A varázsige (Oszejeva meséje, fordította Bene Sándor)

Hosszú szakállú, ősz öregember üldögélt a padon és esernyőjével valamit rajzolgatott a homokba.

— Menjen arrébb — szólt rá Pali és leült a pad szélére.

Az öreg arrébb húzódott, majd a kipirult, mérges képű fiúra nézett.

— Bántott valaki? — kérdezte.

— Aztán miért érdekli? — sandított az öregre Pali.

— Engem ugyan nem érdekel! Csak az előbb hallottam, hogy kiabáltál, sírtál és veszekedtél valakivel...

— Már hogyne veszekedtem volna! — dörmögte mérgesen a fiú. — A vége úgyis az lesz, hogy világgá megyek.

— Elmész?

— El én! Már csak Ilonka miatt is. — Pali ökölbe szorította a kezét. — Csepp híja most is, hogy nem kapta meg a magáét. Egyetlen festéket sem akart adni! Pedig mennyi volt neki!

— Nem ad? No, azért még nem kell világgá menned.

— Nemcsak azért. A minap nagyanya egy szál sárgarépa miatt kizavart a konyhából... Képzelje, konyharuhával hajtott ki! Konyharuhával!

Pali sértődötten szipogott.

— Semmiség! — mondta az öreg. — Az egyik ember megszid, a másik megsajnál.

— Engem senki sem sajnál! — kiáltotta Pali. — A bátyám csónakázni megy és nem visz magával. Pedig mondtam neki: „Jobb, ha magaddal viszel, mert úgyse maradok el tőled. Ha nem viszel, ellopom az evezőket és egyedül megyek csónakázni.”

Pali öklével a padra ütött és hirtelen elhallgatott.

— Aztán miért nem visz magával a bátyád?

— De miért kérdezősködöl annyit?

Az öreg végigsimította hosszú szakállát.

— Segíteni akarok neked. Van egy olyan varázsige..,

Pali a száját is eltátotta, úgy figyelt. 

— Elárulom neked ezt a szót. De jegyezd meg jól: halkan, kedvesen kell kimondani és a szemébe kell nézni annak, akivel beszélsz. El ne felejtsd, halkan, a szemébe nézve...

— Melyik az a szó?

Az öreg közelhajolt a kisfiú füléhez. Selymes szakálla megérintette Pali arcát. Valamit súgott neki és még hangosan hozzátette:

— Ez a varázsige. De el ne felejtsd, hogyan kell mondani!

— Megpróbálom! — nevetett Pali —, mindjárt ki is próbálom. Felpattant és hazaszaladt.

Ilona az asztalnál rajzolgatott. Előtte sorakoztak a zöld, kék, pirosszínű festékek. Mikor Palit észrevette, hirtelen összekapkodta a festékgombokat és kezével eltakarta őket.

„Becsapott az öreg — bosszankodott a fiú. — Majd éppen az ilyen érti meg a varázsigét...”

Pali oldalvást közeledett nővéréhez és megrántotta a ruhája ujját. A lány ránézett. Ekkor a szemébe nézve, halkan szólt a fiú:

— Ilona, adj nekem egy festéket... kérlek.

Ilona nagy szemeket meresztett. Ujjai szétnyíltak, kezét levette az asztalról és zavartan dünnyögte maga elé:

— Melyiket akarod?

—A zöldet! — válaszolt gyorsan Pali.

Pali kezébe vette a festéket, szorongatta egy darabig, fel s alá járkált vele a szobában, aztán visszaadta nővérének. Most csak a varázsigére gondolt.

„Megyek a nagymamához. Mint mindig, most is biztosan főz. Vajon elzavar-e?”

Pali benyitott a konyhába. Nagyanyó akkor vette ki a sütőből a süteményt.

A kisunoka hozzáfutott, két kezével magához húzta piros, ráncos arcát, szemébe nézett és így suttogott:

— Adjál egy darabot... kérlek.

Nagyanyó kiegyenesedett. A varázsige mintha ott ragyogott volna ráncai között, szemében, mosolyában.

— Frisset... meleget akarsz, galambom? — kérdezte és kiválasztotta a legszebbet, a legropogósabbat.

Pali ugrált örömében és jobbról is, balról is nagyot cuppantott nagyanyó arcára.

„Varázsló! Varázsló!” — ismételgette magában, ha az öregemberre gondolt.

Az ebédnél Pali csendesen viselkedett és bátyjának minden szavára figyelt. Mikor bátyja említette, hogy elmegy csónakázni, Pali a vállára tette kezét és csendesen kérte:

— Vigyél magaddal engem is... kérlek.

Az asztalnál mindenki elhallgatott. Bátyja felhúzta szemöldökét és elmosolyodott.

— Vidd el — mondta hirtelen a kislány. — Mi az neked!

— Miért ne vinnéd? — nevetett nagyanyó. — Vidd csak.

— Kérlek szépen — ismételte Pali.

A bátyja hangosan kacagott, vállon veregette a fiút, még a haját is felborzolta.

— Hej, te kalandvágyó! No jól van, készülődj!

„Segített! Ismét segített!”

Pali felugrott az asztaltól és kifutott az utcára, de az öregember már nem volt a parkban. A pad üres volt, csak az esernyőjével odarajzolt érthetetlen jelek maradtak a homokban.

Hovámész (Mészöly Miklós meséje)

Élt egyszer egy szegény asszony meg egy szegény ember. Semmi egyebük nem volt, csak a düledező házuk, egy kajla tehenük, egy sánta kutyájuk, egy néma libájuk — és ráadásul, egyetlenegy szem kisfiúk.

Ez a kisfiú már fióka korában azzal szórakozott, hogy amit meglátott, akivel összetalálkozott, attól mindjárt megkérdezte: — Mit csinálsz? Hová mész?

Nem is hívták se Jánoskának, se Péterkének, hanem elnevezték Hovámésznek.

Hovámész pedig szüntelen kérdezősködött. Hová megy a felhő? hová a dongó? hová a hangya? hová a koldus? hová a szél? S mind mit csinál?

Hovámész mindent akart tudni.

Egyszer az történt, hogy egyedül maradt otthon a házban. Nagyon unatkozott, jobb híján kiment hát az istállóba és megfogta a kajla tehén farkát, amint éppen kifelé igyekezett az ajtón.

— Hová mész, te tehén? — kérdezte tőle.

— Búú-búú, ide a közeibe, ki a legelőre — hangzott a válasz.

— És mit csinálsz a legelőn?

— Búú-búú, legelek, hogy legyen friss tejetek.

Hovámésznek tetszett a dolog. Elhatározta, hogy megy

ő is a tehénnel. A legelőn még úgysem járt, legalább most megtapasztalja. De alig értek az udvar közepére, belebotlott a sánta kutyába.

— Hová mész, te sánta kutya? — kérdezte attól is.

— Vau, vau, nem messze, csak ide a hátsó kertbe — mondta a kutya.

— És mit csinálsz a hátsó kertben?

— Vau, vau, megnézem, lopják-e a gyümölcsöt.

Hát azt csakugyan meg kell nézni, gondolta Hovámész. És úgy döntött, hogy megy ő is a kutyával.

Már éppen a gémeskútnál jártak, mikor elibük totyogott a néma liba. Olyan nyugalmasan billegett, mint az öregharang nyelve. Hovámész azt se mondta: félkalap, mindjárt a libához ügetett:

— Hová mész, te néma liba? — kiáltott rá.

A liba tátogott-hápogott csak, persze, szólni nem szólt. Hovámész megmérgesedett. Még hogy őneki valaki ne válaszoljon? — ilyen még nem esett meg.

És újra rádörrent. A liba ekkor se válaszolt.

Hanem valami más szólalt meg helyette. Egyszerre surrogás- burrogás hallatszott, elöl is, hátul is, fönt is, lent is, mintha seregnyi madár közeledne. De madár egy sem volt sehol.

A szél támadt föl hirtelen, az kavarta a port a háta mögött. Először az udvaron szántott végig, aztán odasiklott a düledező házhoz, fürgén felugrott az ereszre és egy szempillantás alatt leemelte a zsúptetőt.

Hovámész rögtön faképnél hagyta a tátogó libát és a zsúptetőt kezdte szólongatni:

— Hé, hé, megállj! Hová mész, zsúptető?

De tudta is az, hová megy? Csak nyöszörgött, jajgatott kétségbeesetten, mint a vénasszony, akinek a kontyát tépik.

— Hát ha nem tudod, majd megtudom én!

Azzal uzsgyi, futott, ahogy bírt, rohant a tető után, neki a világnak.

A széllel azonban nem tudott versenyre kelni.

Ameddig az udvaruk fölött cikázott, addig még csak- csak szaladt a nyomában, de aztán! Mint a fecske, úgy szállt a tető egyre magasabbra. Csoda, hogy a kémény le nem pottyant róla.

Hovámész mérgesen fenyegette a szökevényt — míg csak jobban körül nem nézett. Akkor egyszeribe megvigasztalódott. A házuktól nem messze, a bokros árokparton, egy tölgyfa baktatott, súlyosan döndülő, nyugodt lépésekkel. Amerre elhaladt, a fák félrehajoltak útjából, a füvek suhogva lapultak a földre.

Hovámész először nagyra nyitotta a szemét — aztán, mint a nyúl, rohanni kezdett a tölgyfa után.

Megállj! Megállj! — kiáltozott. — Csak egy szóra állj meg!

A tölgyfának nem került semmibe a dolog, megállt és lehajolt a kíváncsi legényke fölé.

— Hát te miféle bolha vagy? — kérdezte. — Honnét pattantál ide?

— Én otthonról, de már nagyon untam magam — mondta Hovámész. — S te hová mész, tölgyfa?

— Én csak ide, a szakadékon túlra, látogatóba.

— És mit csinálsz ott túl a szakadékon?

— Én biz a’ örvendezni megyek. Még a múlt őszön odasodorta a szél az egyik makkocskámat és született belőle egy kicsi unokám. Őt látogatom meg.

Hovámésznek felcsillant a szeme. Mi lenne, ha ő is megtekintené a tölgyfa-unokát? Hiszen gyerekforma az is, akárcsak ő, bizonyára jól megértenék egymást. Könyörögni kezdett.

— Vigyél magaddal, tölgyfa . .. csak egy kicsit vigyél.

A tölgyfa elmosolyodott, aztán így dörmögött:

— No gyere, nem bánom, mássz föl a törzsemre. De ügyelj ám, mert sok a fészek rajtam és minden fióka alszik. Ha csak egyet felébresztesz, mind csipogni kezd és meghallja a vércse!

Hovámész megígérte, hogy meg se mukkan, még ha hangyák másznak a nadrágjába, akkor se. És kényelmesen el- vackolódott az egyik ág tövén.

A tölgyfa ment, mendegélt, néha aprókat lépett, néha öleseket, néha dünnyögött magában, néha brummogott. Így csak eltelt az idő valahogy.

Hovámész üldögélt a fán, nagyon jól érezte magát. De egyszer csak tátva maradt a szája.

Alig egy kőhajításnyira tőlük, egy rettenetesen hosszú országutat vett észre. S ez az országút egyenesen a nagy hegy csúcsára kanyargóit, ami fölött az ég kéklett — de hogy a hegy mögött mi lapult, azt nem lehetett tudni.

Mint a kukac, fúrni kezdte a kíváncsiság: mi lehet ott?
 

Már épp a földre akart ugrani, mikor hirtelen megcsúszott és ijedtében egy ágba kapaszkodott. Csak ekkor vette észre, hogy az ág végében egy kicsi madárfészek lapul.

Egy perc nem sok, már az egész fa zengett a keserves csipogástól. Ügy ríttak, mintha máris vinné őket a vércse. Pedig az csak most közeledett! Jött a magasból, vijjogva lecsapott — a tölgyfa alig tudta elhessegetni.

Csak éppen Hovámésznek üthette a nyomát. Rég ott szaladt az már az országúton, hogy megnézze: mi van a hegy mögött? Amint szaladt, szuszogott — egyszer csak megpillantott egy poroszkáló szekeret.

Hovámész mindjárt megfeledkezett a hegyről, megfordult és a szekér után loholt.

— Megáll, megállj, szekér! Csak egy szóra állj meg!

S a szekér csakugyan megállt.

De mekkora volt a meglepetése, mikor a szekéren tulaj- ion édesanyját meg édesapját találta!

— Hová mentek? — kérdezte azoktól is.

— Bizony, mi hazafelé — mondta az édesapja és a kíváncsi legénykét menten fülön csípte. — Hanem most azt mondd: te hogy kerültél ide? hol jártál? mit láttál?

De Hovámész semmi okosat nem tudott válaszolni.

Egyszeriben rájött, hogy haszontalanul bolyongott a világban. Hiszen folyton csak azt kérdezte: hová mész? hová mész? — de a végén mindenkit faképnél hagyott. így aztán sose tudott meg semmit. Se azt, hogy mi lett az állatokkal otthon, se azt, hogy hová szökött a zsúptető. De leginkább azt bánta, hogy nem látogatta meg a tölgyfaunokát.

S akkor megfogadta, hogy azontúl nemcsak kérdezősködni fog, hanem türelmesen végére jár mindennek, amit csak a világban tapasztal.

A három csibe (Francia mese nyomán írta Timár Éva)

Élt egyszer egy tyúkanyó. Ennek a tyúkanyónak volt három csibéje. Az egyik vörös, mint a róka, a másik fekete, mint a korom, a harmadik pedig fehér, mint a frissen esett hó. S mert rosszak voltak és engedetlenek, tyúkanyó egy napon elkergette őket.

Ment, ment a három kis csibe, addig mendegélt, míg egy irdatlan nagy erdőbe nem ért. Ott egy kis tisztás szélén állt egy kicsi kis kunyhó.

A fekete csibe ajánlkozott, hogy majd megvizsgálja: jól zár-e a kilincs. Azzal már be is röppent a kunyhóba, és úgy magára csapta az ajtót, hogy azon egy lélek se juthatott be. Csúfondárosan kiáltott ki az ablakon:

— Künn tágas, benn szoros! Építsetek magatoknak másik kunyhót!

Sírva bandukolt tovább a két kis testvér. Mentek, mendegéltek, míg egy másik szép kis tisztásra nem értek. Nekiláttak tüstént a kunyhóépítésnek. Amint a kunyhó elkészült, a vörös csibe ajánlkozott, hogy megnézi: jól zár-e a kilincs. Azzal máris beröppent a kunyhóba, és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Aztán kiszólt az ablakon:

— Most aztán eredj, építs te is kunyhót magadnak!

A szegény kis fehér csibe ottmaradt árván, egyes-egyedül, nem segített rajta senki, nem volt se anyja, se testvére.

Egyszer csak csudálatos fényesség támadt! Amikor felpillantott, egy tündér állt előtte. Olyan szép, oly kedves volt, hogy aki csak rátekintett, tüstént elfelejtette minden búját-bánatát.

A kis fehér csibe elmosolyodott, és valami köszöntésfélét pityegett a maga csibenyelvén.

A tündér puha tenyerébe vette a pelyhes kis jószágot, és így szólt hozzá:

— Ne búsulj, kiscsibém, tudom én, mi bánt téged. Indulj el bátran, és ha megint tisztásra érsz, építs ott házat magadnak. Meglátod, erős lesz, mint egy vár.

S azzal, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. A fehér csibe pedig csak ámult-bámult egy darabig, aztán tovább tipegett az úton. Nem kellett messze mennie, hamarosan egy szép, nagy tisztásra bukkant, s nyomban nekilátott a munkának. Ahogy elkészült a kunyhó, megcsodálta kívülről, megbámulta belülről, aztán beköltözött, és vacsorát főzött magának.

Alig telt el néhány nap, a róka megorrontotta a csibe­szomszédságot.

Odalopakodott a fekete csibe házához, és se szó, se beszéd, bedöntötte a falat. A kis csibének épp csak annyi ideje maradt, hogy elszaladjon. Addig futott, míg a vörös csibe házához nem ért. De azt hiába kérlelte, hiába könyörgött neki, nem nyitotta ki az ajtót.

Eközben odaért a róka is. Míg a fekete csibe remegve lapult a ház egyik falához, a róka beszakasztotta a másikat. Most már együtt futott a két ostoba jószág.

Éppen csak hogy elérték a fehér csibe házát, már jött is utánuk száját nyalogatva, nagyokat cuppogtatva a ravaszdi róka. A fehér csibe gyorsan kinyitotta az ajtót, a vörös meg a fekete, hess, beröppent.

— Nyissátok ki, de tüstént! — morogta vészjóslóan a róka.

— Hát csak gyere, ha tudsz! — ingerkedett a fehér csibe.

A róka nekirugaszkodott az ajtónak, megpróbálta betörni. De láss csodát! Az ajtó meg se mozdult, hiába döngette, feszegette. Nekifutott a róka a ház oldalának. De bárhogy erőlködött, a fal állta az ostromot. A kis csibe meg annál bátrabban kiabált:

— No, te híres, gyere ha tudsz! Hadd lássuk, meg- bírsz-e velünk!

A róka tehetetlen mérgében: fejjel szaladt neki a falnak és összezúzta rajta a fejét.

A három pelyhes, a fekete, a vörös meg a fehér csibe azóta boldog egyetértésben éldegél. Álló nap sütnek, főznek, vigadoznak.

Legyetek ti is a vendégeik!

A Liu testvérek (Kinai népmese, fordította G. Lányi Márta)

Réges-régen élt a tengerparton egy jó asszony, öt fia volt, az öt Liu testvér: Első Liú, Második Liu, Harmadik Liu, Negyedik és Ötödik Liu. Úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra; néha még a saját anyjuk is összetévesztette őket.

Mindegyik testvérnek volt valamilyen különleges képessége. A legidősebb testvér, Első Liu, ha akarta, kihör-pintette az egész tengert, majd újból visszaeresztette. Második Liu nem félt a tűztől. Harmadik Liu hosszúra tudta kinyújtani a lábát. Negyedik Liu teste a legerősebb vasnál is erősebb volt. A legfiatalabb pedig, Ötödik Liu, értett a madarak és a vadállatok nyelvén. Boldogan éldegéltek, a bajt hírből sem ismerték. Első Liu halászott, Második Liu ébren tartotta a tüzet a házban, Harmadik és Negyedik Liu a mezőn dolgozott, ötödik Liu pedig a ludakat és bárányokat legeltette.

Egyszer azon a vidéken, ahol a Liu testvérek éltek, egy gazdag és gonosz kormányzó vadászgatott. Az erdő szélén megpillantott egy kisfiút, aki a nyájat őrizte. A kisfiú mellett nyugodtan aludt egy szép kis zerge. Az ijedt Liu felkiáltott, a zerge pedig egy ugrással eltűnt az erdőben.

Ekkor a sűrűből egy szarvas bukkant 2e8lő8 . Liu szarvasnyelven

odakiáltott neki: „Menekülj!” — és a szarvas eltűnt. Maid vidám nyulak ugrottak ki a tisztásra. Liu nyúl- nyelven kiáltott nekik, és a nyulak is eliramodtak. Minden vadállat elrejtőzött. A haragos kormányzó egyedül maradt az erdőben. De a jó Ötödik Liu ott állt előtte és örült, hogy segítségére lehetett erdei barátainak.

Ekkor a gonosz kormányzó megparancsolta, hogy fogják el ötödik Liut. A városba vitték a kisfiút és a kormányzó parancsára egy éhes tigris ketrecébe vetették. Azt hitték, hogy a tigris szétmarcangolja a bátor kisfiút, de ötödik Liu tigris-nyelven kezdett beszélni vele, és a szilaj fenevad nem bántotta őt.

Mikor a kormányzó megtudta ezt, még nagyobb haragra gerjedt. Megparancsolta, hogy üssék le Ötödik Liu fejét. Ekkor azonban bemászott a börtönbe Negyedik Liu, akinek a teste a legerősebb vasnál is erősebb volt. Ö maradt ott a börtönben testvére helyett, Ötödik Liu meg nyugodtan hazament. Annyira hasonlítottak egymásra, hogy senki sem vette észre a cserét.

Másnap reggel Negyedik Liut kivezették a város főterére. De a hóhér hiába akarta leütni a fejét, a legsúlyosabb és a legkeményebb bárd is lesiklott Negyedik Liu vasnyakáról és diribdarabokra tört.

A kormányzó dühbe gurult és megparancsolta, hogy taszítsák le a vakmerőt a magas sziklafokról.

Éjjel bemászott a tömlöcbe Harmadik Liu, aki a lábát bármilyen hosszúságúra ki tudta nyújtani.
Ő maradt ott testvére helyett. S ismét nem vették észre a cserét.

Hajnalban Harmadik Liut kivezették a magas sziklafokra. Ez a szakadék olyan mély volt, hogy akit ide lelöktek, az halálfia volt. De amikor a hóhér lelökte a mélybe Harmadik Liut, az nyugodtan kinyújtotta csodálatos lábát és talpra állt. A kegyetlen kormányzó magánkívül volt dühében és udvarába vágtatott. Még aznap megpa­rancsolta, hogy máglyán égessék el az engedetlen Liut.

Eközben Második Liu, aki nem félt a tűztől, bejutott a börtönbe és észrevétlenül felváltotta Harmadik Liut. Éppen hogy sikerült a csere, amikor a kormányzó megadta a jelt a kivégzésre. A hóhérok megragadták Második Liut és a hatalmas máglya közepébe vetették. A lángok a házaknál is magasabbra csaptak. Második Liut elnyelte a tűz és a fekete füst. A nép sírva fakadt sajnálatában, csak a kegyetlen kormányzó nevetett gonoszul.

De hamarosan eloszlott a füst és mindannyian láthatták, hogy a tűz közepén ott áll Második Liu és mosolyog, mintha semmi sem történt volna. A kormányzó dühöngött.

— Ki ez az ember? — kiáltott fel. — A tűz nem égeti, a szakadékban nem zúzza össze magát, a kaí8lPnem fogja, a vad tigris sem bántja őt! De hiszen ez lehetetlen, hogy én, a hatalmas kormányzó, ne bírjak el egy egyszerű paraszttal !

S a kegyetlen kormányzó elhatározta, hogy Liut beviteti messzire a tengerbe, súlyos követ köttet a nyakára, és vízbe fojtatja.

— Lehetséges, hogy a víztől se félne? — töprengett, a kormányzó. — Mindegy, a kőtől nem tud majd úszni, hadd maradjon a tenger fenekén.

Megparancsolta, hogy még az éjjel hajtsák végre az ítéletet.

Nagy nehezen bemászott a börtönbe Első Liu, a tengerivó. Elfoglalta bátyja helyét és várt nyugodtan.

Este egy hajóra cipelték. A kormányzó egy másik hajóban helyezkedett el testőreivel. Mélyen beeveztek a tengerbe. Ott, ahol a legmélyebb a tenger, Első Liunak a nyakára kötöttek egy hatalmas követ és a kormányzó intésére a tenger hullámai közé vetették.

Ahogy Első Liu eltűnt a víz alatt, tüstént nekilátott, hogy kiigya a tengert. A kormányzó egyszer csak azt vette észre, hogy a tenger eltűnt! Hamarosan előbukkant a tengerfenék. A hajók felborultak és a kormányzó őrségével együtt belesüppedt az iszapba.

Ekkor Első Liu levette nyakáról a követ, nyugodtan kisétált a partra, visszaeresztette medrébe a tengert. A kegyetlen kormányzó meg testőrsége a tengerbe fulladt.

A nép pedig örült a kegyetlen kormányzó halálának és áldotta a csodálatos Liu testvéreket.

Flórián, a kandúr (Csarusin meséje, fordította Szőllőssy Klára)

Szép, szabad az élet a széles Volga folyó partján!

Nézd csak, milyen széles a víz! Alig látni a túlsó partot. Csillog-villog az élő, hömpölygő víz. Ég és föld nézegeti magát a tükrében: a felhők, a monnybolt kékje, a szalonkák, amelyek füttyentve szállnak zátonyról- zátonyra, a csapatostól szálló vadludak, récék, a repülőgép, amelyen emberek sietnek dolgukra, a fekete füstcsóvás fehér gőzhajók, az uszályok, a partok, a szivárvány.

Elnézed ezt a hömpölygő tengert, a vándor fellegeket, és úgy tetszik, a partok is vándorolnak, azok is mozognak, mennek valahová, mint köröskörül minden ...

Szép és jó az élet a Volga partján!

Ott a víz mellett, a meredek, vízmosta part aljában, kicsi csőszkunyhójában öreg folyamőr éldegél. Ha a folyóról nézed, csak ablakát, ajtaját látod. Ha fentről nézed, a part tetejéről, csak egy szál kémény nyúlik ki a fű közül.

A Volgán éjjel-nappal járnak a hajók, vontatógőzösök szuszognak, pöfögnek, hatalmas uszályokat cipelnek kötélen, mindenféle teherrel megrakodva, vagy hosszú tutajokat vontatnak.

Lassan haladnak felfelé az ár ellen, csapkodják a vizet kerekükkel. Ha almával megrakott hajó jön, akkor édes almaszag terjeng az egész Volga felett. Vagy egyszer csak halszag árasztja el a vidéket: ez annyit jelent, hogy halat szállítanak valahonnan. Jönnek aztán posta- és személy- szállító hajók, egy- és kétfedélzetűek. A leggyorsabban járnak a kétfedélzetű gőzösök, ámiknek világoskék sáv van a kéményén. Ezek csak a legnagyobb kikötőkben állnak meg, s a nyomukban óriási hullámok támadnak, futnak ki a fövényes partra.

Az öreg folyamőrnek az a feladata, hogy vörös és fehér jelzőbólyákat helyez el a zátonyok, sekély helyek két oldalán. A bolya: úszó, fonott kosár, a tetején jelzőlámpa. Mutatja a hajósoknak a helyes utat.

Esténként az öreg kimegy a csónakkal és meggyújtja a bójákon a jelzőlámpákat, reggel pedig eloltja. Szabad idejében meg halászik. Szenvedélyes horgász az öreg.

Egyszer napestig horgászott. Fogott magának egy jó halleveshez valót: sügért, durdát, keszeget, s azzal hazament. Kinyitja a kunyhó ajtaját — nini, micsoda meglepetés! Úgy látszik, vendége érkezett.

Az asztalon, a kolompérosfazék mellett hófehér, hosz- szúszőrű cica üldögél.

Mikor a vendég meglátta a házigazdát, meggörbítette a hátát és a fazékhoz dörgölőzött. Csupa korom lett a hófehér oldala!

— Honnan jöttél, hová valósi vagy?

A kandúr csak dorombolt, hunyorgott, s még jobban bekormozta az oldalát a nagy dörgölőzésben. Különböző színű a két szeme: az egyik égszínkék, a másik élénksárga.

— Nesze, kedves egészségedre — mondta a folyamőr és adott neki egy sügért.

A kandúr a körme közé kapta, egyet mordult és felfalta. Aztán megnyalta a szája szélét: jöhet a következő.

Megevett még négy halat. Azután felugrott az öreg mellé a szalmazsákra és elszundított. Elnyújtózott, dorombolt, hol az egyik mancsát nyújtotta ki, hol a másikat, hol az egyiken meresztgette a körmét, hol a másikon.
Úgy megtetszett neki az élet a csőszkunyhóban, hogy egészen ottmaradt.

Az öreg megörült neki. Kettecskén mégis vidámabb az élet! így hát attól fogva együtt éldegéltek.

Azelőtt nem volt kivel beszélgetnie az öregnek, most a kandúrral beszélgetett. Elnevezte Flóriánnak. Azelőtt nem volt kivel horgásznia, most a kandúr is kijárt vele a csónakon.

A csónak farában ült, mintha kormányozna.

Esténként azt mondja neki az öreg:

— Úgy látom, Flórián, itt az ideje, hogy meggyújtsuk a jelzőlámpákat. Mindjárt besötétedik! És ha nem gyújtjuk meg a lámpákat, zátonyra futnak a hajók.

A kandúr meg mintha értené, mi az, hogy „jelzőlámpát meggyújtani". Lemegy a partra, beszáll a csónakba és

várja az öreget, míg megjön az evezőkkel, meg a petróleummal, amit a lámpásokba töltenek.

Kimennek, meggyújtják a jelzőlámpákat, s eveznek vissza. Horgászni is együtt jártak. Az öreg horgászott, Flórián meg ült mellette. Ha kicsi halat fogott, a kandúr kapta; ha nagy hal került a horogra, az öregnek jutott.

Így volt ez náluk szokásban: együtt dolgoztak, együtt halásztak. Egyszer a parton üldögélt az öreg a macskájával, és horgászott. Egyszer csak nagyot ránt a horgon valami hal. Kihúzza az öreg a vízből, nézi: hát egy mohó kis sügér kapta be a csalétket, akkora, mint a kisujjam, de akkorát rántott, mint egy jókora csuka. Az öreg levette a horogról és a macska felé nyújtotta:

— Nesze, Flóriánom, rágcsálj.

De Flórián nincs sehol. Ejnye, ejnye, hová lett?

Látja az öreg, hogy a kandúr messzire elszaladt a parton, amott fehérük a tutajon.

„Vajon miért ment oda? — csodálkozott az öreg. — És mit csinálhat? Megyek, megnézem.”

Odamegy: hát a kandúr is horgászásra adta a fejét. Hasal a tutajon és a mancsát belelógatja a vízb e, nem moccan, még a szempillája se rebben. És amikor a kis halak csapatostul előúsznak a tutaj alól, hopp! — utánakap és megkaparintja az egyik halacskát.

Az öreg szemét-száját eltátotta ámulatában.

— No, ilyen ügyes macskát se láttam még! — azt mondja. — Jel van, Micurka, derék halász vagy! No, gyere, fogj nekem egy kecsegét, hallevesnek, de minél zsírosabbat!

A kandúr rá se hederített, bekapta a halat, aztán arrébb ment, megint lehasalt a tutajra és halászott tovább.

Attól fogva így halásztak, külön-külön, kiki a maga módján: az öreg zsineggel, horoggal, a kandúr meg manccsal-karommal.

De a jelzőlámpákat továbbra is együtt gyújtották meg.

A verébfióka (Gorkij meséje, fordította Szőllőssy Klára)

A verebeknél éppen úgy van, mint az embereknél; a felnőtt verebek roppantul unalmasak és mindenről úgy beszélnek, ahogyan az a könyvekben meg van írva, a fiatalság pedig megy a maga feje után. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sárgacsőrű verébfióka, úgy hívták, hogy Csirip. Egy fürdőház ablaka fölött lakott az eresz alatt, csepüvel, mohával meg egyéb puha anyaggal kibélelt jó meleg fészekben. Repülni még nem próbált, de már verdesett a szárnyával és mindegyre kikukucskált fészkéből: minél előbb meg akarta tudni, milyen is tulajdonképpen a nagyvilág és alkalmas hely-e az ő számára.

— Csitt csak, csöndben csücsülj! — intette őt verébmamája.

Csirip megrázta a szárnyát és a földre nézett:

— Csúnya, csupasz, csúnya csupasz! — csipogta.

Hazaérkezett a veréb-papa, finom bogárkát hozott Csi- ripnek és elhencegett vele: — Ugye, csuda csemege? Csuda?

— Csuda, csuda! — helyeselt a veréb-mama.

Csirip pedig bekapta a bogarat és azt gondolta magában: „Lábas kukacot hoztak — be furcsa csuda!”

És mindegyre kihajolt a fészekből, kipislogott a földre.

— Csitt, csöndben ülj — nyugtalankodott az anyja. — Még kibukfencezel innen!

— Micsoda, micsoda? — kérdezte Csirip.

— Semmi csoda, hanem leesel a földre, jön a macska és fölfal — magyarázta az apja, aki éppen vadászatra indult.

így éltek, éldegéltek, de Csirip szárnya csak nem akart kinőni. Egyszer fújt a szél:

— Micsoda? Micsoda? — kérdi Csirip.

— Fúj a szél, vigyázz, mert még kifú a fészekből és ledob a földre, a macskának eledelül — magyarázta az anyja.

Csiripnek ez sehogy se tetszett, azért megkérdezte:

— Miért himbálóznak a fák? Maradjanak nyugton, akkor majd mindjárt eláll a szél . ..

S hiába magyarázta az anyja, hogy az nem úgy van, Csirip nem akarta elhinni; szeretett mindent a maga módján megmagyarázni.

Arra megy egy ember, karját lóbálja, Csirip erre mindjárt kész a magyarázattal:

— A macska kitépte a szárnya tollát, csak a csontja maradt meg!

— Ember az, te, s az ember mind szárnyatlan! — mondta veréb­mama.

— Miért?

— Az a sorsuk, hogy szárny nélkül éljenek, örökké csak a lábukon ugrálnak, érted?

— Miért?

— Mert ha szárnyuk lenne, mind megfognának bennünket, mint ahogy mi megfogjuk a legyet.

— Csitt — méltatlankodott Csirip. — Csitt, csacsiság. Mindenkinek kell, hogy legyen szárnya. Hiszen a földön sokkal rosszabb, mint a levegőben! Majd ha nagy leszek, megcsinálom, hogy mindenki tudjon repülni.

Csirip nem hitt a mamájának, mert még nem tudta, milyen rossz vége lesz annak, ha nem hisz neki.

Leült a fészek legszélére, és teli torokból rákezdett a maga költötte dalra:

Ej, szárnyatlan emberek,

Gyalogosan jártok!

Megesznek ám a legyek,

Akármit csináltok!

Inkább ilyen kicsi legyek S mégis én egyem a legyet!

Addig-addig énekelt, amíg szépen kipotyogott a fészekből. A veréb­mama utána vetette magát, de máris ott termett a macska — hatalmas rőt, zöldszemű fenevad.

Megijedt Csirip, kitárta szárnyacskáját, erre-arra billegett vékonyka szürke lábacskáin és azt csipogta:

— Van szerencsém, van szerencsém ...

A veréb-mama félretaszította, tolla égnek állt, berzenkedett, félelmetes bátorsággal kinyújtotta körmeit, egyenesen a macska szemének ...

— Hess, hess! Repülj, Csirip, repülj fel az ablakra, repülj ...

A rémület erőt adott a verébfiókának, felemelkedett a földről, egyet ugrott, meglebbentette szárnyát, egy-kettő — és felröppent az ablakra!

Anyukája is hamarosan követte, igaz, hogy farkatlanul, de annál nagyobb boldogsággal; leült melléje, tarkón legyintette, megszidta:

— Mi volt ez?

— Ugyan mi? — feleselt Csirip. — Nem lehet mindent egyszerre megtanulni.

A macska odalenn ült, mancsára l tisztogatta a veréb- tollat és fel- felpislantott rájuk csúnya zöld szemével:

— Mi-ilyen finom a húsa a verébfiókának, mi-intha egérke lenne, mi­ilyen kár! Így hát minden jól végződött, csak szegény verébmama hagyta ott a farkát.

Félős mese (Csarusin meséje, fordította Szőllőssy Klára)

Két kisfiú, Sanyi meg Peti, magukra maradtak odahaza. Nyaralóban laktak, egy kis házban az erdő szélén. Szüleik egyik este vendégségbe mentek a szomszédokhoz.

Amikor beesteledett, Sanyi meg Peti egyedül megmosdottak, egyedül levetkőztek és szépen lefeküdtek ágyacskájukba. Feküdtek és egyikük se mukkant. Se papa, se mama. ..

A szobában sötét van. És a sötétben, a fal mellett valaki mászik, zörög: talán svábbogár, talán valami más!

Megszólal Sanyi az ágyacskájából:

— Nem félek ám egy csöppet se!

— Én se félek — feleli rá Peti a másik ágyból.

— Nem félünk a tolvajtól — mondja Sanyi.

— Meg az emberevőktől se félünk — toldja meg Peti.

— Meg a tigristől se — kérkedik Sanyi.

— Ide úgyse jön — teszi hozzá Peti.

Sanyi éppen azt akarja mondani, hogy a krokodilustól sem félnek, amikor egyszer csak hallják, hogy odakinn, a pitvarban valaki halkan topog, csoszog: tapp... csősz, csősz ... tapp, tapp ...

Hű, Peti azt se tudta, hogy került Sanyi ágyába! Ogy sietett. Bebújtak mind a ketten a paplan alá, egymáshoz simultak. Csendben feküdtek, meg se pisszentek, nehogy meghallja valaki.

— Ne lélegezz — mondja Sanyi Petinek.

— Nem is lélegzem — lihegi Peti.

Tapp, tapp ... csősz, csősz ... tapp, tapp ... csősz, csősz...

Még a paplanon át is hallatszik, hogy valaki járkál odakinn és még szuszog is hozzá.

Akkor azonban hazajött a papa meg a mama, a kitűzött időnél hamarább. Kinyitották az ajtót, bejöttek, lámpát gyújtottak. Peti meg Sanyi elmondtak nekik mindent.

Akkor a papa meg a mama másik lámpát gyújtottak és végigjárták a szobákat, minden szegletbe bekukucskáltak. Sehol senki. Kimentek a pitvarba. Hát egyszer csak a fal mellett végigfut valaki és beszalad a sarokba... Egészen bebújik a szegletbe és gombóccá gömbölyödik.

Nézik, nézik — hiszen ez sündisznó! Bizonyosan az erdőből tévedt be a házba. Kézbe akarták venni, de védekezett, szúrt a tüskéivel. Akkor sapkába tették és kivitték a fáskamrába.

Adtak neki fejecskét meg egy darab húst.

Azután pedig mind lefeküdtek aludni.

A kis sündisznó azután egész nyáron ott élt a gyerekekkel a nyaralóban. Minden éjszaka topogott meg szuszogott - de már senki sem félt tőle.

Egy kutyus meg a cica (Füst Milán meséje)

Volt ott egy kis kutya, pincsi-féle, s azzal ez a Janika- fiú nagyon jól érezte magát. Nagyon jól megvoltak együtt. Janika-fiú bukfenceket vetett neki, s ha előre vetette, Samuka mindég rémülten hátra hőkölt. S ezen jókat lehetett nevetni. Ha meg hátra vetette, akkor Samuka előre ugrott és még ugatott is hozzá. Ezt ugatta:

— Paff, paff, vitéz vagy te, vitéz vagy te, kluk, kluk.

— Ugye, hogy vitéz vagyok — felelte Janika —, no lám.

S így éltek együtt.

Mikor is az a csoda történt, hogy apuka egy délután egy szép kis macskát hozott haza valahonnan. Képzeljétek. Egy tarka kis cicát, akinek csillagos, fekete folt volt a szeme fölött. Képzelhetitek, micsoda ribillió lett ebből! 

— Nem kell nekem, nem kell nekem — ugatta Samuka, mikor meglátta a cicát. (Bugyika volt ennek a neve.)

— Csúf vagy, csúf vagy — kaffogta rendületlenül, miközben nézegette, s egyet ugrott előre, egyet hátra, any- nyira dühös volt.

Bugyika pedig púposra görbítette hátát, sötéten nézett maga elé, s a szőrét borzolva még fújt is egy párat, s folyton csak ezt nyivákolta:

— Utálim, utálim, uái, uái.

— Még azt se tudod kimondani, hogy: utálom? Akkora csacsi vagy? — gondolta magában Samuka. — Ha-ha-ha! — És egy kicsit előreugrott, de nyomban utána rémülten menekült el mellőle. Ügy elszaladt, mint a golyó.

— A mindenit neki — káromkodott magában —, hiszen ennek macska-szaga van — gondolta magában és elbújt a sarokba. — Hát eddig így vagyunk.

Történt ezután, hogy Janika kíváncsi volt, mit fognak ezek egymással csinálni, letett tehát egy tányérban sajthéjat a szőnyegre. Aztán megfogta őket a bőrüknél fogva: Samukát egyik kezével, Bugyikát a másikkal. Ezek pedig a levegőben így szóltak egymáshoz epésen:

— Utálim, utálim — nyafogta megint Bugyika. És még fújt is egyet.

— Csúf vagy, csúf vagy — kaffogta megint Samuka.

— Na, egyetek hát együtt — mondta Jani-gyerek, és odatette őket egymással szemben a tányérhoz. Bugyika megint púposra görbítette hátát, és kilökte farkát az ég felé. Samu viszont éppen ugorni akart ellene, de meg- állott, mert azt mondotta magának:

— Milyen szép kis piros orra van ennek a nyavalyásnak. Tetszik nekem. És íme, már nem is fél, sőt, hempergőzik a földön, miközben kényesen nyafog, nem különös? — Ezért hát ezt ugatta feléje: — Ejnye, ejnye! fura, fura, fura, vau, vau.

De Bugyika is feltápászkodott, és ő is megnézte végre Samukát. Hosszan nézte.

— Milyen csinos kis farkincája van ennek — gondolta magában. Ezért ezt nyávogta feléje:

— Csinus, csinus!

— Nem tudod azt mondani: csinos, te buta — gondolta magában Samuka, de azért odament és átugrotta őt. Amire Bugyi pofonvágta Samukét. S így aztán nagyon jól összebarátkoztak.

Nagyon is jól. Ha Janika sajthéjat, vagy egyebet tett a tányérba, akkor Samu ugyan odaszaladt, de aztán hamar visszaugrott. „Egyél, te girhes” — gondolta magában.

Bugyika pedig nyafogott ugyan, de azért megette a sajthéjat mind.

— Nem hagytál nekem? — ugatott Samu.

— Nem hagytam, nem hagytam — siránkozta Bugyika. Amire Samu odaugrott és pofonvágta őt, de mondhatom, nagyon barátságosan. így éltek ezek együtt, és mondhatom, nagyon jól megvoltak egymással.

Mikoris egy nap, nagyonis nagy baj történt. Bugyika eltűnt. Senki se tudta, hová lett. Tűvé tették érte a házat. Nem volt sehol. Valaki ellophatta nyilván. Janika-gyerek sírt, apa a kulcsait csörgette mérgében, Samu meg folyton ugatott, s mikor Jani-gyerek pofonverte, bebújt a kályha mögé és nyüszített.

— Hol van Bugyika? — ezt nyüszítette.

De hiába volt minden, Bugyika nem volt sehol. Szomorúan ültek hát le az ebédhez, de senkinek se volt kedve enni. A mama még a levest is kilöttyentette a terítőre, aztán haragosan nézett Janira, mintha ő csinálta volna.

— Hol van Bugyika, hol van Bugyika? — siránkozott Jani-gyerek is.

És íme, egyszer csak azt veszik észre, hogy Samu nagyon ugatja az ajtót. Azt ugatja:

Macskaszaga van, macskaszaga van.

Kiengedik tehát, kiszalad. Utána lám, szalad előre, mint a bolond.

Szalad és szalad, s Janika utána. (Hallottatok már ilyet? hogy egy kutya kezdi keresni édes barátját, a macskát? Hát nem csodálatos ez?) Apa, anya pedig ott álltak, és nézték a dolgot.

Egyszer csak ott van egy ember Janika előtt, s a zsebéből siralmasan, nagyon siralmasan kikandikál Bugyika feje. S azt nyávogja:

— A-u-a, a-u-a, ei — ami annyit jelent: — Samuka, Samuka, segíts, segíts.

Samuka nagyon csahol, az ember meg arra fordítja nyakát és hangosan nevet. Persze ő lopta el szegény kis Bugyikát, de azt nem gondolta volna, hogy a kutya-macska barátság akkora, hogy még neki, a híres macska­tolvajnak is a nyomára akad.

Attól fogva jól megvoltak, békében.