Móra Ferenc: A kíváncsi hópelyhek

A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
- No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
- Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.
- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló test­véreik­nek. - Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.
Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból, így járták meg a kíváncsi hópelyhek! Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.

Szalad a szán...

Szalad a szán,
Cseng a csengő,
Víg legyen az
 új esztendő!

Az aranyostarajos kiskakas

(Orosz népmeséből átdolgozta Rab Zsuzsa)

Élt egyszer, éldegélt egy kandúr, egy rigó meg egy aranyostarajos kiskakas. Kiment a kandúr a rigóval az erdőszélre, fát hasogatni. Otthon hagyták a kakaskát.


Elmenőben lelkére kötötték:
– Messzire megyünk, jól vigyázz a házra, el ne kukorítsd magad, hogy ha jön a róka, ki ne less az ablakon!
Megszimatolta a róka: távol jár a rigó meg a kandúr, loholt a házikóhoz, s édes nótát fújdogált az ablak alatt:

Kiskakas te, kiskakas,
Szép aranyostarajas,
Kényes-fényes szárnyú,
Bársonyos szakállú,
Ábrázatod megmutasd,
Adok neked rézgarast!

Kidugta a kakaska a fejét az ablakon. Nyakoncsípte, a karma közé ragadta, vacka felé inalt vele.
Jajveszékelt a kakaska:

Visz a róka, jaj nekem,
Hét határra fut velem!
Hegyen át, réten át,
Erdőn, völgyön, éren át,
Rigó, kandúr, segítsetek!

Meghallotta ezt a rigó meg a kandúr. Utánuk eredtek, kiragadták a kiskakast a róka mancsából.
Egy napon megint felszedelőzködött a rigó meg a kandúr.
Indultak az erdőszélre, fát hasogatni. Meghagyták a kakaskának, igen szigorúan:
– De most aztán kakaska, nagyon ügyelj magadra! Ki ne nézz az ablakon! Most még messzebbre megyünk, nem halljuk meg, ha kiáltasz!
El is mentek, a róka meg csak ezt várta. Elloholt a házikóhoz, rázendített:

Kiskakas te, kiskakas,
Szép aranyostarajas,
Kényes-fényes szárnyú,
Bársonyos szakállú,
Ábrázatod megmutasd,
Adok neked rézgarast!

Lapult a kakaska, mukkot se szólt. A róka meg tovább fújta:

Gyerekek jöttek sereggel,
Búzát szórtak marokkal,
Fölkapkodták a tyúkok:
Kakaskának mi jutott?

De már erre kidugta a kiskakas a fejét az ablakon:
– Kukurikú! Az ám, nekem mi jutott?
Elkapta a róka, karma közé ragadta, inalt vele vacka felé. Kiabált a kakaska, ahogy csak torkán kifért:

Visz a róka, jaj nekem,
Hét határra fut velem!
Hegyen át, réten át,Erdőn, völgyön, éren át,
Rigó, kandúr, segítsetek!

Meghallotta jajveszékelését a kandúr meg a rigó. Futott a kandúr, röpült a rigó a kakaska megsegítésére. Utolérték a rókát. Karmolta-tépázta a kandúr, csípte-vágta a rigó. Kiszabadult a kakaska.
Telt az idő, múlt az idő, hát egy napon harmadszor is elindult a rigó meg a kandúr az erdőszélre, fát hasogatni. Elmenőben igen szigorúan lelkére kötötték az aranyostarajos kakaskának:
– Ne hallgass ám a rókára! Ki ne less az ablakon! Most még messzebbre megyünk, s akárhogy kiáltasz, nem halljuk meg a hangodat!
Azzal elindultak messzi erdőszélre fát hasogatni. Ott termett a róka megint, s rákezdte az ablak alatt:

Kiskakas te, kiskakas,
Szép aranyostarajas,
Kényes-fényes szárnyú,
Bársonyos szakállú,
Ábrázatod megmutasd,
Adok neked rézgarast!

Lapult a házban a kakaska, kukkot se szólt. Hanem a róka tovább fújta:

Gyerekek jöttek sereggel,
Mogyorót szórtak marokkal,
Fölkapkodták a tyúkok:
Kakaskának mi jutott?

Nem állhatta meg a kakaska – kikukkantott az ablakon: – Kukurikú! Az ám, nekem mi jutott?
A róka se volt rest: karma közé ragadta a kiskakast, inalt vele vackához, hét határra, hegyen át, réten át, erdőn, völgyön, éren át. Kiabálhatott a kiskakas, ahogy csak kifért a torkán, nem hallotta meg a szavát sem a kandúr, sem a rigó. Mikor este hazatértek, hűlt helyét találták kakas-pajtásuknak.
Futott a kandúr, röpült a rigó, követték a róka csapáját. Odaértek a róka lyukához.
Kapta a kandúr a guszláját*, pengette-zengette:

Pendülj-zendülj, guszlám,
Szólj, arany húrocskám,
Benn fekszik-e Róka-komaasszony
Meleg, puha vackán?

Felfülelt rá odabenn a róka, hallgatta, és azt mondta magában: – Én bizony megnézem, ki az, aki ott kinn guszlát penget, ki az, aki ilyen szépen énekelget.
Felcihelődött, kisompolygott. Elkapta a kandúr, ráröppent a rigó, nekiálltak, tépték-rázták. Addig tépték, addig rázták, míg a róka el nem hordta az irháját.
A kakaskát két pajtása beültette nyírfa-kosárba, szépen hazavitte.
Nyugodtan éltek, békén megfértek, ha meg nem haltak, ma is megvannak.

 

 

* guszla =  mandolinhoz hasonló egyszerű húros, vonós hangszer, amelyet főként a Balkán-félszigeten és a szláv országokban használnak.(Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Guszle) Meghallgatás: Szerb guszle hang^?*

Vágtat a gazda...

(Angol gyerekvers, Tótfalusi István fordítása)

Vágtat a gazda a vasderesen,
bumsztata, bumsztata bumm!

Lánya mögötte feszít begyesen,
bumsztata, bumsztata, bumm!

Varjú kiált, s lepotyog valahány,
bumsztata, bumsztata bumm!

Lába-kezét töri ló, papa, lány,
bumsztata, bumsztata bumm!

Röppen a varjú, kacag komiszan:
bumsztata, bumsztata bumm!

"Holnap is erre jöhetnek, uram!"
bumsztata, bumsztata bumm!


Az Alma együttes zenéjével :)

Cirmos Cili játszótársa

(Angol meséből írta Jékely Zoltán)

Egyszer Jancsika elindult bevásárolni a faluba. Vett sót, cukrot, paprikát, betette szépen a szatyrába, s mint aki dolgát jól végezte, ballagott hazafelé. Egyszer csak eszébe jutott, hogy semmit sem visz a macskájának. Pedig látott elég halat a piacon, s Cirmos Cilinek az apró keszeg a kedvenc eledele. Amint így ballag a kertek között, egyszer csak egy kicsi fehér nyuszit lát, éppen ott fekszik előtte az ösvényen.

 – Hát téged mi lelt? – kérdezi Jancsika, fel - veszi, s elkezdi simogatni.

 – Valami bajod esett, szegény jószág? No, nem baj, haza - viszlek, meggyógyítlak. Egy marék füvet szakított, abból puha fészket csinált a nyuszinak a szatyorban, s vidáman mendegélt hazafelé. Szerencsésen hazaérkezett. Cirmos Cili ott ült a küszöbön, s amikor meglátta, melléje sündörgött, s hízelegve dorombolt. Mintha azt kérdezte volna: „Mit hoztál nekem, kis gazdám?” Jancsika megsimogatta kedvencét, és így szólt: – Valami szép ajándékot hoztam. Nézd csak! – S azzal a kis nyuszit letette elébe a küszöbre.

 – Mit kezdjünk vele, Cilikém? A macska nagyot nézett, aztán kétszer-háromszor megszagolta a nyuszit, s elkezdte nyalogatni csapzott fehér bundáját. Közben fel-felnézett gazdájára, mintha dicséretet várna.

 – Mindig tudtam, hogy jószívű macska vagy – mondta Jancsika.

 – Ugye segítesz nekem meggyógyítani szegény nyuszikát? Majd hozok én neked halat is, ha bemegyek a faluba. De most előbb a nyuszinak hozok káposztalevelet. Azzal otthagyta őket, s kiment a kertbe. Míg odajárt, Cirmos egy percre el nem hagyta a nyuszit. Mosdatta, babusgatta, akárcsak kölyökkorában őt az anyja. S a nyuszi egyre vidámabban, egyre bátrabban ugrabugrált körülötte. Jancsika is szívesen eljátszott volna velük, de sok dolga volt a ház körül: etette a baromfiakat, fát hordott a konyhára, tányérokat törölgetett. S mikor dolga végeztével kilépett a tornácra, mit lát? Vidáman hancúrozik Cirmos Cili a nyuszikával, nagyokat ugrálnak egymás fején át. Jancsika nagyon megörült ennek a látványnak, s még elnézegette volna késő éjszakáig, ha el nem jön a lefekvés ideje. Igen ám, de hol alszik a nyuszika? Bevigye talán maga mellé a szobába? Vagy kivigye a baromfi - udvarba, s a ketrecbe zárja? Amint ezen tűnődnék, csak látja, hogy a macska nagy óvatosan szájába veszi a nyuszit, s szépen odaviszi a kosarába. 

– Hát ennél jobb helyet én sem tudnék neki – mosolyodott el Jancsika, s ő maga is el - ment aludni. Másnap reggel a tornácon a tegnapi hancúrozás fogadta. 

– No lám, de jól összebarátkoztatok – mondta Jancsika, s azzal ment is az iskolába. Telt-múlt az idő, eltelt egy nap, eltelt kettő, s Cirmos Cili meg a nyuszi elválaszthatatlan pajtások lettek. Már a kertbe is ki-kimerészkedtek, s ott riogatták a csirkéket, kacsákat. A nyuszika szépen nőtt, növekedett, s egy napon Jancsika úgy találta, hogy legfőbb ideje volna nyúlketrecet csinálni neki. Alig fértek el már ketten a macska kosarában. Fogott egy ládát, rácsot szegezett rá, kicsi ajtót is vágott beléje, s kivitte a baromfiudvar sarkába. Kibélelte káposztalevéllel, friss lucernával, s a nyuszit beletette.

 – Ezentúl itt laksz, ez a te házad – mondta. – Éppen eleget lebzseltél Cirmos Cili nyakán. 

A nyuszika elheveredett a káposztaleveleken, és szórakozottan bele-belerágcsált a lucernába. Amikor Jancsika lefekvés előtt kiment, hogy enni adjon a nyuszinak, hinni sem akart a szemének: Cirmos Cili ott alszik a káposztaleveleken, s egyik mancsával gyöngéden átkarolja a nyuszit. 

– Ilyet se látott a világ! – álmélkodott Jancsika. – Magam se hinném, ha nem látnám! 

S attól kezdve Cirmos Cili kosara hiába várta lakóját a tornác sarkában. Cili cica, ha elálmosodott, besurrant a nyuszi házikójába aludni.

Donászy Magda: Hóember

Mérgesen néz
 a hóember,
Hozzányúlni
senki nem mer.
Kezében a
seprű nyele,
Megbirkózni
 ki mer vele?
Mozdulatlan
áll a helyén.
Szalmakalap
van a fején.
Sem nem eszik,
sem nem iszik,
mégis egész
télen hízik.
Ha jönnek a
meleg napok,
nagyot sóhajt:
- Elolvadok!
Tavaszra csak
helye marad.
Meg a seprű,
meg a kalap.

Donászy Magda: Madárkák télen

A veréb, a rigó
ide-oda röppen,
felhők hava hull
puha-pihe csöndben.

A madár didereg,
odafagy a lába.
Sok-sok etetőt
tegyetek a fára.

Fut a szán a havon,
gyerekek a szánon,
van már etető
a boróka ágon.

A veréb, a rigó,
a cinege fújja:
Lesz még kikelet,
kisüt a nap újra.