Mese a bajról meg a szerencséről

 (Hajnal Anna)

Volt egyszer egy kerek palota
-csupa zöld-ezüst selyemből-,
és vízhatlan volt a teteje
- csupa zöld-ezüst selyemből-
egy oszlopon ült a palota
-csupa zöld-ezüst selyemből-,
egy kertben volt az a palota,
de eleget szóltam erről:

mert aki a palotában lakott,
egy tündérlány zöld ruhában,
csak ült és sírt és sóhajtozott,
elégedetlen magában,
és várt, de ki tudja, mire várt
a zöld-selyem palotában.

Jaj, egyszer egy iszonyú napon
szörnyeteg tört a kertre,
óriás patákkal taposta agyon
a kertet, leteperte.
Két égigérő szarvával jött,
szakállasan, mekegve,
a zöld-selyem palotába döfött:
és képzeld, lelegelte!

De jó, hogy tündér volt az a lány!
De jó, hogy volt két szárnya!
A szörnyeteg észre se vette talán,
hogy elszállt a tündérlányka:
egy óriásfa ágára ült,
onnan nézte nagy szepegve,
volt-nincs palota! ő fent csücsült,
de a ház örökre veszve.

S tudod, jött egy óriás záporeső,
nagy, dagadt, zöldes cseppek,
megbillent az almalevél esernyő,
s a cseppek a nyakába estek ...
ült ott fenn egy alma mellett a fán
- be óriás volt az esőben! -
hogy hízott! még nevetett is talán,
hogy a tündérke megázott bőven,
- jaj, hiszen arasznyi volt csupán!
s a bagolytól félt erősen.

Jaj, kedves kerek palota!
Csupa zöld-ezüst selyemből!
Jaj, jól bezárt ajtaja,
ablaka csupa zöld-ezüst selyemből,
szerettelek, zöld-ezüst palota,
szerettelek, zöld szobácska,
soha vissza nem juthatok már oda,
örökre lettem árva.

Hát ahogy fenn magában sírdogál,
lelát egy arany szobába,
az asztalon színarany gyertyaszál,
lobog színarany lángja,
ott ül egy százéves dédnagyanyó,
meg szőke kis dédunokája,
magol a kislány, a jótanuló,
be nem áll a piros szája.

"Pszt! lányocska, nyissad! Ajtót hamar,
hadd jöjjön az ázott vendég!
eláztatta szegényt a nagy zivatar,
ereszd be a jószerencsét!"

- Mindent tud dédanyó, mindent lát -
"Baj érte az ázott kis lelket,
ma a kecske felfalta a káposztát,
ma a kecske feldúlta a kertet,
hadd jöjjön a káposzta-tündérke, szegény,
hívja, hívogatja a gyertyafény."

S beröppen a tündér, az arasznyi lány,
dédanyó tárt tenyerére,
varázstudományban itt nincsen hiány,
rálehelget a csöpp szívére,
s megnyugszik a tündérke, hazatalált,
itt pihenhet, alhat végre.
Jár a szőke lányocska, lábujja hegyén,
hoz egy csipkés, dunnás babaágyat :
"Ide fektessük, édes, a tündért, szegényt,
ugye, jobb lakást nem találhat?
És hadd jöjjön iskolába velem,
itt ülhet majd a zsebemben,
és ő is tanuljon, hogy okos legyen,
különb, mint a káposztáskertben ... "
Mosolyog, bólintgat dédnagyanyó:
"Gondolod, hogy iskolába való?"

 S most jól figyelj: mindennap reggel ők
iskolába indulnak ketten,
jaj, dehogyis sejtik az arra menők,
hogy tündérke ül a zsebben.
S lehet, hogy majd éppen melletted ül,
a szomszédod zsebében,
s ha rosszul felelsz és ügyetlenül,
kinevet jókedvében,
mert meleg, édes tanyázás esik
egy kislánykötény zsebében,
ilyen ringató, édes, meleg lakás
nem akad, csak a mesében

Tomka álmai

(Csarusin)

Amikor kölyökkutyánk Tomka alszik, álmában ugat, vinnyog, néha a lába is rángatózik, mintha futna valahová. Nyikitka megkérdezi:
-Miért ugat Tomka? Hiszen alszik.
-Álmodik -mondom.
-Mit álmodik?
-Bizonyosan afféle kutyaálmokat, vadászálmokat, mindenféle állatokról, madarakról.
-Jaj de érdekes - mondja Nyikitka.
Odamegy Tomkához, letérdel és nézi a kutyát. Tomka alszik, szuszog és egyszer csak felvinnyog álmában vékonyka hangon.
-Juj, papa, nézd, nézd! Tomka kicsi nyulat látott.
-Honnét tudod?
-Onnét, hogy olyan vékonyka hangon nyüszít.
Tomka alszik tovább, aztán egyszer csak rángatózni kezd a lába.
-Ide nézz, papa! - mondja Nyikitka. -Tomka álmában fut.
-Ki után fut?
-Senki után, hanem egy tehén elől. Álmában tehenet látott, a tehén öklelőzni akart.
Egyszer csak Tomka nagyot mordul álmában, s mérgesen csahol. Nyikitka megijed, felugrik, aztán neki Tomkának, s a fülét cibálja.
-Kelj föl! - azt kiáltja. -Ébredj föl hamar! Mindjárt megesz!
-Kicsoda? -kérdem.
-Hát a tigris! Tigrist látott álmában, meg akart vele verekedni. De hát a tigrisnek ekkora foga van! Felfalja szegény Tomkát!

A bűvös sapka

(Dán mese. Ford. Csatlós János)  

Volt egyszer egy pásztorfiú. Egy szép napon fenn üldögélt a dombte­tőn. Éppen aznap nagy lakodalom volt a szomszéd faluban, és amikor delet harangoztak, nagy zúgás, dörömbölés hallatszott a föld gyomrából. Valaki folyton csak ezt kiabálta:

-                Hol a sapkám? Hol a sapkám?

Elcsodálkozott a pásztorfiú, aztán gondolt egy nagyot, és így kiáltott:

-     Nem adnátok egy sapkát nekem is?

-     De nem ám! – kiáltotta valaki.

-     De mégis! – kiabálta egy másik. – Nesze, édesapánk ócska sapkája! Azzal a domb gyomrából egy régi, rongyos sapka perdült a pásztorfiú

lába elé. Fejére tette. Uram bocsa’, mit látott! Nagy sereg törpe futott a falu felé. Megindult ő is, ment volna ebédelni. De hogy, hogy nem, el­ámulva látta, hogy ha emberekkel találkozott, azok nem tértek ki az útjá­ból, sőt majdhogynem fellökték. Ha pedig megszólított valakit, az csodál­kozva nézett körül, és nem felelt. Most jutott eszébe a fiúnak a sapkája, s mindjárt arra gondolt, hogy ezért nem látják az emberek.

Alighogy észbe kapott, gondolt egy nagyot. Azon tűnődött, milyen szép is volna körülnézni abban a házban, ahol a lakodalomra készülnek. Be is ment, és bántatlanul járt-kelt a vendégek között, megnézett mindent, de őt senki sem vette észre. Amikor asztalhoz ültek a vendégek, látta ám a fiú, hogy rettentő sok manó telepszik le közéjük. Alaposan nekiláttak az evésnek. Az emberek szeme-szája elállt a csodálkozástól, és senki sem ér­

tette, hova tűnik az a rengeteg étel, mert alig tettek valamit az asztalra, úgy elillant, mintha ott sem lett volna.

A fiú sem volt rest, buzgón nekilátott, és alaposan belakmározott: kiválogatta az ételek színe-javát. Amikor torkig ette magát, eszébe jutott reg édesanyja: az sem haragudna meg egy-két jó falatért. Degeszre tömte a zsebét kaláccsal, pecsenyével, mindenféle csemegével; jó pár fiaskó bort vágott a hóna alá, azt is hazavitte. Bezzeg örült az édesanyja, amikor meg­látta a sok jó falatot. Neki is, a fiának is az jutott eszébe, hogy jó volna, ha másnapra is jutna a lakomából. Nosza, felkerekedett a pásztorfiú, hogy hazahozza, amit még zsebre vághat. Úgy járt a keze, mint a motolla, sor­ban ürültek a tálak; a házigazda csak nézett búbánatosan, de a legény rá se hederített.

Eljött az este, hozzákészültek a tánchoz. A pásztorfiú ki tudja hányad­szor fordult már, most is tele volt mind a két keze ennivalóval. Egyszer csak kedve kerekedett megnézni a táncot, és a többi vendéggel ő is fel­ment az emeletre. De nem volt könnyű dolga, nehezére esett a járás, min­dig a falhoz bújva osont, és nagyon vigyázott, el ne tapossák. Iszonyú nagy volt a tolongás. Mit volt mit tennie, előrefurakodott az első sorba, hogy baja ne essék. Innen nézelődött aztán nagy gyönyörűséggel.

De amikor a menyasszony eltáncolt előtte, úgy repült utána az uszá­lya, hogy leverte a sapkát a fiú fejéről. Alig esett le a sapka, vége volt a varázslatnak: mindenki meglátta a fiút. Ott állt szégyenszemre az első sorban; csak úgy roskadozott a jóféle ennivalóktól. Nézte ám csodálkozva a vendégsereg! De mikor mindenki kicsodálkozta magát, faggatni kezdték, hogy került ide, hogy nem vették észre. Szépen sorra elmondott mindent. A háziak alaposan kiporolták az irháját, és ráadásul visszakövetelték tőle a lopott ennivalót is. Csak a finom ebéd maradt az övé, amit már bekebe­lezett; a többi fáradtsága kárba veszett. A bűvös sapkának pedig azóta se hallotta hírét senki.