Mit is meséltem én a múltkor
Rókáné komámasszonyról? Hogy a vadász meglőtte? Meg ám, de csak madárseréttel.
Kutya baja sem lett a komámasszonynak, csak egy kicsit vakarózott, s azzal
továbbállított. Meg sem állott, míg egy másik erdőbe nem ért. No jó helyre
került! Ebben az erdőben lakott Tigris őfelsége, akitől a többi vadnak nem volt
se éjjele, se nappala. Cudar természete volt Tigris őfelségének. Akár éhes
volt, akár nem, amely vad útjába került, kegyetlenül széttépte.
Hát
azt senki ne csodálja, hogy szegény vadak megunták őfelsége garázdálkodását, s
nagy népgyűlést hívtak egybe, hadd hányják-vessék meg a dolgot. Egyik erre
beszélt, másik arra beszélt, volt okos beszéd, bolond beszéd, mikor aztán mind
jól kibeszélték magukat, Rókáné kért szót.
Atyafiak, én azt javallom, hogy
minden nap húzzunk sorsot, s akinek a neve kijő, jelentkezzék őfelségénél: itt
vagyok felség, egyen meg.
Az
egész népgyűlés helyeselte Rókáné komámasszony indítványát, mindjárt meg is
írta az instanciát a farkával Nyuszi íródeák, azt egy deputáció nyomban el is
vitte őfelségéhez.
Ohó, nem oda Buda − mondotta
őfelsége, mikor az írást elolvasta − hát mit csináljak a fogaimmal meg a
körmeimmel, ha kényem-kedvem szerint nem marcangolhatlak titeket?
De
a deputáció addig könyörgött, hogy Tigris őfelségének meglágyult a szíve, s
nagy kegyesen megengedte, hogy ezentúl minden délben jelentkezzék egy vad az ő
kegyes színe előtt, s ő azt majd nagy kegyesen fel fogja falni. Mondanom se
kell, hogy a deputáció lelkes vivátot kiáltott, s nagy örömmel vitte a hírt a
gyűlésnek.
Ettől
kezdve aztán minden délben jelentkezett egy vad, s őfelsége nagy kegyesen
bekapta. Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy Rókáné nevét húzták ki.
− Hm, hm − hümmögött a
komámasszony, −mégis szebb az élet a halálnál. Nem ettem bolondgombát, hogy
jelentkezzem őfelségénél.
Hej,
lett erre nagy sokadalom! Micsoda dolog ez? Hát ez a becsület? Ő indítványozta
a sorshúzást, s még ő nem akar menni! De a komámasszony mindenféle
csalafintasággal úgy elhúzta az időt, hogy már késő délután volt, mikor mondta:
− Na jó, ne mondjátok, hogy csaló
vagyok. Megyek!
El
is indult, s úgy uzsonnakor meg is érkezett. Őfelsége már ott állott a barlang
előtt, szikrázott a szeme a haragtól meg az éhségtől, szörnyen ordított:
−Mit! Hát erre a sovány dögre
kellett várnom idáig?!
−Ó, felséges királyom, én vagyok
a hibás. –mondotta a komámasszony – A bátyámon volt a sor, aki jó kövér róka.
El is indult, de útközben találkozott egy másik Tigris őfelségével, az a
bátyámat felkapta s elszaladt vele.
− Ú-úgy? − ordított őfelsége −
hol van a cudar, hadd ölöm meg! Vezess utána!
Rókáné
komámasszony nagy alázatosan előre ment, de közbe-közbe ijedten meghökkent,
fülelt jobbra, balra, mintha valamitől félt volna erősen.
− Mitől félsz? − ordított
őfelsége.
− Jaj, hogyne félnék, mikor
mindjárt a másik őfelsége barlangjához érünk.
− Ej, te gyáva! Ülj a hátamra!
Rókáné
komámasszony felült őfelsége hátára, s úgy mutatott jobbra, balra. Addig-addig
mutogatott, mígnem egy rettentő nagy szakadéknak a szélére értek. Annak a
szakadéknak az aljában volt egy mély tó.
− Nézzen oda felséged, nem látja?
Ott van a barlang, ni! Nem tetszik látni a másik őfelségét? No lám, ott van a
bátyám is!
Bezzeg,
hogy ott volt a másik őfelsége meg a komámasszony bátyja is a tóban. Mármint
hogy az ő képük. Nosza több se kellett Tigris őfelségének, nagyot ordított, s
úgy megrázta magát, hogy a komámasszony hanyatt vágódott, ő meg leugrott a
tóba. Rókáné asszony felkelt a földről, s kacagva utána kiáltott:
− Szerencsés utat, felség!