták neki a levelet, és így szóltak:

Hóember, Hóember,
nálad jobb postás nem kell,
sötét erdőt járod,
levelünk a párod.

Télapónak vidd el őt,
keressen egy kis fenyőt,
sűrű ágú, zöld szoknyájú,
tűlevelű ismerőst.

Hozd el azt a kis fenyőt,
minden gyerek várja őt !


Beköszöntött az este, a gyerekek hazaszállingóztak, a Hóember pedig így dohogott magában:
- Hm... Ezek feladták a leckét ! Most aztán kihez forduljak, merre induljak ?
- Vigyél magaddal ! - vakkantott fel váratlanul Bobik, a kutyuska. - Jó orrom van, segítek neked megkeresni az utat.
- Persze, hogy elviszlek, kettesben sokkal vidámabb ! - örvendezett a Hóember.
Sokáig mentek, mendegéltek, a Hóember és Bobik, míg végül is elérkeztek a sűrű, nagy erdőhöz. Éppen eléjük szaladt egy nyúl.
- Errefelé lakik a Télapó ? - kérdezett rá a Hóember.
De a nyúlnak lélegzetnyi ideje sem volt, mert éppen a Róka üldözte.
- Vau ! Vau ! - ugatott fel Bobik, és õ is a Nyúl után vetette magát. Elszomorodott a Hóember.
- Úgy látszik, egyedül kell továbbmennem. És egyszerre nagy szél kerekedett, hatalmas hóvihar söpört végig az erdőn...
A Hóember megremegett és ... darabokra szakadt szét. Csak egy vödör, egy levél meg egy szál sárgarépa maradt belőle a havon.
Visszarohant a Róka, és bosszankodva mondta:
- Hol van az az ember, aki miatt elszalasztottam a nyúlpecsenyémet ?
Nézi - hát látja, hogy senki sincs ott, csak egy levél fekszik a havon. Fogta a levelet, és elszaladt vele.
Megjött Bobik is.
- Hol a Hóember ?
A Hóember nincs sehol. Épp ekkor érte utol a Farkas a Rókát.
- Mit viszel, komám ? - mordult rá a Farkas. - Felezzünk !
- eszem ágában sincs veled felezni, mikor magam is hasznát vehetem ! - szólt a Róka és elfutott.
A Farkas meg - utána. És a kíváncsi Szarka is utánuk repült.
Ott sírdogált Bobik magában, a nyulak pedig egyre csak azt hajtogatták :
- Úgy kellett, úgy kellett, minek kergettél mindig minket, minek ijesztgettél mindig minket ?
- Soha többé nem foglak benneteket bántani - mondta Bobik, és még hangosabban kezdett sírni.
- Na, ne sírj, segítünk rajtad - ígérték a nyuszik.
- Mi pedig a nyusziknak - makogták a mókuskák.
És a nyuszik nekiálltak hóembert építeni, a mókusok meg segítettek a munkában: a mancsukkal veregették, dagasztották, a farkukkal legyezgették, ragasztották. A Hóember fejére ismét egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került.
- Köszönöm nektek - szólalt meg a Hóember -, hogy újra felépítettetek. Most pedig segítsetek megkeresni a Télapót.
Elkísérték a Medvéhez. A Medve aludt a barlangjában, hát felébresztették. Elmesélte neki a Hóember, hogy a gyerekek tulajdonképpen a Télapóhoz küldték őt egy levéllel.
- Egy levéllel ? - brummogta a Medve. - Hol az a levél?
S csak ekkor kaptak észbe, hogy nincs meg a levél !
- Levél nélkül pedig Télapó nem ad nektek fenyőfát - mondta a Medve. - Jobban teszitek, ha hazamentek, majd én kivezetlek benneteket az erdőből.
S egyszerre - honnan, honnan nem ? - ott termett előttük a Szarka, és azt csörögte, örömében pörögve:
- Itt a levél ! Itt a levél !
És elmesélte nekik, hogyan talált a levélre. És mindahányan, akik voltak, elindultak a levéllel a Télapóhoz.
A Hóember sietve lépked, nagyon izgul: hol egy dombról gurul le, hol egy gödörbe pottyan,hol egy tuskóba botlik.
Persze, a Medve mindig kihúzza a csávából, de aztán megint csak darabokra szakad szét a Hóember.
Végülis elérkeztek Télapóhoz. Télapó elolvasta a levelet, és így szólt:
- Hogyhogy ilyen későn jöttök ? Jaj, Hóember, hogy fogod majd így elvinni idejére, pont karácsonyra a gyerekeknek a fenyőfát ?
Itt mndannyian a Hóember védelmére keltek, elmondták, mi történt vele. Télapó a saját szánját adta nekik, s a Hóember a fenyővel elhajtott a gyerekekhez. A Medve visszabújt a barlangjába - tavaszik kialussza magát. És reggelre a Hóember ott állott a régi helyén, csakhogy levél helyett egy zöld fenyőt tartott a kezében.

Vlagyimir Szutyejev: A szeszélyes cica

Panni az asztalnál ült, rajzolgatott; különféle színekkel festette ki a képeket. Egyszer csak a szék támlájára ugrott a zöld szemű cirmos Cica, és figyelmesen nézegette a rajzokat.
- Mit csinálsz, Panni ? - kérdezte kíváncsian, és puha, fehér mancsát rátette a kislány vállára.
- Házacskát rajzolok neked - felelte Panni. - Nézd csak, Cicuskám, pirosra festem a tetejét, az ajtaját meg sárgára.
- Csak azt nem tudom: mit is csinálok majd ebben a házikóban?
- Tüzet raksz, és felforralod a tejecskédet.
És már oda is rajzolta Panni a bodros füstgomolyagot; az vidáman szállt felfelé a kis házacska kéményéből.
- Hát az ablaka hol van ? - kérdezte a Cica. - Igazán tudhatnád, hogy a cicák mindig az ablakon ugrálnak be.
Szép kis ház ez, mondhatom ! Még ablaka sincsen.
- Ne türelmetlenkedjél, már itt is vannak az ablakok - szólt szelíden Panni. - Egy, kettő, három a ház oldalára, egy meg a padlásra.
Szép egyenes vonalakkal rajzolta meg a kislány a négy kicsi ablakot. De a Cirmos csak tovább kérdezgette.
- Hát sétálni hol fogok ? Vagy mindig csak itthon unatkozzam ?
Panni szép deszkakerítést rajzolt a ház köré.
- Itt sétálhatsz majd, Cicuskám, ez lesz a kert; kaput is rajzolok rá.
Nézte, nézte a Cirmos a képet, azután gúnyosan megszólalt:
- Ezt nevezed kertnek ? Hisz ez csak üres udvar !
Várjál ! Mindjárt rajzolok neked egy gyönyörű szép kertet is. Látod, itt van egy virágágy, mellette egy almafa, sok-sok piros alma terem rajta. Ezt a két kerek ágyást meg zöldséggel ültetjük tele; az egyikbe sárgarépát ültetünk, a másikba káposztát.
- Káposztát ? - nyávogta a Cica. - Nem vagyok én tapsifüles, hogy káposztával éljek. Ha kedvem szottyan egy kis horgászásra, hol fogok majd aranyhalacskát ?
Panni már rajzolta is a kis, kék vizű, kerek tavat, és bele három aranyhalacskát.
- No jól van, ezzel meg vagyok elégedve - dorombolta Cirmos. - De, Pannikám, ugye lesz baromfi is a kertemben ?
- Persze, hogy lesz Cirmoskám. Nézd, már itt is van ez a nagy tarajos, tarka farkú kis kakas, mellette meg a bóbitás, kendermagos tyúkanyó. Kapsz még három pelyhes csibét is, meg egy sárga csőrű libát a tó partjára.
A Cica megnyalogatta a szája szélét, elégedetten dorombolt.
- Miau, miau, ezt már szeretem ! Hát a kis egerek ? Ugye lesznek egerek is a házikómban ?
- Szó sincs róla, egér nem kerülhet a házba.
- És ki őrzi majd a házacskámat, ha elmegyek hazulról ?
- Ne félj, lesz házőrző is.
Panni rajzolt is egy kis takaros kutyaólat, eléje meg egy rövid szőrű, kurta lábú, cipő gombszemű kis kutyát.
- Látod, Cicuskám, ez itt Fickó kutya, ő vigyáz majd a házadra.
Ebben a pillanatban a Cica villámgyorsan leugrott a padlóra, felkunkorította a farkát, felborzolta a bundáját; zöld szemecskéje csak úgy villogott, mikor megszólalt:
- Tulajdonképpen nem is tetszik nekem a házad, sem a kert, sem az aranyhalacskák... Nem akarok benne lakni!
És elrohant a Cirmos, sértődötten, haragosan; úgy elszaladt, vissza sem nézett Pannira.
Ugye tudod, hogy miért gondolta meg magát oly hirtelen ez a szeszélyes Cica?

Vlagyimir Szutyejev: A kakas meg a színek

Vova rajzolt egy kakast, de elfelejtette kifesteni. Elment a kakas sétálni.
- Miért jársz te ilyen színtelenül ? - ámuldozott a Kutya.
Megnézte magát a Kakas a víz tükrében. "Igaz...Igaz, igaza van a Kutyának.
- Ne szomorkodj - tanácsolta neki a Kutya. - Eredj el a színekhez, ők majd segítenek rajtad.
Odament a Kakas a színekhez, szépen kérte őket:
- Színek, színek, segítsetek !
- Jól van... - szólt a Piros, és megfestette a taréját és a szakállkáját.
A Kék meg a farktollát. A Zöld a szárnyát. A Sárga meg a begyét.
- Így már igazi Kakas vagy - mondta a Kutya.

Vlagyimir Szutyejev: A kisegér és a ceruza

Egyszer volt, hol nem volt, volt Vova asztalán egy ceruza. Vova gyakran rajzolt vele képeket, és a Ceruza engedelmesen lerajzolt mindent, amit Vova akart. Egyszer, amikor Vova aludt, egy egérke mászott az asztalra. Meglátta a ceruzát, felkapta, és vonszolni kezdte az egérlyuk felé.
- Engedj el, kérlek ! - könyörgött a Ceruza. - Mire kellek én neked, hiszen fából vagyok: nem lehet engem megenni !
- Rágcsálni akarlak - mondta a Kisegér. - Bizseregnek a fogaim, s emiatt folyton rágcsálnom kell valamit.
Így ni ! - és a Kisegér úgy megharapta a Ceruzát, hogy az feljajdult belé.
- Jaj ! - kiáltotta a Ceruza. - Akkor legalább hadd rajzoljak valamit utoljára, aztán tégy amit akarsz.
- No jó - egyezett bele az Egérke -, rajzolj hát ! Utána úgyis apró darabokra ráglak !
Nagyot sóhajtott a Ceruza, és rajzolt egy kört.
- Ez sajt ? - kérdezte az Egérke.
- Lehet sajt is - mondta a Ceruza, és még három kis karikát rajzolt.
- Hát persze, hogy sajt ! Ezek itt benne a lyukak - találgatta az Egérke.
- Lehetnek lyukak is - egyezett bele a Ceruza, és még egy nagy kört rajzolt.
- Ez alma ! - kiáltott fel az Egérke.
- Lehet alma is - mondta a Ceruza, és néhány ilyen hosszú kifliformát rajzolt.
- Már tudom ! Ez itt kifli, ezek meg kenyerek ! - kiáltotta szája szélét nyalogatva a Kisegér. - No, fejezd be gyorsan, mert már nagyon
bizseregnek a fogaim !
- Várj egy pillanatig - szólt a Ceruza, s amikor ezeket a háromszögeket kezdte rajzolni, a Kisegér felkiáltott:
- Hiszen ez olyan, mint egy macs...! Ne rajzold tovább !
A Ceruza azonban már hosszú bajuszt is rajzolt.
- Igen, ez egy igazi macska ! - cincogott a megrémült Egérke. - Segítség !
És bemenekült az egérlyukba. Azóta az orrát sem dugta ki onnan. Vova ceruzája még most is megvan, csak ilyen kicsi lett.
Te is próbálj ceruzáddal ilyen macskát rajzolni, hadd féljenek az egerek!

Vlagyimir Szutyejev: Az okoska botocska

Hazafelé tartott a kis Sündisznó. Útközben találkozott a Nyúllal, és együtt ballagtak tovább. Kettesben feleannyinak tűnik az út.
Hosszú az út hazáig, mennek, mendegélnek, beszélgetnek. Az út közepén egy bot hevert. A nagy beszélgetésben a Nyúl nem vette észre, megbotlott benne, és majdnem orra bukott.
- Ó, te ! - mérgelődött a Nyúl. Jól belerúgott a botba, és az messzire elrepült. De a Sündisznó felemelte a botot, vállára vette, úgy futott, hogy utolérje a Nyulat. Meglátta a Nyúl, hogy a Sündisznó felemelte a botot.
- Minek neked ez a bot ? Mi hasznod belőle ? - csodálkozott.
- Ez nem valami egyszerű bot csupán - magyarázta Sündisznó. - Ez egy okoska-botocska.
A Nyúl csak megvetően kuncogott. Továbbmentek, mendegéltek, és elérkeztek egy kis patakhoz. Nyúl egyetlen ugrással átvetődött a patak túlsó oldalára, s onnan kiáltott vissza:
- Hé, Szúrós Fej, dobd el a botodat ! Nem tudsz vele átvergődni a patak innenső partjára !
Sündisznó azonban nem válaszolt erre semmit, csak egy kicsit hátrahúzódott, aztán nekifutott. Futás közben a botot leszúrta a patakocska közepére, és egyetlen lendülettel átugrott a túlsó partra, s úgy állt meg a Nyúl mellett, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Nyúlnak tátva maradt a szája az álmélkodástól.
- Hű, de nagyot tudsz te ugrani !
- Egyáltalán nem tudok ugrani - válaszolta Sündisznó. - Csak ez az okoska-botocska- mindenen-átugrócska segített nekem.
Továbbmentek, mendegéltek, s egy mocsaras részhez érkeztek. Nyúl egyik zsombékról a másikra ugrott. Sündisznó mögötte haladt,
és a bottal vizsgálgatta maga előtt az utat.
- Hé. te Szúrós Fej ! Mit vánszorogsz ott ilyen lassan ? Bizonyára a botod...
Nem tudta azonban befejezni a mondatot Nyúl, mert megcsúszott a zsombékon, és füle hegyéig merült a mocsárban. Jaj, mindjárt
lemerül és megfullad ! Átcammogott Sündisznó egy másik zsombékra, amelyik közelebb esett a Nyúlhoz, s odakiáltotta neki:
- Kapd el a botot ! De jól markold meg !
Elkapta a Nyúl a bot végét, Sündisznó pedig teljes erejéből megrántotta a botot, és kihúzta barátját a mocsárból. Amikor nagy nehezen kijutottak a biztonságos talajra, azt mondta a Nyúl a Sündisznónak.
- Köszönöm, Sündisznó barátom, hogy megmentettél.
- Ugyan, hogy mondhatsz ilyet ! Nem én mentettelek meg, hanem ez az okoska-botocska-minden-bajból-kihúzócska !
Megint mentek, mendegéltek, és egy nagy, sűrű, sötét erdő szélén megláttak a földön egy kis madárfiókát. Kiesett a fészekből, panaszosan csipogott, a szülei ott röpködtek fölötte, nem tudták, mit tegyenek.
- Segítsetek, segítsetek ! - csiripelték.
A fészek magasan volt, sehogy sem lehetett elérni. Se a Sündisznó, se a Nyúl nem tudott fára mászni. Pedig valahogy segíteni kell a kismadáron. Törte a fejét a Sündisznó, s addig törte, amíg csak ki nem találta, mit kell tenni.
- Állj arccal a fa törzse felé ! - parancsolt rá a Nyúlra.
Nyúl oda is állt a fához, két mellső lábát feltette a fa törzsére. Sündisznó rátette a madárkát botjának hegyére, s a bottal felkapaszkodott a Nyúl vállára, s magasba emelte a kismadarat. Majdnem elérték a fészek szélét. A kismadárka ijedten csipogott egyet, aztán nagy bátran elrugaszkodott, beugrott a fészekbe. Hogy örvendeztek a madárszülők !
Ujjongva röpködtek a Sündisznó és a Nyúl feje körül, s egyre csak azt csiripelték: - Köszönjük, köszönjük, köszönjük !
- Remek fickó vagy te, Sündisznó ! Nagyszerűen kitaláltad, mit kell tennünk.
- Ugyan, dehogyis én találtam ki ! Mindent ez az okoska-botocska-magasba-emelőcske csinált.
Elindultak befelé az erdőbe. Minél messzebbre jutottak, annál sűrűbb, annál sötétebb lett az erdő. Nyúlnak bizony elszorult a szíve. De Sündisznón nem látszik, hogy félne. Bátran halad előtte, s a bottal félrehajtja útjukból az ágakat. S ekkor az egyik fa mögül hirtelen kiugrott elébük egy hatalmas farkas, elállta az útjukat, rájuk kiáltott: - Állj !
Megtorpant a Nyúl meg a Sündisznó. Farkas megnyalta a szája szélét,fogait csattogtatva mondta nekik:
- Téged nem bántalak, te Sündisznó, mert te nagyon szúrós falat lennél. De téged, Tapsifüles, bizony bekaplak szőröstől-bőröstől !
Szegény Nyúl egész testében reszketett a félelemtől, fehér lett, mintha téli bundát öltött volna, lába szinte a földbe gyökerezett.
Behunyta a szemét - jaj, most mindjárt bekapja a Farkas ! De a Sündisznó nem vesztette el a fejét, meglendítette a botját, és nagyot
vágott vele a Farkas hátára. Farkas felvonított a fájdalomtól, nagyot ugrott, és elszaladt... Bizony úgy eliramodott, hogy még vissza se nézett.
- Köszönöm, Sündisznó, most még a Farkastól is megmentettél.
- Nem én, hanem ez az okoska.botocska-ellenségre-lecsapóska - válaszolta a Sündisznó.
Megint mentek, mendegéltek. Elhagyták az erdőt, és kiértek az útra. Bizony nem volt könnyű a felfelé vezető úton felkaptatni.
Sündisznó elöl haladt, botjára támaszkodott, de a szegény Nyúl hamarosan lemaradt, majd összerogyott a fáradtságtól.
Közel jártak már az otthonukhoz, de a Nyúl nem bírta tovább.
- Semmi baj - mondta a Sündisznó -, kapaszkodj a bot végébe.
Nyúl megmarkolta a botot, és Sündisznó a botnál fogva szépen felcipelte az emelkedő tetejére. És a Nyúl rögtön megérezte,
mennyivel könnyebb így haladni felfelé.
- Nézd csak - mondta -, a te okoska-botocskád most is segített rajtam.
Így vezette haza a Sündisznó a Nyulat az otthonába, ahol már olyan régóta várt rá Nyúlné asszonyság meg a gyerekek.
Örvendeztek Nyúlék, hogy megint együtt vannak, és Nyúl azt mondja Sündisznónak:
- Ha nem lett volna ez a te csodatevő okoska.botocskád, bizony sohasem láttam volna viszont az otthonomat.
Elmosolyodott ezen a Sündisznó, s azt mondta neki: - Fogadd el ajándékba ezt a botot. Talán szükséged lesz rá.
Nyúlnak szinte a szava is elakadt a csodálkozástól.
- S veled mi lesz a csodálatos okoska-botocska nélkül ?
- Sebaj ! - válaszolta a Sündisznó. - Botot mindig lehet találni. Az okosságot pedig - és megkocogtatta ujjával a homlokát -,az okosságot pedig innen veszem hozzá !
Mindent megértett most már a Nyúl.
- Milyen igazad van: nem a bot a fontos, hanem az okos fej, no meg a jó szív!

Vlagyimir Szutyejev: A kis hajó

Sétálni indult Brekus, Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Elérkeztek egy patakhoz.
- Fürödjünk meg ! - brekegte Brekus, és beugrott a vízbe.
- Nem tudunk úszni - mondta Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka.
- Brehehehe !- nevetett rajtuk Brekus. - No hiszen, nem sokra megyek én veletek!
És úgy kacagott, hogy majdnem vízbe fúlt.
Nagyon megbántódott ezen Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka.
Törték a fejüket, mitévők legyenek. Addig-addig törték a fejüket, míg végre kitaláltak valamit.
Kispipi elment, és hozott egy falevelet. Egérke egy fél dióhéjat.
Hangyácska egy szalmaszálat vonszolt oda valahonnan. Katicabogárka pedig egy cérnaszálat.
És nagy buzgón munkához láttak: a szalmaszálat bedöfték a dióhéjba, a falevelet cérnával
hozzákötötték, és máris készen állt a kis hajó. A hajót vízre lökték. Beleültek és elhajókáztak !
Brekus kidugta fejét a vízből, hogy tovább nevessen rajtuk, de a kis hajó már messze járt... utol se érheted!

Vlagyimir Szutyejev: A négy kis ezermester

Erdő szélén állt egy fatuskó, a tuskón egy házikó. Ebben a házikóban lakik Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska - Aranytaréj - Kakaska. Elmentek egyszer az erdőbe gombászni, virágot szedni, rőzsét gyűjteni, bogyót eszegetni.
Mentek, mentek az erdőben, és kiértek egy tisztásra. Körülnéztek, hát látják ám, hogy egy üres, gazdátlan szekér áll a tisztás
közepén. Üres, gazdátlan szekér, annyi bizonyos, de azért nem akármilyen egy szekér ám az! Minden kereke más és más:
az egyik egy icike-picike kis kerék, a másik már nagyobbacska; a harmadik amolyan se nem kicsi, se nem nagy; a negyedik meg a legeslegnagyobb. A szekér réges-rég ott állhatott már, a gombák is előbújtak alóla. Legyecske, a kis Béka, Sünike meg
Kakaska csak álltak, álltak a szekér előtt, bámulták, és tátott szájjal álmélkodtak. Egyszerre csak előugrik egy nyúl a bokorból, Ő is nézi, kacarászik. 
- Tiéd ez a szekér ? - kérdik a Nyúltól. 
- Nem, ez a Medve szekere. Csinálta, csinálgatta egy ideig, de nem jutott a végire, hát kihajította. Azóta is itt áll.
- Hát akkor fogjuk meg, és vigyük haza ezt a szekeret! - mondta Sünike. - elkél majd a háztartásban.
- Úgy van, vigyük haza! - helyeseltek a többiek. Nekiláttak hát mindnyájan, nyomták, lökték, taszigálták a szekeret, de az bizony
nem mozdult. Húzták-vonták előre-hátra. A szekér meg hol jobbra dőlt, hol balra. Hepehupás, rossz az út is, itt egy gödör, ott egy
bucka. A Nyúl kacag, hahotázik, majd megpukkad nevettében: - Ki-hi-hi-hi-ne-he-he-hek is kell egy ilyen vacak, ha-ha-ha-ha- hasznavehetetlen szekér ! Mind a négyen elfáradtak, de sajnálták volna otthagyni - elkél majd a háztartásban.
Megint csak Sünike hozakodott elő valamivel: 
- Hát akkor vigyük haza csak a kerekeket ! 
- Úgy van ! Gyerünk, igyekezzünk !
Leszerelték a szekérről a kerekeket, és hazagurították őket. Legyecske az icike-picike kis kereket, Sünike a nagyobbacskát,
a kis Béka a se nem kicsi, se nem nagyot,. Kakaska pedig felpattant a legeslegnagyobb kerékre, szaporán rakosgatta a lábait,
csattogtatta szárnyait, és azt kiabálta: - Kukurikúú ! A Nyúl nevette őket. 
- Micsoda csodabogarak, különféle kerekekkel karikáznak hazafelé ! Ezalatt a Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska erősen gondolkodóba estek: most aztán mihez kezdjenek velük ? 
- Én már tudom ! - szólalt meg Legyecske; azzal fogta az icike-picike kis kereket és egy irinyó-pirinyó kis rokkát csinált belőle. Sünike kitalálta: ha két kis botot erősít a saját kerekéhez, talicska lesz belőle. - Én is kifundáltam ám valamit ! - brekegte a kis Béka, és a se nem kicsi, se nem nagy kereket a kútra szerelte, hogy könnyebben lehessen vizet húzni.
Kakaska pedig a legeslegnagyobb kereket a patak vizébe eresztette, sok-sok követ hordott oda mellé, és épített egy malmot.
Mindegyik keréknek hasznát vették a háztartásban. Legyecske fonalat fon a rokkán, a kis Béka vizet hord a kútról, öntözi a kertet, Sünike gombát, bogyót, rőzsét szállít az erdőből talicskáján. Kakaska meg lisztet őröl a malomban. Egyszer aztán elment hozzájuk a Nyúl megnézni, hogy élnek, mit csinálnak. És úgy fogadták, mint egy kedves vendéget szokás. Legyecske kesztyűt kötött neki,a kis Béka sárgarépával kínálta, Sünike - gombával és különféle bogyókkal, Kakaska meg töltött lepénnyel és túrós táskával. Elszégyellte magát a Nyúl. 
- Bocsássatok meg nekem - mondta. Kinevettelek benneteket, de most már látom, hogy akik ilyen ügyesek és leleményesek, mint ti vagytok, azoknak kis kerék, nagy kerék egyaránt hasznot hajthat.

Vlagyimir Szutyejev: Miau

A Kutyus a pamlag előtt aludt a szőnyegen.
Álmában egyszerre csak úgy hallotta, mintha valaki azt mondaná: 
- Miau !
Felkapta a fejét, körülnézett - sehol senki !
"Biztosan álmodtam az egészet" - gondolta, és kényelmesen visszafeküdt.
De megint csak azt mondta valaki: 
- Miau !
Ki nyávogott ? A Kutyus felugrott, körülfutotta a szobát, benézett az ágy
alá, az asztal alá - sehol senki ! Felmászott az ablakpárkányra is.
Meglátta a Kakast, amint az ablak előtt az udvaron sétálgatott.
"Biztosan ez ébresztett fel" - gondolta a Kiskutya, és kifutott az udvarra a
Kakashoz. - Te nyávogtál ? - kérdezte.
- Én nem nyávogok, én beszélek - csapkodott a Kakas a szárnyával, és
tüstént elkiáltotta magát: 
- Kukurikuuú !
- Mást nem tudsz beszélni ?
- Nem, csak azt, hogy "kukurikú" - válaszolta a Kakas.
A Kutyus a hátsó lábával megvakarta a fülét, és visszament. Alighogy a
lépcsőhöz ért, ismét megszólalt valaki: 
- Miau !
"No, most megvagy"! - szólt magában a Kiskutya, és mind a négy lábával
kaparni kezdte a földet a feljárat alatt. Jókora lyukat ásott, s a lyukból egy
szürke egérke ugrott elő. - Te nyávogtál ? - kérdezte tőle szigorúan a Kiskutya.
- Cin, cin, cin - cincogta a Kisegér -, én nem, de ugyan ki nyávoghatott ?
- Valaki azt mondta, hogy "miau".
- Közel ? - nyugtalankodott az Egérke.
- Hát itt, egészen közel - felelte a Kutyus.
- Juj, de félek ! Cin, cin, cin, - cincogta az Egérke, és besurrant a feljáró alá.
A Kutyus elgondolkozott. Most pedig a kutyaól mellől hallatszott jó hangosan: 
- Miau !
A Kiskutya háromszor is körbefutotta az ólat, de senkit sem talált. Odabent azonban
valaki mozgolódott. "Itt van hát - gondolta magában. - Mindjárt megfogom !" - és
közelebb lopódzott az ólhoz. Láncát csörgetve, hatalmas, bozontos kutya ugrott eléje.
- R-r-r-r ! - morgott a Kutya.
- Én... én csak megakartam tudni...
- R-r-r-r- !
- Ön nyávogott talán ? - suttogta a Kiskutya, és behúzta a farkát.
- Én ?! Talán gúnyolódsz, ebadta ?!
A Kutyus ugyancsak szedte a lábát, elfutott a kertbe, és egy bokor alá bújt.
És itt, éppen a feje fölött, valaki megint azt mondta:
 - Miau !
Kikukucskált a bokor alól. Az orra előtt egy virágon bolyhos méhecske ült.
"Itt van hát, aki nyávogott !" - és be akarta kapni a Méhet.
- Z-z-z-z ! - zümmögött sértődötten a Méhecske, és belecsípett a Kutyusba.
A Kutyus feljajdult, nekiiramodott, a Méh utána.
- Züm, züm, megcsíplek ! Züm, züm, megcsíplek !
Futott a Kutyus a tóhoz - és beleugrott a vízbe !
Amikor újra kidugta a fejét, a méh már nem volt sehol. És ekkor hirtelen
megint nyávogott valaki: 
- Miau !
- Te nyávogtál ? - kérdezte csuromvizesen a Halat, amelyik mellette úszott el.
A Hal nem válaszolt semmit, csak a farkával csapkodott, és eltűnt a tó mélyén.
- Kva-kva-kva ! - nevetett a Béka, aki egy vízililiom tetején ült.
- Hát te nem tudod, hogy a halak nem beszélnek ?
- Talán bizony te nyávogtál ? - kérdezte a Kutyus a Békát.
- Kva-kva-kva ! - hahotázott a Béka. - Milyen buta vagy ! A békák csak brekegnek.
És beugrott a vízbe... A Kiskutya csuromvizesen, feldagadt orral hazaballagott.
Szomorkodva feküdt a pamlag elé a szõnyegre. Egyszerre csak újból hallotta: 
- Miau !
Felugrott - és íme, az ablakpárkányon ott kucorgott a Cirmos. - Miau - nyávogott a Kiscica.
- Vau-vau-vau ! - ugatott a Kutyus, aztán eszébe jutott, hogyan morgott a bozontos Komondor,
és ő is morogni kezdett: - R-r-r-r ! A Cica felhúzta a hátát, és fújt: - S-s-s-s !
Aztán prüszkölt: Fr-fr ! És kiugrott az ablakon. A Kiskutya pedig szépen visszament a
szőnyegre, és lefeküdt aludni. Most már tudta, ki nyávogott.

Az erős veréb

(Arfikai néger népmese, átdolgozta Dégh Linda)

Egyszer az elefánt vadászni ment. Amint a sűrű bokrok között törtetett, levert egy kis verébfészket. Kicsin múlt, hogy nem törte össze a tojásokat. A veréb-anya felröppent egy magas ágra és így szólt:
— Nagyon vigyázatlan vagy, te elefánt. Nem nézel sem jobbra, sem balra, csak mégy az ormányod után. Kis híján tönkre tetted a fészkemet. Vigyázz, mert ha még egyszer erre mersz jönni, megkötözlek.
— Hogy kötözhetnél meg engem, a hatalmas állatot, te kis madár? — nevetett az elefánt.
— Csak próbálj erre jönni holnap is — válaszolta a veréb —, majd megmutatom.
— Jól van — mondta az elefánt. — Holnap visszajövök, majd meglátom, milyen erős vagy.
Az elefánt elment, a veréb pedig elrepült a közeli folyóhoz, hogy megfürödjék. Amikor odaért, hát látja, hogy épp a legkedvesebb fürdőző helyén egy hatalmas krokodil alussza ebédutáni álmát. A veréb a vállára reppent, és megcsipkedte:
— Ébredj, te álomszuszék! Ez az én fürdőző helyem. Hogy mertél idejönni? Eredj odább, mert ha még egyszer itt talállak, megkötözlek!
— Hogy kötözhetne meg egy kis veréb egy krokodilt? — kérdezte a krokodil.
— Amit mondtam, megmondtam — válaszolta a veréb. Ha holnap is itt talállak, majd meglátod, hogy milyen erős vagyok.
— Erre magam is kíváncsi vagyok — mondta a krokodil. — Holnap idejövök. A krokodil elúszott, a veréb pedig visszarepült a fészkére.
Amint másnap a veréb megpillantotta a közeledő elefántot, így szólt hozzá:
— Figyelmeztettelek, hogy ne járj erre, mert kárt teszel a fészkemben. Nem fogadtad meg a szavamat, most megkötözlek.
— Hát csak rajta! — felelte az elefánt. — Szeretném látni, mit tud egy ilyen kis madár.
A veréb elrepült, és csakhamar visszatért egy hosszú, erős szőlőindával. Az indát az elefánt nyaka köré tekerte, és így szólt:
— Várj egy pillanatig, amíg egy korty vizet iszom, akkor majd meglátod, hogy milyen erős vagyok!
— Menj csak, és igyál, amennyit akarsz —felelte az elefánt. — Kíváncsi vagyok az erődre.
A veréb szájában a szőlőinda végével, a folyóhoz röpült.
Ott találta a krokodilt a parton.
— No, mi az, már megint itt vagy? — szólt a veréb. — Figyelmeztettelek, hogy ha még egyszer itt talállak, megkötözlek. Miért nem hallgatsz a szóra?
— Csak gyere, köss meg, hadd látom, milyen erős vagy! — felelte a krokodil.
A veréb fogta az inda végét, és a krokodil nyaka köré hurkolta, aztán így szólt:
— Várj egy kicsit. Felrepülök ide a dombra, és meghúzom az indát. — A domb tetejéről pedig lekiabált két ellenfelének:
— Húzd meg!
Nekirugaszkodott a krokodil, az elefánt is. Teljes erővel húzták a szőlőindát. Azt hitték mindketten, hogy a veréb tartja a végét, pedig hát egymást húzták. Egész nap huzakodtak, teljes erejükből, de egyik sem tudta elmozdítani a másikat. Eljött az este is, de még mindig nem boldogultak egymással. A veréb meg egész nap biztatta őket:
—- Húzd csak, húzd! No, mi az? Kifogyott az erőd? Ilyen gyenge legény vagy?
Végül is így szólt a krokodil:
— Nem bírom tovább, veréb barátom. Gyere ide és oldozz el. Ígérem, hogy soha többet nem jövök a fürdőző helyedre.
— Látom, nagyon erős vagy — mondta az elefánt is.
— Kérlek, eressz el. Ezentúl nem járok erre és nem bántom a fészkedet.
A veréb eloldozta az elefántot is, a krokodilt is. Sem az elefánt, sem a krokodil nem háborgatta többé a verebet.

A csökönyös nyulacska

(Üzbég népmese nyomán írta Mészöly Miklós) 

Hol, hol nem, valahol nagyon messze, élt egyszer egy nyulacska. Konok, szófogadatlan teremtés volt, soha nem hallgatott senkire. Így aztán Csökönyösnek csúfolták.
De halljátok csak! — jól megjárta egyszer.
Tudnotok kell, hogy ez a csökönyös nyuszi nagyon szeretett lovagolni.
— Hát jó — gondolta nyúlapó — ha olyan nagy bolondja a lovaglásnak, majd veszek neki egy csacsit!
És vett a fiának egy nagy csacsit meg egy csacsi-csikót.
Csökönyös menten felült a nagy csacsi hátára és elindult, hogy meglátogassa a nénikéjét.
De bizony az messze lakott, túl a Tüskés Bozóton.
Útközben összetalálkozott a szomszéd nyúlcsaláddal.
— Hová, hová? — kérdezték tőle kíváncsian.
— Megyek a néni kémhez a Tüskés Bozótba! — mondta nagy büszkén Csökönyös.
A nyulak rémülten csapkodtak a fülükkel.
— Jaj, jaj, oda ne menj egyedül! A Tüskés Bozót veszedelmes hely!
De Csökönyösnek hiába beszéltek. Csak legyintett, nem hallgatott rájuk. Most, hogy a csacsi hátán ült, semmi sem érdekelte széles e világon. A csacsi-csikó mögöttük futkosott, nyakában kicsi csengettyű.
S ha ez a csingilingi csengettyű nem lett volna, minden másképp történt volna.
Mert a Tüskés Bozótban három róka lakott: a papa, a mama, meg a csemetéjük.
Ez a rókacsemete egyszer csak hegyezni kezdte a fülét.
Meghallotta a csengettyűszót, és így szólt:
— Tudom, ki jár itt! Csökönyös-nyuszi utazik a nagy csacsi hátán, s velük kocog a kis csacsi!
Róka-mama is felmordult:
— Majd adok én neki! A mi Tüskés Bozótunkban semmi keresnivalója! Megyek, elveszem tőle a nagy csacsit!
— Én meg a csikóját! — vicsorgott Róka-papa.
— Én pedig megtréfálom Csökönyös-nyuszit! — szólt a csemete.
És csendben, lopakodva elindultak háromfelé.
Csökönyös-nyuszi pedig csak ballagott, poroszkált a csacsi hátán, semmi rosszat nem sejtett.
Mikor a Tüskés Bozót közepére ért, éppen délre járt az idő.
Nagyon meleg volt. Csak úgy tűzött a nap, s a csacsi-csikó egyre fáradtabban lépegetett. És szép lassan elmaradt az anyjától.
Csak erre várt Róka-papa!
Odasompolygott a kis csacsihoz, leoldozta nyakáról a csengettyűt, és rákötözte a nagy csacsi farkára. A kis csacsit meg elvitte magával.
Csökönyös még mindig nem sejtett semmit. Ha szól a csengettyű, a csacsi-csikó is bizonyosan ott kocog a nyomukban.
Márpedig a csengettyű vidáman csilingelt.
Mentek, mendegéltek, már el is fáradtak, amikor hirtelen előugrott a bokorból Róka-mama.
— Hé, nyuszi! — kiáltott. — Hová mégy magadban?
Csökönyös mindjárt rosszat sejtett:
— Mit akarhat tőlem ez a ravasz róka? — tűnődött. — Csak el ne vigye a kis csacsit!
Hátranézett — és menten sírva fakadt.
Akkor látta, hogy a csacsi-csikó nincs sehol!
— Jaj, én szerencsétlen! — pityergett búsan. — Hol vagy, édes csacsikám?
Róka-mama kedveskedve megcsóválta a farkát, és így szólt:
— Ne sírj no, megmondom én! Ott kószál a kis csacsid a Tüskés Bozót közepén. Szaladj érte, addig majd vigyázok a nagy csacsira.
Csökönyös úgy megörült a hírnek, hogy mindjárt leugrott a csacsi hátáról, és szaladt vissza a Tüskés Bozótba.
De bizony nem talált ott semmiféle csacsikát.
Sietve visszafordult — de addigra a nagy csacsinak is hűlt helyét találta.
Csökönyös megrémült:
— Jól megjártam! — gondolta. — Ha nem vigyázok, még engem is ellopnak!
Azzal nyakába szedte a lábát, elfutott a tó partjáig, ott aztán megállt vizet inni.
Amint szürcsöli, kortyolja a vizet, észreveszi, hogy a tó partján egy rókacsemete ül, és sír-sír keservesen.
— Hát neked mi bajod? — kérdezi tőle.
— Jaj, jaj ... — nyöszörgött a róka-csemete — nagy bajban vagyok! Adott anyám egy aranyat, s elküldött a boltba. Én meg ezt az aranyat beleejtettem a vízbe... Jaj, hogy megver anyám érte!...
Csökönyös megsajnálta a róka-csemetét, s vigasztalni kezdte:
— Ne bőgj, te! Avval nem segítesz a bajon.
A rókacsemete letörölte könnyeit.
— Tudsz te úszni? — kérdezte.
— Tudok — mondta Csökönyös.
— Hát, ha tudsz, szerezd vissza az aranyamat. Tíz ezüstöt adok, ha visszaszerzed.
Csökönyös most sem sejtett semmi rosszat. Még örült is az ostoba.
— Tíz ezüstért veszek egy másik csacsit, s hozzá egy csacsi-csikót is! — gondolta. Azzal fürgén beleugrott a jéghideg vízbe.
A rókacsemete jót kacagott.
— Jól megtréfáltam Csökönyöst!
Csökönyös persze hiába kereste az aranyat, semmit se talált a tóban. Most aztán se pénz, se csacsi!
Mit tehetett mást? Nagy bánatosan hazaballagott.
Bezzeg, azóta Csökönyös is hallgat a jó tanácsra, a Tüskés Bozótba se megy többé egyedül.
 

A kislány meg a róka

(Orosz népmese, fordította Áprily Lajos)

Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Volt nekik egy unokájuk: Annácska.
Annácska barátnői kimentek az erdőbe epret szedni és Annácskát is hívogatták. A két öreg sokáig nem akarta elengedni a kis unokáját. Végül mégis beleegyeztek, de megparancsolták neki, hogy el ne maradjon társaitól.
Elmentek a leánykák az erdőre, szedegetni az epret. Sűrűsödtek a fák, sűrűsödtek a bokrok, s Annácska egyszer csak elmaradt a társaitól. Hahóznak, hahóznak neki, de nem hallja meg.
Sötétedni kezd. Társai hazamennek, Annácska magára marad.
Felmászik egy fára, elkezd keservesen sírni, sírva panaszolja:
— Jaj! Jaj! Kis Annácska! Jaj! Jaj! Galambocska! Nagyapónak, nagyanyónak volt egyszer egy unokája. Annácska. Magukkal csalták a lányok, s otthagyták a rengetegben.
Jön egy medve s kérdi tőle:
— Miért sírsz, te kicsi leány?
— Hogyne sírnék, medve bácsi! Nagyapónak, nagyanyónak én vagyok az egyetlen unokája, Annácska. Magukkal csaltak a lányok s itt hagytak a rengetegben.
— Gyere velem, hazaviszlek!
— Nem megyek én, félek tőled — megeszel.
Erre otthagyta a medve. Akkor Annácska újból sírni kezdett s mondogatta:
— Jaj! Jaj! Kis Annácska! Jaj! Jaj! Galambocska!
Jön egy farkas, kérdi tőle:
— Miért sírsz, te kicsi leány?
— Ugyan hogyne sírnék, ordas-farkas! Nagyapónak, nagyanyónak én vagyok az egyetlen unokája, Annácska. Magukkal csaltak a lányok, s itt hagytak a rengetegben.
— Gyere velem, hazaviszlek!
— Nem megyek én, félek tőled — megeszel.
Erre a farkas otthagyja s a leányka megint sírja, panaszolja:
 — Jaj! Jaj! Kis Annácska! Jaj! Jaj! Galambocska!
Arra szalad egy róka, s kérdi tőle:
— Miért sírsz, te kicsi leány?
— Hogyne sírnék én, te róka! Nagyapónak, nagyanyónak én vagyok az egyetlen unokája, Annácska. Magukkal csaltak a lányok, s itt hagytak a rengetegben.
— Gyere velem, hazaviszlek!
Akkor a leányka leszáll a fáról, felül a róka hátára, s uccu!. .. rohan vele a róka a falu felé. Nagyapóék házáig szalad, s ott megkopogtatja farkával a kaput.
— Ki az?
— Én vagyok, a róka, elhoztam nektek az unokátokat.
— Ó, te drága, jó róka, gyere be hozzánk a házba. Hova is ültessünk? Mivel kínálgassunk?
Tejet hoznak, tojást hoznak. Jóllakott a róka, s visszafutott a rengetegbe.

Hogyan cserélt barlangot az ürge meg a medve?

 (Csukcs népmese nyomán írta Jékely Zoltán)



Egyszer a barnamedve a dombon álldogált, az ürge pedig vizet ivott a folyónál. Meglátta az ürge a medvét és megszólította:
— Hé, medve koma, gyere csak ide!
A medve odament, és az ürge azt mondta:
— Fontos dolgom van veled!
— Ugyan mi? — csodálkozott a medve.
— Azt gondoltam, jó volna, ha lakást cserélnénk.
— Rendben van — egyezett bele a medve—, cseréljünk. És hol van a te lakásod?
— Ott ni, a domb alján! Hát te hol laksz?
— Ott ni, a domb tetején!
Megörült az ürge:
— Nos hát, én most beköltözöm a te lakásodba, te meg költözz be az enyémbe!
Elment a medve az ürgelyukhoz, az ürge meg a medve barlangjához.
Nézte, nézte a medve barlangját az ürge, megnézte kívül-belül és nagyot ugrott örömében:
— Ejnye, de pompás lakást találtam! Be finoman fogok én ezentúl élni!
Nézte, nézte a medve is az ürgelyukat, de csak az orrát tudta bedugni.
Szuszogott, szuszogott — sehogy sem tudott bemászni.
Elment a medve az ürgéhez. Az ürge elébe szaladt, s megkérdezte: —
Hát te minek jöttél hozzám?
— Nem tudtam bemászni a lakásodba!
Megharagudott az ürge:
— Hát az hogy lehet? Hiszen én elférek a te barlangodba!
— Én bizony az orromat is alig tudtam bedugni a te lakásodba!
— Gyere, mérd össze az orrodat az enyémmel! — biztatta az ürge.
Azzal felszökött a medve orrára és végigfeküdt rajta.
— Mi a csuda? Hát én ilyen kicsi vagyok? Kisebb, mint a te orrod?— álmélkodott az ürge.
— Hát így bizony nem is lehet nekünk lakást cserélnünk. Hogy is élhettél volna te az én házamban! Ég veled, medve apó, visszaköltözöm a lakásomba.
Így azután tovább éltek, ki-ki a maga lakásában.