(Mayer Klára meséje, átdolgozta Mészöly Miklós)
Huncutkát, a mókust, mindenki ismeri az erdőben. Villámgyorsan ugrál fáról fára, szép vörös bundája csak úgy villog a zöld lombok között.
Hogy ti is megismerjétek, bemutatom nektek.
Huncutka se nem nagy, se nem kicsi, akkora,' mint egy kiscica. Csak éppen hogy egészen másmilyen, mint a kis- cica. A szeme pici, fényes és fekete, akár a cipőgomb. De annál nagyobb a bozontos farka. Ha akarná, kényelmesen be is takarózhatnék vele. A mókusok mind ilyenek.
De Huncutka különösképpen arról híres, hogy az ő farka a legbozontosabb, és arról, hogy — ezt már a nevéből is sejthetitek — ő a legcsintalanabb.
Az étvágya azonban még a huncutságánál is nagyobb.
Legszívesebben olyan diófán laknék, amelyiken télen- nyáron szüntelen terem a dió. De hát ilyen fára sehol sem akadt még, pedig bejárta már az egész erdőt.
Egyszer elmerészkedett az erdőszélre is.
Ott aztán nagyot dobbant a szíve: kicsi faházat pillantott meg, s a ház kertjében három hatalmas diófát, három gyönyörű mogyoróbokrot.
Huncutka nem volt irigy — nyomban visszasietett a társaihoz és elmesélte a nagy újságot:
— Megtaláltam! Megtaláltam! — harsogta messziről.
— Micsodát? — kérdezték a pajtásai.
— Hát az örökké-termő fát!
— Olyan nincs — mondta a legöregebb mókus.
— Pedig van — nevetett Huncutka. — Nem is egy, hanem sok.
— Hol? Hol? — faggatták kíváncsian.
— Az erdőszélen, a patakon túl, a kerítésen túl, egy ház mellett. Annyi mogyoró meg dió van ott, hogy a fogunk elvásik, amire feltörjük.
A mókusok egyszeribe elszontyolodtak.
— Oda mi nem megyünk — mondták. — És jobb lesz, ha te sem mész. Ember lakik ott, az embernek pedig puskája van.
— Gyávák vagytok! — szólt hetykén Huncutka, s mint egy igazi mókus-hőshöz illik, meglengette a farkát. — Ha nem jöttök, megyek magam!
És fogta magát, visszasietett az erdőszélre, belopódzott a kertbe. Persze, óvatosan, hogy senki meg ne lássa. Szerencsére senki nem járt a kertben. Igaz ugyan, hogy a kémény füstölt — de ki ijed meg egy kis kósza füsttől? Huncutka nem.
Előbb a diófákon lakmározott jóétvággyal, aztán a mogyoróbokrokon. Ügy jóllakott, mint a duda. Csupán csak egy baj volt: szörnyen megszomjazott utána.
Nézegette, hol ihatnék egy kortyocska vizet. A kert végében észrevett egy kutat.
Lopva odasurrant — de az itatóvályú üres volt. Huncutka meg egyre szomjasabb. Végül felkapaszkodott a kút oldalára, és belekandikált a vödörbe: az éppen tele volt! Csak rá kellett ugorni a szélére és egy jót kortyolni belőle.
Csakhogy...
A vödör lánca akkorát csikordult, mintha legalábbis puska csattant volna.
Huncutka egy szempillantás alatt visszakúszott a fára. Ott kezdte tapogatni magát, hogy él-e még. Hát élni élt... de úgy reszketett, mint a kocsonya.
Hát még, mikor a házikó ajtaja is kinyílt! Akkor már mozdulni sem mert, csak a szemét hunyta be, hogy inkább ne is lássa:
De vajon micsodát? Mit gondoltok, ki lépett ki az ajtón?
Egy kisfiú.
Se nem nagy, se nem kicsi — éppen akkora, mint ti. Ferkónak hívták. Ö lakott a faházikóban a nagymamájával; minden évben ott nyaralt, míg csak be nem köszöntött a rossz idő.
Most éppen lepkevadászatra indult. De alig lépett párat, hirtelen megállt.
— Nagyanyó! — kiáltotta. — Valaki jár itt... mozog a kútvödör!
Nagyanyó kinézett a konyhaajtón.
— Ugyan már, ki járna itt? — csóválta a fejét. — Bizonyosan egy szomjas kismadár ivott belőle.
Ferkót azonban tovább furdalta a kíváncsiság: egy kismadár nem tudja megbillenteni a vödröt, itt valami más titok lappang!
És elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Csendben leült az egyik diófa alá, elkezdett fülelni.
Egyszer csak halk reccsenést hallott.
Gyorsan felnézett a fára — s hát, ki ül ott? Huncutka. De olyan nyugodtan ám, mintha az előbb meg sem ijedt volna. Mert — hogy igazat szóljunk — előbb csak a félszemét hunyta be, a másikkal mindent jól látott. Így azt is, hogy a kisfiúnál nincsen puska — akkor pedig nagy baj nem lehet. Így aztán békésen tovább falatozott.
Ferkó még soha nem látott ilyen közelről mókust. S most egyszeribe úgy szerette volna ölbe venni, megsimogatni ... Igen, igen, mi lenne, ha egyszer megsimogatná a bozontos, vörös farkát? De hogyan? Hogy szelídítse meg? Barátságosan megszólította:
Mókuska, mókuska,
Jer velem a házunkba!
Huncutkának tetszett a szíves fogadtatás. Már-már azon gondolkozott, hogy lejjebb kúszik, a kisfiú feje fölé — mikor a ház mögül hirtelen egy rettentő nagy fehér kutya szaladt elő és ugatni kezdett.
Burkus volt, Ferkó legjobb barátja.
De ezt Huncutka nem tudta.
Rémületében még a félig elrágott diót is kiejtette a szájából — aztán uzsgyi, elillant.
Ferkó sokáig nézett utána.
— Ezt se látjuk többé... — sóhajtotta szomorúan.
És a hűséges Burkus együtt búsult vele. Hiszen nem akart ő rosszat, csak örömében ugatott. De ezt már nem volt kinek megmagyarázni.
Ettől fogva Ferkó szüntelen Huncutkát leste. De hiába, nem jött az se másnap, se harmadnap, még egy hét múlva sem. Egy reggel aztán így szólt nagyanyó:
— No galambom, ma leverjük a diót. leszedjük a mogyorót. Szépen zsákba rakjuk, eltesszük télire.
És estére már egyetlen fán, egyetlen bokron se volt gyümölcs. Csak a sok levél barnult rajtuk; hiszen őszre járt, hűvösödtek az esték.
De Ferkó ezután sem feledkezett meg Huncutkáról. Vajon hol lehet most? — találgatta. — A rengeteg erdő melyik odújában?
Huncutkát, a mókust, mindenki ismeri az erdőben. Villámgyorsan ugrál fáról fára, szép vörös bundája csak úgy villog a zöld lombok között.
Hogy ti is megismerjétek, bemutatom nektek.
Huncutka se nem nagy, se nem kicsi, akkora,' mint egy kiscica. Csak éppen hogy egészen másmilyen, mint a kis- cica. A szeme pici, fényes és fekete, akár a cipőgomb. De annál nagyobb a bozontos farka. Ha akarná, kényelmesen be is takarózhatnék vele. A mókusok mind ilyenek.
De Huncutka különösképpen arról híres, hogy az ő farka a legbozontosabb, és arról, hogy — ezt már a nevéből is sejthetitek — ő a legcsintalanabb.
Az étvágya azonban még a huncutságánál is nagyobb.
Legszívesebben olyan diófán laknék, amelyiken télen- nyáron szüntelen terem a dió. De hát ilyen fára sehol sem akadt még, pedig bejárta már az egész erdőt.
Egyszer elmerészkedett az erdőszélre is.
Ott aztán nagyot dobbant a szíve: kicsi faházat pillantott meg, s a ház kertjében három hatalmas diófát, három gyönyörű mogyoróbokrot.
Huncutka nem volt irigy — nyomban visszasietett a társaihoz és elmesélte a nagy újságot:
— Megtaláltam! Megtaláltam! — harsogta messziről.
— Micsodát? — kérdezték a pajtásai.
— Hát az örökké-termő fát!
— Olyan nincs — mondta a legöregebb mókus.
— Pedig van — nevetett Huncutka. — Nem is egy, hanem sok.
— Hol? Hol? — faggatták kíváncsian.
— Az erdőszélen, a patakon túl, a kerítésen túl, egy ház mellett. Annyi mogyoró meg dió van ott, hogy a fogunk elvásik, amire feltörjük.
A mókusok egyszeribe elszontyolodtak.
— Oda mi nem megyünk — mondták. — És jobb lesz, ha te sem mész. Ember lakik ott, az embernek pedig puskája van.
— Gyávák vagytok! — szólt hetykén Huncutka, s mint egy igazi mókus-hőshöz illik, meglengette a farkát. — Ha nem jöttök, megyek magam!
És fogta magát, visszasietett az erdőszélre, belopódzott a kertbe. Persze, óvatosan, hogy senki meg ne lássa. Szerencsére senki nem járt a kertben. Igaz ugyan, hogy a kémény füstölt — de ki ijed meg egy kis kósza füsttől? Huncutka nem.
Előbb a diófákon lakmározott jóétvággyal, aztán a mogyoróbokrokon. Ügy jóllakott, mint a duda. Csupán csak egy baj volt: szörnyen megszomjazott utána.
Nézegette, hol ihatnék egy kortyocska vizet. A kert végében észrevett egy kutat.
Lopva odasurrant — de az itatóvályú üres volt. Huncutka meg egyre szomjasabb. Végül felkapaszkodott a kút oldalára, és belekandikált a vödörbe: az éppen tele volt! Csak rá kellett ugorni a szélére és egy jót kortyolni belőle.
Csakhogy...
A vödör lánca akkorát csikordult, mintha legalábbis puska csattant volna.
Huncutka egy szempillantás alatt visszakúszott a fára. Ott kezdte tapogatni magát, hogy él-e még. Hát élni élt... de úgy reszketett, mint a kocsonya.
Hát még, mikor a házikó ajtaja is kinyílt! Akkor már mozdulni sem mert, csak a szemét hunyta be, hogy inkább ne is lássa:
De vajon micsodát? Mit gondoltok, ki lépett ki az ajtón?
Egy kisfiú.
Se nem nagy, se nem kicsi — éppen akkora, mint ti. Ferkónak hívták. Ö lakott a faházikóban a nagymamájával; minden évben ott nyaralt, míg csak be nem köszöntött a rossz idő.
Most éppen lepkevadászatra indult. De alig lépett párat, hirtelen megállt.
— Nagyanyó! — kiáltotta. — Valaki jár itt... mozog a kútvödör!
Nagyanyó kinézett a konyhaajtón.
— Ugyan már, ki járna itt? — csóválta a fejét. — Bizonyosan egy szomjas kismadár ivott belőle.
Ferkót azonban tovább furdalta a kíváncsiság: egy kismadár nem tudja megbillenteni a vödröt, itt valami más titok lappang!
És elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Csendben leült az egyik diófa alá, elkezdett fülelni.
Egyszer csak halk reccsenést hallott.
Gyorsan felnézett a fára — s hát, ki ül ott? Huncutka. De olyan nyugodtan ám, mintha az előbb meg sem ijedt volna. Mert — hogy igazat szóljunk — előbb csak a félszemét hunyta be, a másikkal mindent jól látott. Így azt is, hogy a kisfiúnál nincsen puska — akkor pedig nagy baj nem lehet. Így aztán békésen tovább falatozott.
Ferkó még soha nem látott ilyen közelről mókust. S most egyszeribe úgy szerette volna ölbe venni, megsimogatni ... Igen, igen, mi lenne, ha egyszer megsimogatná a bozontos, vörös farkát? De hogyan? Hogy szelídítse meg? Barátságosan megszólította:
Mókuska, mókuska,
Jer velem a házunkba!
Huncutkának tetszett a szíves fogadtatás. Már-már azon gondolkozott, hogy lejjebb kúszik, a kisfiú feje fölé — mikor a ház mögül hirtelen egy rettentő nagy fehér kutya szaladt elő és ugatni kezdett.
Burkus volt, Ferkó legjobb barátja.
De ezt Huncutka nem tudta.
Rémületében még a félig elrágott diót is kiejtette a szájából — aztán uzsgyi, elillant.
Ferkó sokáig nézett utána.
— Ezt se látjuk többé... — sóhajtotta szomorúan.
És a hűséges Burkus együtt búsult vele. Hiszen nem akart ő rosszat, csak örömében ugatott. De ezt már nem volt kinek megmagyarázni.
Ettől fogva Ferkó szüntelen Huncutkát leste. De hiába, nem jött az se másnap, se harmadnap, még egy hét múlva sem. Egy reggel aztán így szólt nagyanyó:
— No galambom, ma leverjük a diót. leszedjük a mogyorót. Szépen zsákba rakjuk, eltesszük télire.
És estére már egyetlen fán, egyetlen bokron se volt gyümölcs. Csak a sok levél barnult rajtuk; hiszen őszre járt, hűvösödtek az esték.
De Ferkó ezután sem feledkezett meg Huncutkáról. Vajon hol lehet most? — találgatta. — A rengeteg erdő melyik odújában?
Egyszer kint üldögélt a kertben, és azt számolgatta: hány nap még a nyaralás?
S ahány nap volt hátra, annyi szem diót rakott maga elé a fűbe. Hirtelen halk ropogást hallott a feje fölött.
Huncutka volt az.
Ferkó majdnem felrikkantott örömében — de aztán mégse szólt.
Ott hagyta a fűben a diót, maga meg csendben eloldalgott. A tornác párkánya mögül figyelte': vajon most mit csinál Huncutka? Hát, úgy látszik, visszatért a bátorsága, mert nyomban leugrott a fűbe és törögetni kezdte a finom csemegét.
Aztán uzsgyi — visszairamodott az erdőbe.
De másnap megint visszajött. Most már nem is keresgélt az üres fákon — mindjárt a fűbe huppant le, s megint csak jóllakott. Így etette Ferkó Huncutkát napokon keresztül.
Csak nagyanyó nem értette sehogy: mért fogy a dió? És így szólt Ferkóhoz:
— Aki nyáron sokat eszik, télen nem eszik ám! — mondta. Ferkó elvörösödött. Nem torkosságból csente a diót, de azért mégiscsak csente.
És zavarában így motyogott:
— Reggel mindent megtud, nagyanyó, csak addig tessék várni. És másnap reggel nagyanyó bújt el a tornác kerítése mögött.
Azt hitte, nem jól lát a két öreg szemével!
A diófa alatt együtt falatozott Huncutka és Ferkó, mint két igazi jóbarát!
Fele diót a mókus ette meg, másik felét az ö ördöngös unokája!
— Ez aztán csuda... — ámuldozott nagyanyó; és azontúl ő mérte ki reggelenként a diót Huncutkának. Mert most már mindennapos vendég volt a kertben, együtt hancúrozott Ferkóval, még a vállára is felült.
Éppen csak Burkussal nem tudott sehogy se megbékülni. Ha csak közeledett feléje, felugrott a fára.
Egy nap ez is megváltozott.
Éppen a kútnál itatta Ferkó Huncutkát, amikor hirtelen szélvihar kerekedett, s megeredt az eső. Hideg, őszi eső — nem jó ilyenkor bőrig ázni. Ferkó rohant is mindjárt a szobájába, onnan kiáltozott Huncutkának:
— Gyere .. . gyere! Idebent jó meleg van!
Huncutka gondolt egy nagyot — beugrott az ablakon.
S kit talált odabent? — Burkust.
Elállt a lélegzete. Most bizony nemcsak a félszemét hunyta le, hanem mind a kettőt, mint aki elkészült rá: ez a nagy, fehér szörnyeteg most biztos megeszi...
De lám ... egyszer csak valami jó meleget érez a feje búbján! Burkus kutya nyalogatja barátságosan az ő ázott, vörös bundáját.
— No látod! — nevetett Ferkó. — Nem bánt a Burkus, ő is szeret téged. Most majd hárman leszünk jóbarátok!
S addig abba se hagyták a hancúrozást, amíg el nem állt az eső. Huncutka nem tudott betelni a sok látnivalóval. Ilyen nagy odút — mint a Ferkó szobája — még sohasem látott. Minden új volt benne és csodálatos. Különösen a lámpa tetszett meg Huncutkának. Ha ráugrott, úgy hintázott rajta, mint egy hajlékony faágon. Aztán a függöny az ablakon. Egy-kettŐre beletekerte magát, aztán megint kigöngyölte. Nagyszerű mulatság volt. Végül már Burkus hátára is fölmerészkedett, azon lovagolt.
Közben elállt az eső, de a nap mégsem sütött ki. Éppen beesteledett. Huncutka tanácstalanul pislogott ki a sötétbe, nem tudta, mitévő legyen. Ferkónak jó ötlete támadt.
— Tudod mit, mókuska? Ne menj most már sehová, aludj itt nálam.
S mindjárt ki is húzta az egyik szekrényfiókot, puha kendővel kibélelte, oda bújtatta Huncutkát. Persze, egy kicsi rést azért hagyott, hogy a mókuska kedvére ki-be- ugrálhasson.
Másnap Ferkó arra ébredt, hogy valami az orrát csiklandozza.
Huncutka ült az ágya szélén és ébresztgette.
— Úgy! Úgy! — mondta nagyanyó, aki éppen belépett az ajtón.
— Most már igazán ideje fölkelni.
És letette a reggelit az asztalra. Ferkónak egy bögre tejet, Huncutkának egy tányér diót, mogyorót, Burkus az ablak alatt ropogtatta a csontot, s időnként be-bedugta fejét az ablakon. így élt a három jóbarát kerek egy hétig.
Akkor hirtelen megváltozott az idő: hideg szelek fújtak, egész nap esett az eső. Ez már igazi ősz volt. Most már vége volt a nyaralásnak.
Nagyanyó csomagolni kezdett. És Ferkó is becsomagolta a nyáron gyűjtött kincseket: a színes kavicsokat, az erdőn talált fácántojásokat és egy gyönyörű nádbuzogányt. De a szíve mégis szomorú volt: Huncutkát nem vihette magával ...
De hát mit is csinálna Huncutka a villamosok és autók között, fák meg bokrok nélkül? Mit csinálna mókus pajtásai nélkül? Ferkó búcsúzóul megsimogatta Huncutkát, Burkus megnyalogatta a vörös bundáját, nagyanyó egy marék diót adott neki — aztán bezárult a kis ház kapuja.
Huncutka egyedül maradt.
Egyedül a kertben, a kopasz diófán, a hideg szélben, a zuhogó esőben. Mi mást tehetett? Visszament az erdőbe.
Az erdőben a mókusok rég azt hitték már, hogy Huncutka elpusztult valahol, széttépte a vadmacska.
S lám, most egyszerre ráakadtak!
Ott didergett Huncutka egy faágon. Köhögött, prüszkölt ... még sírt is egy kicsit, olyan szerencsétlennek érezte magát. Nagyon is hozzászokott már a kis kényes a meleg szobához, a puha ágyhoz.
A mókusok sietve hazavitték az odújába és felváltva melengették, dörzsölték, hogy meg ne fagyjon. Nem is lett semmi baja Huncutkának, — de azért megfogadta, hogy többé nem megy fiókba lakni, inkább az erdőben él majd, mint a többi mókus.
S ahány nap volt hátra, annyi szem diót rakott maga elé a fűbe. Hirtelen halk ropogást hallott a feje fölött.
Huncutka volt az.
Ferkó majdnem felrikkantott örömében — de aztán mégse szólt.
Ott hagyta a fűben a diót, maga meg csendben eloldalgott. A tornác párkánya mögül figyelte': vajon most mit csinál Huncutka? Hát, úgy látszik, visszatért a bátorsága, mert nyomban leugrott a fűbe és törögetni kezdte a finom csemegét.
Aztán uzsgyi — visszairamodott az erdőbe.
De másnap megint visszajött. Most már nem is keresgélt az üres fákon — mindjárt a fűbe huppant le, s megint csak jóllakott. Így etette Ferkó Huncutkát napokon keresztül.
Csak nagyanyó nem értette sehogy: mért fogy a dió? És így szólt Ferkóhoz:
— Aki nyáron sokat eszik, télen nem eszik ám! — mondta. Ferkó elvörösödött. Nem torkosságból csente a diót, de azért mégiscsak csente.
És zavarában így motyogott:
— Reggel mindent megtud, nagyanyó, csak addig tessék várni. És másnap reggel nagyanyó bújt el a tornác kerítése mögött.
Azt hitte, nem jól lát a két öreg szemével!
A diófa alatt együtt falatozott Huncutka és Ferkó, mint két igazi jóbarát!
Fele diót a mókus ette meg, másik felét az ö ördöngös unokája!
— Ez aztán csuda... — ámuldozott nagyanyó; és azontúl ő mérte ki reggelenként a diót Huncutkának. Mert most már mindennapos vendég volt a kertben, együtt hancúrozott Ferkóval, még a vállára is felült.
Éppen csak Burkussal nem tudott sehogy se megbékülni. Ha csak közeledett feléje, felugrott a fára.
Egy nap ez is megváltozott.
Éppen a kútnál itatta Ferkó Huncutkát, amikor hirtelen szélvihar kerekedett, s megeredt az eső. Hideg, őszi eső — nem jó ilyenkor bőrig ázni. Ferkó rohant is mindjárt a szobájába, onnan kiáltozott Huncutkának:
— Gyere .. . gyere! Idebent jó meleg van!
Huncutka gondolt egy nagyot — beugrott az ablakon.
S kit talált odabent? — Burkust.
Elállt a lélegzete. Most bizony nemcsak a félszemét hunyta le, hanem mind a kettőt, mint aki elkészült rá: ez a nagy, fehér szörnyeteg most biztos megeszi...
De lám ... egyszer csak valami jó meleget érez a feje búbján! Burkus kutya nyalogatja barátságosan az ő ázott, vörös bundáját.
— No látod! — nevetett Ferkó. — Nem bánt a Burkus, ő is szeret téged. Most majd hárman leszünk jóbarátok!
S addig abba se hagyták a hancúrozást, amíg el nem állt az eső. Huncutka nem tudott betelni a sok látnivalóval. Ilyen nagy odút — mint a Ferkó szobája — még sohasem látott. Minden új volt benne és csodálatos. Különösen a lámpa tetszett meg Huncutkának. Ha ráugrott, úgy hintázott rajta, mint egy hajlékony faágon. Aztán a függöny az ablakon. Egy-kettŐre beletekerte magát, aztán megint kigöngyölte. Nagyszerű mulatság volt. Végül már Burkus hátára is fölmerészkedett, azon lovagolt.
Közben elállt az eső, de a nap mégsem sütött ki. Éppen beesteledett. Huncutka tanácstalanul pislogott ki a sötétbe, nem tudta, mitévő legyen. Ferkónak jó ötlete támadt.
— Tudod mit, mókuska? Ne menj most már sehová, aludj itt nálam.
S mindjárt ki is húzta az egyik szekrényfiókot, puha kendővel kibélelte, oda bújtatta Huncutkát. Persze, egy kicsi rést azért hagyott, hogy a mókuska kedvére ki-be- ugrálhasson.
Másnap Ferkó arra ébredt, hogy valami az orrát csiklandozza.
Huncutka ült az ágya szélén és ébresztgette.
— Úgy! Úgy! — mondta nagyanyó, aki éppen belépett az ajtón.
— Most már igazán ideje fölkelni.
És letette a reggelit az asztalra. Ferkónak egy bögre tejet, Huncutkának egy tányér diót, mogyorót, Burkus az ablak alatt ropogtatta a csontot, s időnként be-bedugta fejét az ablakon. így élt a három jóbarát kerek egy hétig.
Akkor hirtelen megváltozott az idő: hideg szelek fújtak, egész nap esett az eső. Ez már igazi ősz volt. Most már vége volt a nyaralásnak.
Nagyanyó csomagolni kezdett. És Ferkó is becsomagolta a nyáron gyűjtött kincseket: a színes kavicsokat, az erdőn talált fácántojásokat és egy gyönyörű nádbuzogányt. De a szíve mégis szomorú volt: Huncutkát nem vihette magával ...
De hát mit is csinálna Huncutka a villamosok és autók között, fák meg bokrok nélkül? Mit csinálna mókus pajtásai nélkül? Ferkó búcsúzóul megsimogatta Huncutkát, Burkus megnyalogatta a vörös bundáját, nagyanyó egy marék diót adott neki — aztán bezárult a kis ház kapuja.
Huncutka egyedül maradt.
Egyedül a kertben, a kopasz diófán, a hideg szélben, a zuhogó esőben. Mi mást tehetett? Visszament az erdőbe.
Az erdőben a mókusok rég azt hitték már, hogy Huncutka elpusztult valahol, széttépte a vadmacska.
S lám, most egyszerre ráakadtak!
Ott didergett Huncutka egy faágon. Köhögött, prüszkölt ... még sírt is egy kicsit, olyan szerencsétlennek érezte magát. Nagyon is hozzászokott már a kis kényes a meleg szobához, a puha ágyhoz.
A mókusok sietve hazavitték az odújába és felváltva melengették, dörzsölték, hogy meg ne fagyjon. Nem is lett semmi baja Huncutkának, — de azért megfogadta, hogy többé nem megy fiókba lakni, inkább az erdőben él majd, mint a többi mókus.