A ravasz kakas

(Bolgár népmese, Jékely Zoltán feldolgozása)

A ravasz kakas kiterjesztette a szárnyát, felrepült a kerítésre, és kukorékolni kezdett, ahogy a torkán kifért. A közeli cserjésből odafutott a róka komaasszony.

-Jó napot! - kiáltotta. - Hallottam, hogy kukorékolsz, hát ide­futottam. Ilyen szépen énekelsz! De énekelsz-e olyan szépen, mint apád tudott?

- Hát apám hogyan énekelt?

- Hogyan? Hát úgy, hogy fél lábon állt, a másikat maga alá húz­ta; becsukta a fél szemét, s kukorékolt, kukorékolt. Ó volt csak igazán jó énekes!

- Hát úgy én is tudok! - hencegett a kakas.

Azzal maga alá húzta a fél lábát, becsukta a fél szemét, és egy jó kacskaringósat kukorékolt.

- S vajon úgy tudsz-e énekelni, hogy fél lábon állsz, és mindkét szemed becsukod? - érdeklődött a róka.

-Tudok! — kiáltott a kakas.

De alighogy becsukta a szemét, odaugrott a róka - és elkapta a kakast!

Elvitte a róka a kakast az erdőbe, két mancsa közé szorította, s hozzálátott, hogy megkopassza és felfalja.

-Jaj - sóhajtott a kakas -, hajdanában a te jó édesanyád bezzeg nem így tett!

- Hogy tett, mit tett? - kérdezte a róka.

-Jó anyádnak az volt a szokása: ha elcsípett egy kakast, mindig eljárta a rókatáncot, mielőtt megette volna!

A róka elgondolkozott.

„Csakugyan nekem is illenék eljárnom” - gondolta. Azzal két lábra állt, s ugrálni kezdett aprókat, lábát szaporán csavargatta, csapdosta, úgy tett, mintha pattintgatna is hozzá az ujjával, s köz­ben fújta a verset, ahogy ez már a rókatánchoz illik:

A rókának jószerencsét,

 nem eszik az soha lencsét!
Kakast eszik róka koma, 

az aztán a jó lakoma!
Úgy belemelegedett a táncba, hogy a szemét is becsukta gyönyö­rűségében.

A kakas csak ezt várta. Alighogy a róka levette róla a szemét, surr-burr - felrepült a legközelebbi fára!

-Bújjék beléd az ördög! - dühöngött a róka. - Túljártál az eszemen, nekem, a rókának!

És korgó gyomorral, kopogó szemmel kullogott haza.

Kádár apó szerencséje

(Orosz népmese, Mészöly Miklós feldolgozása)

Élt egyszer egy öreg apóka. Egész életében hordókat, teknőket csi­nált, ez volt a mestersége. Ezért hívták Kádár apónak.

Egyszer semmi munkája sem akadt, s még annyi pénze sem volt, hogy kenyeret tudjon venni. Bizony sokat éhezett.

S akkor azt mondta a szomszédja:

- Látom, apóka, nincs mit enned. Csinálj nekem egy szép kis teknőt, cserébe kapsz érte kenyeret.

Apóka megörült, és mindjárt nekilátott a munkának. Elkészítet­te a teknőt, hátára vette, és elindult vele a szomszédhoz.

De a teknő nemcsak szép volt, hanem nehéz is. Úgy megnyomta apóka hátát, hogy a nagy forróságban alig tudta vinni.

Szerencsére egy tölgyfaerdőn baktatott keresztül. Letörölte ar­cáról a verejtéket, s leült az árnyékban.

„No, ha már leültem, szundítok is egyet!” - gondolta apóka, és el­nyúlt a füvön. A teknőt meg magára borította, mint valami takarót.

Kis idő múlva arra fut egy nyuszi. Meglátja a felfordított tek­nőt, s felkiált:

- Milyen szép asztalka, s egészen üres!

Azzal - hopp! - felült a tetejére.

Megint csak elmúlt egy kis idő - s arra szalad a róka. Megáll, nézi, nézi a teknőt, s felkiált:

- Milyen szép asztalka, s egészen üres!

És odaült a nyulacska mellé. De alighogy odaült, már jött is a farkas, és ámulva kiáltotta:

- Milyen szép asztalka, s egészen üres!

És szépen odatelepedett a róka mellé. Most már hárman ültek a teknőn: a nyúl, a róka meg a farkas.

De lám, megint csak jön valaki: dirmeg-dörmög, cimmeg-cammog - a medve! Meglátja a teknőt, megáll, s mondja nagy csudálkozással:

-Milyen szép asztalka, s egészen üres!

Avval odaül melléjük negyediknek, a teknő szélire.

Hát amint ott ülnek, üldögélnek, eszükbe jut, hogy nem is ebé­deltek.

Azt mondja a medve:

- Megyek az erdőre, szerzek egy kis mézet, s idehozom.

A farkas így szólt:

- A szomszéd tanyán egy zsíros bárányt láttam, én azt hozom ide.

A róka meg azt mondta:

- Én egy kövér gúnárt láttam, azt cipelem ide!

Utoljára a nyulacska szólalt meg:

- Én a kertben egy hatalmas káposztát láttam, azt gurítom ide.

És mind a négyen elmentek, hogy megszerezzék a zsákmányt.

Elsőnek a medve tért vissza. Egész kaptárra való lépes mézet ho­zott, s ahogy ledobta, csak úgy rengett a teknő. Azután a farkas jött vissza a báránnyal, a róka a gúnárral, végül a nyulacska is megérkezett egy óriási káposztával. Elkezdtek lakmározni. De még le sem nyelték az első falatot, mikor a szunyókáló apóka átfordult a másik oldalára - s a teknő megmozdult.

- Nézzünk oda! Ki mozgatja ezt az asztalt? - dörmögött a med­ve, és tovább falatozott.

Kis idő múlva megint csak megmozdult a teknő - s most a far­kas kiáltott fel:

-Ejnye no! Ki mozgatja ezt az asztalt? - és ő is tovább evett.

De nem sokáig, mert a teknő újra megmozdult!

- Ejnye no! - mérgelődött a róka. - Ki mozgatja ezt az asztalt? - és csámcsogott tovább.

Már azt hitték, nincs semmi baj, mikor apóka hirtelen egy hatal­masat nyújtózkodott, s a teknő majdnem felborult.

-Jaj nekünk! — kiáltott a nyulacska. - Ki mozgatja ezt az asz­talt? Gyertek, szaladjunk!

És szaladt a négy koma, azt se tudták, merre-hova, rohantak ész nélkül. Ott hagyták a húst, a mézet, a káposztát - s ha akarták, ha nem, megvendégelték apókát.

Hát még az a szép cipó, amit a szomszédtól kapott a teknőért!

Apóka olyan lakomát csapott, hogy három napig aludt utána.

Ritka vendég

(Orosz népmese, Mészöly Miklós feldolgozása)

János bácsi felállította a tuskót, méricskélte, méricskélte, aztán hir­telen magasba lendítette a fejszét, s nagy erővel rávágott. A tuskó rövid, száraz reccsenéssel esett ketté. Aztán még két-három hatal­mas ütés, s János bácsi már szépen fel is aprította. Sanyinak az volt a dolga, hogy az aprófát összeszedje, és bevigye a tornácra.

A következő fadarab egy idomtalan bükkfagörcs volt, kérge alatt korhadt, szújáratos. János bácsi odaigazította a favágótőkére, méricskélte, méricskélte, majd jó erősen belevágott. A tuskó apró darabokra robbant szét.

- No, ez aztán korhadt! - morgott az öreg, s ímmel-ámmal sze­degette össze a taplós, reves fadarabokat. - Hát ez mi a csoda? - hajolt le hirtelen olyan mélyen, hogy a szakálla majd belelógott a hóba.

Sanyika odafutott, hadd lássa, mit bámul a hóban az öreg.

- Nézd csak, nézd! Egy kicsi béka! - dörmögött János bácsi. Le­hajolt, s egy ujjal megsimogatta a béka hátát.

- Hát ez honnan kerülhetett ide a hóra? - álmélkodott Sanyika: ő is lehajolt, s nagy szakértelemmel nézte, nézegette a békát.

- Abbizony, varangyosbéka! - állapította meg János bácsi. - Úgy látszik, ősszel elbújt a fa odvába vagy valami likba a kéreg alatt, összezsugorodott, s úgy aludta téli álmát. A fát aztán kivágták, fel­darabolták, s kérgestül ideszállították. így került hozzánk ez a va- rangyos, téli vendégségbe! Hm, hm, no gyere, vigyük be a házba. A melegben majd felébred . . .

János bácsi megfogta, markába vette a varangyot, bevitte a ház­ba, betette egy dobozba, s lerakta a kályha mellé a sarokba.

Sanyi melléje ült, s várni kezdte, mikor ébred fel a varangyos. De végül elunta, s elment játszani.

Ebéd után János bácsi megszólalt a kályha mellett:

- Gyere gyorsan! Ébredezik a kis jószág!

Sanyika odafutott a kályhához, s belekandikált a dobozba.

- Már mozgatja a lábacskáit! - ujjongott. - Megsimogathatom?

-Persze hogy meg. Ne félj, nem harap! - válaszolt János bácsi.

- Nem is attól félek, hogy harap - sértődött meg Sanyika -, de ha hozzányúl az ember, azt mondják, szemölcsös lesz a keze!

-Mesebeszéd! - nyugtatta meg az öreg. - A varangyhoz nyu­godtan hozzányúlhatsz, sőt a kezedbe is veheted, semmiféle sze­mölcsöd nem lesz tőle. Ez csak afféle babona! Sanyika már erre a bátorításra óvatosan megsimogatta a béka rücskös hátát. A kis állat csendesen kuporgott a doboz sarkában, s álmosan pislogott - úgy látszik, nemigen akaródzott magához tér­nie hosszú álmából.

-Tavasszal majd kiengedjük a kertbe - szólt János bácsi. - Hadd fogdossa össze a kártékony hernyókat, házatlan csigákat, rovarokat! Még házat is építünk neki valami nagy kő alatt.

- Ő lesz nálunk a csősz, ugye? - örvendezett a gondolatnak Sa­nyika.

- De még milyen csősz lesz! - toldotta meg az öreg. - Még fize­tést is kap, ha jól látja el a hivatalát. - És mosolygott a bajusza alatt.

- Mit kap? - kérdezte Sanyika csillogó szemmel.

- Mit? Minden napra egy kövér hernyót s két bundásbogarat. Méghozzá tőled, fiacskám! - mondta, s jókora barackot nyomott a Sanyika feje búbjára.

Kutya-macska barátság

(Magyar népmese, Mészöly Miklós feldolgozása)


Egyszer elhatározták a kutyák, hogy lakomát csapnak. Olyan la­komát, hogy annak se túl, se innen nem akad majd párja.

Mindjárt neki is láttak a készülődésnek.

Hozták a temérdek sok csontot, ínycsiklandó porcot, alszegről- fölszegről, ki ilyet, ki olyat, de mindegyik a legeslegfinomabbat.

Az egyik hozott sonkabokát, a másik püspökfalatot, a harmadik libacombot, a negyedik kunkorodó malacfarkot.

No, amikor minden megvolt, Bodri kutya kapta magát, kerített egy hatalmas kondért, tüzet gyújtott alája - és elkezdte főzni, főz­ni, főzni . . .

De nemcsak a csontokat ám!

Hanem mit gondoltok, mit még?

Megsúgom: galuskát!

Azt bizony, szép sárga, cuppogós galuskát, amilyet még a király sem eszik, csak ha nagyon megéhezik.

És főzte, főzte, míg a nyála ki nem csordult.

Akkor odahívta Sajó kutyát, hogy mondaná meg: jó-e, ízlik-e, nem vall-e szégyent a főztjivel?

Sajó kutya nem kérette magát. Ha kóstolni kell, hát ő kóstol. Ebbe-abba belenyalni nagyon szeretett.

De most ő is fancsali képet vágott: se íze, se bűze nem volt a ga­luskának. Ha nem átallotta volna, talán még ki is köpi.

De azért mégiscsak lenyelte, aztán megkérdezte:

- Hallod-e, mit tettél te ebbe, amitől ilyen rossz lett?

- Én semmit. . . - szólt Bodri, s lógatta fülit-farkát.

Sajó nyomban nagyot vakkantott.

- Semmit?! Hát akkor mi a szösztől legyen jó? Tejföl kell a ga­luskára, az hiányzik ebből!

És rögtön keresni kezdték a tejfölt.

De sehol se volt. Pedig ahányan összefutottak - a Kormos, a Hangos, a Borzos, a Pici, a Cidri, a Fidri -, azok mind a tejfölt ke­resték. És egyik se találta. Ami nem is csoda, hiszen egy csöpp se volt a háznál.

Akkor kisütötték, hogy ha nincsen otthon, hozni kell a boltból.

Igen ám, de ki menjen a boltba?

A Bodri nem, mert ő volt a szakács, ő kavargatta a kondért. A többi meg azért nem, mert akkor ki szagolgatta volna, ami a kondérban bugyogott?

így aztán egyik se mozdult - hanem Miókát, a macskát küldték el tejfölért. S az ment is ízibe, ahogy bírt, úgy futott, hóna alatt vit­te a köcsögöt.

A boltos becsülettel kimérte a tejfölt, Mióka meg szépen elindult haza. De egyszer csak megállt.

„Megpihenek kicsit - gondolta az még nem árthat meg a tej­fölnek.”

És leült egy fa alá. De ott se ült soká. Éhes is volt, macska is volt - hát belenyalt a köcsögbe. Nem nagyon, csak éppen hogy.

„Úgyse tudják meg a kutyák!” - így biztatta magát.

S ment tovább.

De a legközelebbi fánál megint csak megállt.

„Ha még egy pindurkát ennék belőle, ugyan ki venné észre?”

És újra nyalintott egyet. . . aztán megint s megint... és ez így ment hazáig: ahány fa volt az út mentén, mindegyik alá letelepe­dett, mindenütt nyalakodott egy jót. Végül már alig egy kortyocs- ka maradt a köcsögben.

Akkor így okoskodott:

„Aj, hisz ez már olyan kevés, hazavinni kár, kiönteni kár . . . in­kább ezt is megeszem!”

És megette.

A sok éhes kutya pedig már messziről kiáltozott feléje:

-Mióka! Mióka! Hozd a tejfölt, kész a galuska!

De bizony Mióka csak az üres köcsögöt vitte . . . Mikor odaért a kutyákhoz, kérdik ám tőle mindjárt:

- No, Mióka, hol a tejföl?

Ő meg csak hümmögött:

- Én igazán hoztam volna, de egy csöpp se volt a boltban . . .

És lopva megnyalintotta a bajuszát. De bárcsak ne tette volna -

ez lett a veszte! Sajó kutya rögtön észrevette, hogy tejfölös a ba­jusz - s el is rikkantotta magát:

- Mióka! Hazudsz! Te etted meg a tejfölünket!

Azzal nekimentek a macskának - aztán adj neki! Csihi-puhi, volt ott nemulass! A Kormos, a Hangos, a Borzos, a Pici, a Cidri, a Fidri - mind a füllentő Miókát dögönyözték . . .

Míg egyszer csak Mióka fel nem szaladt a fára!

Oda pedig nem tudtak utána menni. Hívták - nem jött. Fenye­gették - akkor se jött. Sehogy se kívánkozott le a fáról. A kutyák meg morogtak, ugattak - de hát mit tehettek? Nagy dühösen be­mentek a házba, és tejföl nélkül ették meg a galuskát. . .

Azóta nem nézhet a kutya a macskára.

Gazdag Erzsi: Télűző

Kikelet, kikelet,
kergesd el már a telet.
Verd meg déli szelekkel,
mielőbb elszeleljen.
Napparázson sütögesd,
dérrel, hóval süvegest!
Sugár-seprűvel nyomát,
söpörd el a tél havát!
Döngő méhet szemébe,
darazsat szórj elébe!
Rügyes ággal bokáját,
csapkodd meg az irháját!
Madárhangon kiálts rá!
Attól szalad világgá!