(Szász Imre)
A sűrű lombok szétnyíltak a nagy víz partján. Előbb egy
kiskutya futott ki. Fekete, kövérkés pulikölyök volt, és nagyon nevetségesen
futott, szinte a nyakába kapta mind a négy lábát. Hosszú, gubancos szőr borította,
a farka visszakunkorodott a hátára, és lógott a nyelve.
A kislány még
valahol benn járt a bokrok között, csak a nevetése hallatszott, meg néha a
kiabálása:
- Maszat!
Maszat!
Maszat
azonban nem akarta meghallani, mert engedetlen kiskutya volt, s most még
szomjazott is, és megérezte a víz szagát. A legtöbb állat elnyúlik futás
közben, de Maszat inkább valami fekete gombóchoz hasonlított, ahogy
árkon-bokron nyargalt le a vízhez.
A
parton, a sárga kavicsokon egyszerre megállt. A vízen, messze, nagy hajó erőlködött
felfelé, s húzta maga után a fával megrakott uszályokat; közelebb a parthoz egy
kétpárevezős hosszú, karcsú csónak siklott, két fiú evezett, s egy lány
kormányozta a csónakot. De Maszat nem ezért torpant meg a sárga kavicson.
Hullámzott a víz.
A hullámok halkan sustorogva nekifutottak a kavicsnak,
rászaladtak, azután visszahúzódtak, s a kavics nedvesen és sötétsárgán
csillogott utánuk.
Maszat még sohasem látta a nagy vizet, és nem tudta, milyen
állat az, amelyik így rátámad, nekiront, és mielőtt hozzáérne, visszaszalad.
Vadul ugatni kezdett. Ha jött a hullám, hátraugrott, ha
visszahúzódott, utánapattant, és vicsorgott, hörgött, morgott, fenyegette,
szidta ezt az ismeretlen, szemtelen és erőszakos állatot. Egészen elfeledkezett
a szomjáról.
Akkor ért oda a kislány. Egészen más
volt, mint a kutyája, magas és világos hajú, és kék halásznadrág volt rajta meg
fehér csíkos kék pulóver, csak abban hasonlított a kutyájára, hogy éppolyan
ügyetlenül futott.
Fentről, a
magas partról nézte a kutyát, aztán nevetve leszaladt hozzá:
-Jaj, Maszat, de buta vagy! Úgy ugrálsz
itt, mint egy kövér fekete szöcske. Maszat, te buta, hiszen ez nem béka, ez
csak hullám. Maszat, én még ilyen buta és gyáva kutyát nem láttam. Gyere,
igyál.
De Maszat nem mert inni, csak ugatta a hullámokat. Tudta,
hogy a kicsi gazdája kineveti és kicsúfolja, és nem értette, miért. Nem tudta
elmondani neki, hogy minden kicsi kutya lelapul, ha elrepül felette egy nagyobb
madár; mert valamikor az ősidőkben a kiskutyáknak félniük kellett a nagy sasoktól
és más ragadozó madaraktól; és minden kiskutya megugatja a mozgó vizet, amikor
először látja, mert valamikor az ősidőkben nagy fogú, éhes szörnyetegek jöttek
ki a mozgó vízből, és meg akarták enni a kiskutyákat. Maszat ezt nem tudta, ő
csak azt tudta, hogy neki meg kell ugatnia ezt a mozgó valamit, aminek ugyan
vízszaga van, de nagyon gyanúsan ugrándozik.
- Buta vagy, Maszat! - mondta a kislány, és a két mellső
lábánál fogva odavonszolta a vízhez. - Igyál! - és belenyomta az orrát,
egészen a sárga kavicsba.
De éppen akkor jött egy hullám, szemközt csapta a kutyát.
Maszat hátraugrott, és megint ugatni kezdett.
- Ha ilyen buta vagy és ilyen gyáva, szomjan halsz -
figyelmeztette a kislány. Ő ott állt a víz szélén, cipőjét néha végignyalta a
víz, de nem törődött vele. Örült neki, hogy nincs, aki összeszidja érte.
- No, gyere! - mondta még egyszer. - És szégyellheted magad.
Maszat szégyellte is magát, de nem ment közelebb.
- De sok bajom van veled - sóhajtotta a kislány. - Ha nem
lennék itt, most szomjan halnál. Buta, gyáva Maszat!
Merített neki vizet a két kis piszkos tenyerébe, s Maszat így
már ivott. Nem sokat persze, mert a kislány ujjai között kicsurgott a víz.
- Mennyi munkát adsz! - mondta a kislány, mikor ötödször
merte tele a tenyerét. - De most már elég. Gyere, menjünk.
Együtt kapaszkodtak fel a partra, s amikor felértek, nem
messze tőlük ott állt egy tehén. Nagyon jámbor tehén volt, szelíden nézett és
legelgetett.
A kislány megtorpant. Városi volt, félt ettől a nagy
állattól, amelyik éppen az ő útjukban állt.
Maszat szimatolt. Megérezte, hogy a kis gazdája fél, s azt is
tudta, hogy a tehéntől. Különben is puli volt, és nem tűrhette, hogy mindenféle
tehenek összevissza kódorogjanak.
A tehén csodálkozva nézte azt az ugatós, vicsorgó fekete
kutyát ott az orra előtt. Csapkodott a farkával, és néhány lépéssel hátrébb
vonult. Ügyet sem vetett a kislányra, aki remegve állt a parton.
Maszat azonban tudta, hogy ezt a tehenet
el kell innen kergetni. Hol innen, hol onnan ugrott neki, vicsorgott, ugatott,
lesunyta a fejét, aztán hirtelen ugrott. A tehén hátrált, és körbe-körbe
forgott, hogy mindig szembekerüljön a kutyával.
De nem sokáig állta ezt az eszeveszett, vicsorgó fekete
jószágot, amelyik folyton az orra felé kapkodott. Egyszer csak megfordult, és
elcsörtetett a bokrok közé. Maszat vad üvöltéssel a sarkában.
A kislány megkönnyebbült, de azért várt egy darabig, és csak
akkor kezdett el kiabálni:
- Maszat!
Maszat!
Az ugatás egyre messzebbről hallatszott, azután hirtelen
elhallgatott. Egyszerre kinyíltak a bokrok.
-
Édesapa! -
kiáltotta a kislány, és odaszaladt. - Idejött egy nagy bika, és fel akart
lökni, de Maszat elkergette.
-
Ejnye -
mondta az édesapja, aki látta a tehenet. - Aztán miért akart fellökni az a
fránya bika ?
-
Mert kék
ruha van rajtam. A bikák haragusznak a kék színre.
-
Nem a
pirosra ?
- A pirosra is, meg a kékre is. Maszat elkergette. Maszat
olyan bátor, ilyen bátor kutya nincs is több a világon. Ha egy oroszlán jönne,
azt is elkergetné.
A kiskutya közben előkerült. Megszomjazott a nagy futástól,
és szeretett volna inni, de a hullámok még mindig csapkodtak. Odasündörgött a
kislányhoz, és két lábon ugrálva kérte, hogy jöjjön le vele, és adjon neki
vizet. De a kislány nem értette, csak simogatta-simogatta, és azt mondta:
- Tudod, apu, Maszat megmentette az életemet.