Zelk Zoltán: Versenyfutás

A csiga egyszer elhatározta, hogy meglátogatja rokonait. Nem tudom, hogy a nagynénjét, vagy az unokaöccsét akarta felkeresni, dehát ez mindegy. A baj az volt, hogy a csigarokonság nagyon messze lakott, kilenc réten és három erdőn keresztül vezetett hozzá az út. Ezt megjárni pedig egy csigaélet is kevés. Három nap és három éjjel törte a fejét a rokonszerető csiga, hogyan mehetne el mégis? Végül is elindult, de még nem a rokonaihoz, hanem az erdő polgármesteréhez, a farkashoz.

Ez az út is félnapig tartott, pedig csak egy tisztást kellett megmásznia. Mikor odaért, nagy tisztelettel kidugta fejét a házából, és így szólt:

– Nagy az én kérésem, polgármester úr! Szeretnék elmenni a harmadik erdőben lakó rokonaimhoz, dehát hogy is indulhatnék én el olyan hosszú útra. Arra kérlek, add kölcsön a nyuszifogatot. Talán még meg is hálálhatom jóságodat.

– Ugyan már, mivel hálálhatnád meg? – nevetett a farkas. De mert tréfás kedvében volt, így folytatta:

– Nem bánom, kölcsönadom a nyuszifogatot, ha előbb versenyt futsz velem a tisztás végéig. Ha hamarabb érsz oda, mint én, akkor annyit kocsikázhatsz, ahányszor csak jólesik…

No hiszen, hogy ő versenyt fusson a farkassal… Nem is látja ő már soha rokonait! Nagybúsan útra kelt hát, estére haza is ért, és szomorúan mesélte a feleségének, hogy milyen csúfot tett vele a farkas.

– Nahát, ha csak ez a baj, akkor sose búsulj! – felelte a felesége. – Versenyt fogsz futni a farkassal, és le is győzöd!

A csiga azt hitte, hogy megbolondult a felesége, de hamarosan kiderült, hogy épp ellenkezőleg, több esze van, mit valamennyi csigának, farkasnak együttvéve.

– Ide hallgass! Én már holnap hajnalban elindulok, elbújok a tisztás túlsó felén, s amikor a farkas odaért, elkiáltom magam: – Hopp, én már itt vagyok! – Úgysem tud megkülönböztetni minket, és azt fogja hinni, hogy te vagy az…

A csiga annyira megörült a ravasz tervnek, hogy egy szentjánosbogarat szalasztott rögtön a farkashoz, azzal üzente, hogy reggel kiáll a versenyfutásra.

Így is történt. Reggel már ott állott a farkas és a csiga a tisztás elején.

– Egy, kettő, három, indulhatunk! – kiáltott a csiga, és úgy nekirugaszkodott, mintha meg sem akarna állni a világ végéig. A farkasnak se kellett több, nem nézett ő semerre, csak szedte a lábait és nekivágott a tisztásnak. De mielőtt a tisztás végére ért volna, már megszólalt a csiga felesége:

– Hopp, én már itt vagyok!

– Node ilyet – dörmögött a farkas –, hogy te előbb ideértél. Biztosan nagyon lassan szedtem a lábaimat. Szaladjunk most visszafelé, és ha megint te győzöl, akkor nemcsak a nyuszifogatot, hanem a polgármesterséget is neked adom.

A csiga felesége persze nem kérette magát, ő is úgy tett, mint aki futni készül, aztán elbújt egy lapu alá. A farkas pedig futott lóhalálában, de hiába, mert a tisztás másik felén már ott kiáltozott a csiga:

– Hopp, én már itt vagyok!

Így lett a csiga az erdő polgármestere, és így lett az övé az erdő híres nyuszifogata is. Meg is látogatta még aznap a rokonait, a feleségét is magával vitte, és az egész csigarokonság a rászedett farkason nevetett. De úgy nevettek, hogy majdnem kiestek a házukból…!

Zelk Zoltán: Egy búzaszem története

Meleg, kora nyári délután volt, a búzatábla hajladozva susogott a gyenge szellőben. A búzatábla mélyén lakó fürj- és fogolycsaládok már csomagoltak; tudták, holnap lesz az aratás napja, s ők mehetnek új hazát keresni. Gondterhesen készülődtek: hol találnak ilyen jó otthont, amely így megvédi kicsinyeiket a vércsék és a puskagolyók ellen? Alig aludtak ezen az éjszakán, s kora hajnalban már búcsúzni kezdtek egymástól és jó szomszédaiktól, a pipacsoktól és búzavirágoktól.

Ezek voltak a legszomorúbbak, a piros pipacsok és a kék búzavirágok. Harmatkönnyeket sírtak, amikor az öreg fürjek búcsúszavait hallották, s egy búzavirág így szólott:

– Ó, hogy irigyelünk benneteket! Bárcsak nekünk is szárnyunk lenne, és veletek mehetnénk!

Egy öreg fürj vigasztalni kezdte:

– Sose búsulj, bölcsen van ez így. A madarak repülni tudnak, ti meg itt nőttök és illatoztok a búzatábla közepén.

Alighogy felröppentek az útra kész madarak, már jöttek is az aratók, s nekifogtak a munkának. Estére már csak szúrós tarló maradt a búzaföld helyén, s a hajdani búzakalászok kévébe rakva várták sorsukat: a cséplőgépet, a malmot, a liszteszsákot és a kenyérsütő kemencét.

Egyetlenegy búzaszemecske kivételével, amelyik aratás közben elgurult. Örült is a szabadságnak, mert hallotta hajnalban a fürjek és virágok beszélgetését, és semmi kedve sem volt ahhoz, hogy lisztté és kenyérré változzék. Ha már ez a búzaszemek sorsa – gondolta –, akkor ő nem lesz búzaszem, inkább fürjjé változik.

„Csakhogy a fürjek repülni tudnak – gondolta újból –, nekem pedig nincsen szárnyam… Akkor tücsök leszek… – határozta el –, az is itt él a földön, az se tud repülni.”
245

Csakhogy este ciripelni kezdtek a tücskök, ezek a kedves réti cigányok, s a búzaszem szomorúan állapította meg, hogy tücsök sem lehet belőle, mert nem tud ciripelni…

„Akkor mezei egér leszek!” – határozta el, mert látta, hogy a mezei egerek megélnek a tarlón is. Csakhogy a mezei egerek futkosni tudnak, és házat ásni a föld alatt – látta a búzaszem, és szomorúan mondogatta, hogy neki nincs ilyen tudománya.

„Hát mit csinálhatnék? – töprengett egyre szomorúbban. – Legjobb lenne, ha odagurulnék testvéreimhez, s engem is elvinnének a cséplőgéphez és a malomba.”

Így búsongott három nap és három éjjel. Harmadnap aztán hatalmas zápor kerekedett, s a búzaszemecskét beverte a földbe. Milyen nagy volt a csodálkozása, mikor a föld mélyén megszólalt egy göröngy, és azt mondta neki:

– Most már jó helyen vagy. Jövő tavaszra majd kibújsz a földből, nyárra szép búzakalász lesz belőled, és újból learatnak.

A búzaszemecske már nem búsult. A nagy fáradtságtól elaludt, és fürjekről és pipacsokról álmodik jövő tavaszig.

Zelk Zoltán: Az asztal álma

A madarak elköltöztek az erdőből, még a cinkék és a varjak is koldulni mentek a városba, csak a láthatatlan szárnyú szél röpködött a didergő fák között. Egyik hajnalon aztán leesett az első hó, s az őzek és a szarvasok hangos sírással siratták a messzi tengereken is túl járó nyarat.

A fák nem búsultak, ők tudták, hogy nem lesz így örökké, nemsokára kitavaszodik, rügyet, virágot, lombot hajtanak, s visszatérnek hozzájuk a madarak is. De egyszer mégis megrémültek. Favágók jöttek az erdőbe, s kivágták a legöregebb fákat. A többiek megsiratták őket, aztán élték tovább szép erdei életüket. Csak egy fiatal tölgyfa szomorkodott továbbra is, mert az ő sudár bátyját is elvitték a favágók. Nem is hallott róla semmi hírt sokáig. Míg aztán tavasszal egy hazatérő cinke reászállott, és így szólott:

– Nagy hírt hozok neked! A városban bekopogtam egy ablakon egy kis morzsáért, s ott láttam a szobában a te szép bátyádat! Megismertem, pedig már nincsenek lombjai, nincsenek ágai, szekrény lett belőle…

A cinke elhallgatott. A fiatal tölgyfa pedig ettől kezdve csak arra vágyott, bárcsak őt is elvinnék a favágók, talán újra találkozhatna a bátyjával…

Ezt álmodta az asztal, s ezt álmodja ő minden éjszaka, mert ő volt a fiatal tölgyfa, s beteljesedett az álma: örökké itt élhet bátyja, a szekrény mellett.

Zelk Zoltán: A szekrény álma

Mindenki aludt már a szobában, csak a falióra ketyegése hallatszott. A bútorok is elaludtak.

Ugye, nem tudtátok, hogy a bútorok is szoktak aludni, s nem hinnétek, hogy álmodni is szoktak? Pedig így van. S most elmondom nektek, mit álmodtak azon az éjszakán a szoba bútorai.

Egy piros csőrű, sárga lábú madár szállott a levegőben, fölötte felhők, alatta útra kelt falevelek. De hiába kémlelte a tájat, sehol egy fa, melyen megpihenhessen. Pedig már fáradt volt a piros csőrű madár, nagyon fáradt. Kilenc folyón, három hegyen és kilencszázkilencvenhárom rét fölött repült át, s boldogan lepihent volna akármilyen csenevész bokron, akármilyen kopár faágon. Pedig nem ok nélkül kelt ilyen messzi útra. Azt hallotta egy sárga csőrű, piros lábú madártól, hogy túl a hegyeken s túl a kilenc folyón, egy erdő közes-közepében van egy tölgyfa. Akkora tölgyfa nincs több az országban, s olyan öreg, hogy még arra is emlékszik, mikor a szél kibújt a barlangjából. De még arra is, mikor a nyulak farkasvadászatra jártak a szomszéd erdőbe.

Ezt a tölgyfát indult megkeresni a piros csőrű madár, mert ezen a fán szeretett volna fészket rakni.

Szállt is már, repült egy fél napja, mondtam is, hogy elfáradt, megszólított hát egy alatta repülő falevelet:

– Hová, hová falevél?

– A szomszéd erdőbe, a jegenyefához!

– Mért mégy oda, falevél?

– A gazdám küldött üzenettel!

– Aztán ki a te gazdád, falevél?

– Még azt sem tudod? Ő az ország legnagyobb tölgyfája!

– Akkor te az én falevelem vagy! – kiáltotta boldogan a piros csőrű madár. – Éppen a gazdádat keresem!

– Azt pedig könnyen megtalálod – igazította útba a falevél. – Ne nézzél se jobbra, se balra, repülj csak egyenesen, és számoljál kilencszázkilencvenkilencet. Mire az ezrediknél tartanál, már ott leszel a tölgyfa felett!

Így is történt. S a piros csőrű madár másnapra már olyan gyönyörű fészket rakott, hogy még a madarak királya se látott olyan szépet. Örült is neki álmában a szekrény, hiszen ő volt az a csodálatos tölgyfa, mielőtt még kivágták, mielőtt az asztalosműhelybe vitték, mielőtt szekrény lett belőle.

Zelk Zoltán: Köd és fény

Egy téli reggelen, amikor Lajcsi iskolába indult, olyan nagy köd ereszkedett a városra, hogy még a szomszéd házakat sem lehetett látni. Lajcsi egyedül botorkált a vastag ködben, míg egyszer csak valaki megérintette a vállát.
" Ki lehet az?"- kérdezte magában, s kiváncsian hátra nézett. El is csodálkozott, mert az útszéli fa ága érintette meg a vállát. S kisvártatva meg is szólalt a fa:
- Hová mégy, kisember?
- Iskolába.
-De hát odatalálsz ilyen ködben? - Megbillent a fa, s két falevél hullott a földre.
Lajcsinak úgy tűnt, mintha a fa sóhajtott volna. Ezért megkérdezte:
- Szomorú vagy?
A fa megrázta ágait.
- Igen, szomorú vagyok - felelte.
- A lehullott leveleidet sajnálod?
- Nem, nem azt. Hiszen tavaszra mindig új, zöld hajtásaim nőnek.
- Hát akkor fázol talán? - faggatta Lajcsi. De a fa azt felelte, hogy vastag kérge megvédi őt a hideg ellen.
- Tudom már, miért vagy szomorú! - kiáltotta Lajcsi.- A köd miatt, a sűrű köd miatt.
A faágak igent bólongattak:
- Azért, a köd miatt. Mert én tudom, mi a köd, és azt akarom neked elmondani.
Lajcsi kiváncsian hallgatta az öreg fa elbeszélését.
- A világ tele van szomorúsággal, s a köd az emberek szívéből kiáradó szomorúság.
- De alig mondta el ezt a fa, a köd oszlani kezdett s egyre erősebbek és fényesebbek lettek a napsugarak. Lajcsi felkiáltott:
- Hát a fény micsoda? A fény, ami elkergeti a ködöt?
- A fény pedig a reménység, ami a szomorú és meggyötört emberek szívéből árad. S ez a fény örömmé válik egyszer, s elűzi a szomorúságot, mint a napsugarak a ködöt. - A lehealó ágak most fölegyenesedtek, s megfürödtek az aranyos napsugarakban, Lajcsi pedig vidáman szaladt az iskolába.

Hét nap

( Zelk Zoltán meséje )

A világ végén is túl három lépéssel, de az is lehet, hogy néggyel, volt egy rét. Ezen a réten toronymagas fűszálak nőttek, olyan selymes, puha fűszálak, hogy nem csoda, ha a Nap is ide tért éjszakai nyugovóra, itt aludtak nappal a Hold és a csillagok. Itt lakott a hét világ lusta is: Vasárnap, Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, Péntek, Szombat. Itt hevertek a toronymagas fűben, még csak játszadozni se akartak a vidám csillagokkal, hiába hívták őket.
Ezért aztán egyik este a Nap magával hívta régi barátját, a Szelet. Elmondta neki, milyen hét világlustája koptatja itt a füvet. Ő már nem tud mit csinálni velük, talán a Szél kitalál valami okosat.
– Előbb alszom egyet – felelte a Szél –, mert kilenc hegyen, hatvanhat erdőn és kilencvenkilenc folyón repültem ma keresztül, s bizony elfáradtam egy kicsit. – Ezzel aztán betakaródzott a toronymagas fűbe, és elaludt.
Hajnalban a szél már talpon volt. egyenest a hét lusta felé tartott, s akkorát fújt az egyikre, Hétfőre, hogy az menten repülni kezdett. Repült, repült, meg sem tudott állni másnap hajnalig, akkor aztán holtra fáradtan visszarepült a rétre.
Nosza, rögtön körülfogták testvérei, és kérdezgették, hol, merre járt, hol mit látott. Nem is győzték hallgatni, annyit beszélt Hétfő:
– Hej, ezt se hittem volna, kedves testvéreim, mi minden látnivaló van a nagyvilágban! Tengerek, erdők, hegyek, városok, falvak! S menyi ember! Több, mit ahány fűszál van ezen a réten!
– Hát ezt már én is látni akarom! – kiáltotta Kedd, s azonnal nekiindult a világnak.
Alig várták a testvérei, hogy újból hajnal legyen, s visszajöjjön. Mikor aztán visszaérkezett, ő is olyan csodálatos dolgokról mesélt, hogy most már Szerda is rászánta magát az útra. Már éppen indulni akart, mikor Kedd utána kiáltott:
– Vigyél valamit az embereknek, mert folyton így sóhajtoztak felém: "Megint egy nap és nem hozott semmit ..."
Törte a fejét Szerda, hogy mit vigyen az embereknek, de nemsokára elhatározta, hogy visz nekik egy jó, kiadós esőt. Telerakta a batyuját kövér felhőkkel, s olyan eső szakadt másnap a földekre és a kertekre, hogy az emberek nem győztek hálálkodni, mert bizony már nagyon nagy szükség volt az esőre. Boldog is volt Szerda, s hazajövet el is hencegett testvéreinek, hogy minden ember őt dicsérte.
Csütörtök se hagyta magát. Ha ennyire szeretik az emberek az esőt, hát majd ő is visz nekik, de kétszer annyit, mint öccse, Szerda ...
Na hiszen lógott is az orra, mikor másnap hajnalban visszatért! Elpanaszolta, hogy minden ember szidta őt, hogy: "Brr, de csúf Csütörtök! Már megint esik az eső!"
– Hát akkor én napsugarat viszek – határozta el Péntek, s nem is bánta meg, mert országszerte így beszéltek az emberek: "De szép napsugaras idő van ma! ..."
Aztán Szombat, majd Vasárnap következett. S azóta is, mióta világ a világ, mindig szép sorjában útrakelnek a napok. Utána pedig kipihenik magukat, a toronymagas, selyempuha fűben.

Egy asztal élete

( Zelk Zoltán elbeszélése )

Szép tágas szobában élt egy asztal, kényes, finom bútorok között. Boldogan nézegette magát a nagy falitükörben, s amikor meglibbent rajta a selyemmel hímzett terítő, így szólt a szomszéd bútorokhoz:

Látjátok, szebb ruhám van, mint a gazdaasszonyunknak.

Szóval nagyon elégedett és boldog volt az asztal ebben a cifra környezetben, s örült, hogy ebéd- és vacsoraidőben telerakták pompás falatokkal.

De ahogyan elmúltak az évek, lassan megkopott rajta a fényes furnér, kicsorbultak a lábai, és csúnya repedések szántottak végig rajta. De még mindig hivalkodva nézte magát a tükörben, nem akarta észrevenni, hogy bizony már megöregedett. Pedig olyan gyenge és rozoga volt már ekkor, hogy majdnem az egész napot átszunyókálta. Így történt, hogy amikor egy reggel felébredt álmából, az ócskapiacon találta magát.

Azt hitte, hogy még mindig álmodik, sehogy sem tudta elképzelni, hogy ilyesmi megeshetik vele. De amikor másnap egy szegény viskó falai közé vitték, néhány ütött-kopott bútor társaságában, tudta már, hogy ez nem álom, hanem valóság.

Így hát új élete kezdődött az asztalnak, s ahogy múltak a napok, egyre jobban megszokta új életét. Itt bizony üresen állott, se szép terítő, se pompás ételek nem görnyedtették. Sehogy sem tudta ezt megérteni. Örökké azon tűnődött, hogyan lehet az, hogy régi gazdái annyi jót ettek délben, este. Itt pedig van olyan nap, hogy csak kenyér jut az asztalra, s néha csak egy bögre színtelen leves. Most már az asztal is tudta mi a szegénység, s együtt búsult az éhes gyerekekkel, s együtt örvendett velük, ha olykor teli fazekat, vagy jó meleg cipót tettek rája.

Így folyt az élete, míg aztán egy fogvacogtató téli napon apróra vágták. Eleinte nem értette, miért bántják, de amikor tüzet raktak vele a rozsdás kályhában, s fázó kisgyerekek boldogan dörzsölték kezecskéiket a lobogó tűz mellett, az asztal is boldogan felsóhajtott a lángok között: 

Legalább ennyi örömet okozhattam szegényeknek!

A kaszáslegény

(Norvég népmese, átdolgozta Beke Margit)

Egy legény el akart szegődni kaszásnak, de az ő vidékén már nem kapott munkát, elindult hát északra, gondolta, a hegyek között későbben kezdik a kaszálást, talán még jókor érkezik. Vándorolt, vándorolt, meredek sziklákon kapaszkodott, rohanó vizeken gázolt keresztül. Alkonytájt sűrű köd támadt, havazni kezdett. A legény elvétette az utat. Behúzódott hát egy barlangba, hogy ott várja meg a reggelt. Tüzet rakott, elővette kenyeres tarisznyáját, és nekilátott a falatozásnak. Egyszer csak mintha szűkölést hallott volna, és csakugyan - ahogy kinéz, hát egy sovány, vörös kutya áll a barlang szája előtt. El nem tudta gondolni, honnan került oda a kutya, mikor se tanyának, se pásztorszállásnak, se semmilyen emberi hajléknak nyomát se látta a környéken, de azért behítta a szegény állatot, hogy ne fagyoskodjon odakinn, pár falatot is vetett neki. Aztán feje alá tette tarisznyáját, elnyújtózott a földön, és elaludt.

Álmában egy tündérasszony jelent meg előtte, és egy kaszát adott neki ezekkel a szavakkal: "Úgy vigyázz rá, hogy másnak a kezébe ne kerüljön, és fenőkő ne érje a pengéjét!" Mikor felébredt, csakugyan ott találta a rozsdás kaszát a tarisznyája alatt. "Sokra aligha megyek vele - gondolta -, kivált ha fenni se szabad, de mivel ilyen különös módon jutottam hozzá, most már magammal viszem." Sütött a nap, könnyen eligazodott, és nemsokára emberlakta vidékre ért.

Munkát azonban itt se kapott; javában kaszáltak már mindenütt. Csak az erdőszéli nagy réten állt még érintetlenül a kövér fű. A legény megtudta, hogy az a rét egy gazdag özvegyasszonyé, aki többnyire maga dolgozik a rétjén, és bár későbben kezdi, mint más, hamarább elkészül. Éppen ezért nem szívesen szegődnek el hozzá az emberek - kicsit félnek tőle.

- No de ha nincs más választásod, próbálj szerencsét nála - tanácsolták a mi legényünknek a gazdák.

És hát csakugyan nem volt más választása. Az asszony felfogadta, azt mondta, egy hétig nála maradhat, de fizetést nem kap, csak ha annyi füvet lekaszál, hogy ő, mármint a gazdasszonya, szombat estélig nem tudja összegereblyélni. A legény szorgalmasan dolgozott öt napig. Kaszája csuda jó szerszám volt, fenés nélkül is olyan könnyen vágta a füvet, hogy többre ment, mint otthon harmadmagával. De péntek este mégis nyugtalanság fogta el. Hátha az asszonya gereblyéje se közönséges szerszám, és még többet tud, mint az ő kaszája? Éjjel, álmában újra megjelent neki a tündérasszony, és azt mondta, kora reggel menjen majd a kovácsműhelybe, szedje össze, ahány kaszát ott talál, és vigye ki a rétre. A legény úgy is tett. Mikor látta, hogy gazdasszonya öt gereblyét hoz, és négyet csak úgy letesz a rendek közé, jó messzire egymástól - figyelte, mi lesz. Hát az lett, hogy amíg az asszony gereblyélt, a másik négy gereblye is dolgozott, a maga erejéből. A legény lerakta a kaszákat a fűbe, jó messzire egymástól, és míg ő a magáét suhogtatta, azok is szorgalmasan dolgoztak. Így aztán mégse fogott ki rajta a boszorkány - hiába gereblyélt ötször-tízszer annyit, mint más, a levágott fű több volt, hogysem győzte volna. A legény ott maradt nála, jó dolga volt, most már szép fizetést is kapott, idővel házat épített magának, megházasodott, és ma is boldogan él, ha meg nem halt.

Kivágjuk? Ne vágjuk ki?

(Japán népmese, átdolgozta Fazekas László)

Élt egyszer valahol egy szegény öregember. Elment egy szép napon az erdőre fát vágni.

Ment, mendegélt az őserdőben, évszázados fák alatt, amikor egyszerre csak, honnan, honnan nem, hangokat hall. A hangok szünet nélkül, szakadatlanul suttogták:
- Kivágjuk? Ne vágjuk ki? Kivágjuk? Ne vágjuk ki?

A suttogás csak nem akart abbamaradni, úgyhogy végül is az öreg így felelt vissza:
- No, hát ne vágd ki, amit nem akarsz, de vágd ki, amit ki akarsz vágni!

És mi történt erre?

A fák magas koronájából záporozni kezdett az arany, megszámlálhatatlan kisebb és nagyobb arany hullott alá a magasból, mintha a fák őszi, elsárgult leveleiket hullatták volna. Az arany mind az öregember vállára hullott, úgyhogy végül majd összerogyott a nagy teher alatt. Gyorsan hazafelé indult, de úgy belefáradt a rengeteg arany cipelésébe, hogy alig tudott bevánszorogni az ajtón.

Otthon aztán kezdte leszedegetni az aranyat a hátáról meg a válláról. Behívta a feleségét is, hogy segítsen. Amint készen voltak vele, csak nézték-nézték, bámulták a rengeteg kincset, és nem akartak hinni a szemüknek.

Egyszerre gazdagok lettek.

De meghallotta az irigy és gonosz szomszéd, mi történt az öregekkel, és elhatározta, hogy ő is szerencsét próbál az erdő fáival. Hát hogyne! Ha ilyen egyszerű a dolog! Másnap fel is kerekedett, és elindult az erdőbe.

Alig ért a sűrűbe, hallja ám a suttogást:
- Kivágjuk? Ne vágjuk ki? Kivágjuk? Ne vágjuk ki?

Ugyancsak megörült, hogy ilyen jól megy minden, és visszafelelt:
- Ne vágd ki, amit nem akarsz, de vágd ki, amit ki akarsz vágni!

Erre aztán záporozni kezdett a fák koronájából - de nem ám az arany, hanem a puha és nyúlós fenyőgyanta. De a gonosz olyan mohó volt, hogy hatalmas fűzfavessző kosarat tartott a fa alá, ebbe hagyta zuhogni az aranyszínű folyadékot, míg összerogyott a teher alatt. Nagy üggyel-bajjal hazavánszorgott a kunyhójába, és így szólt a feleségéhez:
- Hé, asszony! Hozd csak gyorsan a fáklyát, nézd meg, micsoda kincseket hozok!

Hozta is az asszony azonnal a világosságot, de egy babszemnyi aranyat sem talált, hiába nyüzsgött, forgott a fáklyával a kosár körül. Addig-addig keresgélt, egyre közelebb tartva a lángot az emberhez, hogy jobban lásson, míg végül tüzet fogott a gyanta, és lángra lobbant, sercegve, sisteregve égni kezdett, és a kunyhó mindenestül hamuvá, porrá égett.

A csodálatos cinege

(Olasz mese, átdolgozta Végh György)

Élt valahol fent, a messzi hegyekben egy bányász, akinek már régóta nem volt munkája, s ezért madarászásra adta a fejét. Legtöbbször vele ment legkisebb fiacskája, a tízéves Peti is. A kisfiú egyszer kora hajnalban egyedül ment ki az erdőbe, és elbújt egy bokorban. Nem kellett sokáig várakoznia, mert honnan, honnan nem, hirtelen egy cinege szállt a lépvesszőre, s mintha az lett volna a leghőbb vágya, hogy a kisfiú azonnal megfogta, még csak szabadulni sem próbált a gyerek simogató kezéből.

Vígan fütyörészve ment Peti haza, vállán a hálóval, de a cinege is vidám volt ám, s együtt fütyörészett Petivel. Amikor Peti hazaért, leakasztotta a falról kicsinyke kalitkáját, betessékelte ajtaján udvariasan a kis cinegét, mohából ágyat is vetett neki, melléje meg friss vizet készített be és jó sok kendermagot. No, azért egy kis mákról sem feledkezett el, mert azt képzelte, hogy a cinege is szereti, hiszen az ő kedvenc eledele a mákos tészta volt.

Másnap hajnalban a cinege vidám énekszóval költötte fel kis gazdáját. Amikor Peti odament hozzá, hogy megint friss vizet adjon neki és néhány újabb tökmagot, nagy álmélkodására egy icipici kis tojás feküdt a mohán, mint valami kicsi ékszer. S nem is közönséges tojás volt az, hanem tündökletesen fénylő pici aranytojás. Másnap kora reggel bement a bányász a városba, megkereste az aranyművest, és megmutatta neki a kincsét. Ha láttátok volna, hogy elcsodálkozott az aranyműves, mert bizony még sohasem került aranytojás a kezébe, s ahogy lemérte a mérlegen, annyit nyomott, hogy a szegény bányász egy egész kalap pénzt vitt haza érte.

S ez aztán így ment napról napra, sok-sok hónapon át. Minden reggel, amikor a kisfiú odament a kalitkához, hogy megitassa és megetesse hűséges cinegemadarát, mindig ott feküdt a mohán a tündökletesen fénylő pici aranytojás. Egy reggel azonban, amikor szokása szerint ismét odalépett a kalitkához, a kis cinege váratlanul emberi hangon szólalt meg:

- Most már elég pénzetek van, vegyetek rajta egy veteményeskertet, sok-sok gyümölcsfával, tartsatok méheket, és dolgozzatok szorgalmasan. Engem pedig engedjetek szabadon, és ígérjétek meg, hogy soha többet nem fogtok kint madarat az erdőben. Ha megszegnétek tilalmamat, akkor egy reggel arra ébredtek, hogy a veteményeskertnek meg a gyümölcsfáknak hűlt helye lesz. Mindezért cserébe csak annyit kérek tőled, hogy vess el egy kis mákot is a kertben, hogy ha majd néha eljövök ide vendégségbe hozzátok, megkínálhass vele, mert tudod, igen-igen megkedveltem.

Peti szabadon engedte a kis cinegét, és az fütyülve, trillázva, vidáman repült el az erdő felé. Mindannyian megfogadták a tanácsát, szorgalmasan dolgoztak, szépen meg is éltek.

Persze a mákültetésről sem feledkezett el Peti - már csak a mákos tésztái miatt sem -, és minden héten egyszer vendégségbe várta a valamikor tündökletesen fénylő pici aranytojást tojó cinegét. S ilyenkor akkora füttykoncertet csaptak, hogy elhallatszott hetedhét országba, s mindaddig fütyültek, amíg be nem rekedtek.

A sárga Zsuzsi

(Német mese, átdolgozta Bor Ambrus)

Hallod, hogy csilingel az utcán a Zsuzsi? Most elszalad majd a végállomásig, onnan visszajön, végül nagy csilingeléssel begurul abba az óriási pajtába, ahol a villamosok alusznak.
- Te, Böske! - szól oda a hatosnak. Mert minden villamosnak van neve, és a kocsik azon szólítják egymást.
Hanem a hatos már régen elaludt. Erre a negyvenhatost kérdezte meg a sárga Zsuzsi:
- Boriska, talán bizony te is alszol már?
- Hagyjál békén! - morogta a negyvenhatos, mert ugyancsak álmos volt.
Zsuzsi mérgelődött.
- Unalmas társaság vagytok, mondhatom! - kiáltotta, s apránként annyira dühbe gurult, hogy még a kerekein is gurulni kezdett, dühösen megindult, és nekidöccent a nagykapunak. Hanem a kaput aznap nem zárták be, és a lökéstől kinyílt.
Zsuzsi meg is ijedt, olyan gyorsan szaladt ki a kocsiszínből. De aztán örült,mert pompásan ment a dolog így egyedül is. Próbaképpen csengetett egyet: csingiling!
Először a megszokott útvonalán gurult. Amikor felbukkant az első megálló, hűségesen és rendesen megállt, és várta az utasokat, hátha fel akar szállni valaki. Végül eszébe jutott, hogy hiszen éjszaka van, ilyenkor alszanak az utasok, de meg nem is utazhatna rajta senki, mert nem hozott magával jegyeket.
Nagy rémületére azonban hirtelen két ember kapaszkodott fel a kocsira. Nagy, nehéz zsákot cipeltek magukkal: tolvajok voltak.
Nem azért okos villamos a Zsuzsi, hogy ne jusson mindjárt eszébe, mit kell tenni ilyenkor. Megindult végül. Nem sokára vissza is ért a saját vonalára. Csak éppen be kellett fordulnia még jobb felé, s már látta is az őrszobát. Ismerte pontosan, elvégre naponta hússzor is elszaladt mellette. Elkezdett hát már a sarkon csöngetni, éktelen zenebonát csapott; ki is szaladt rögtön két rendőr az őrszobából megnézni, mi történt.
Erre Zsuzsi olyan vadul fékezett le, hogy a sínek úgy hányták a szikrát, akár a tűzijáték, s olyan hirtelen állt meg, hogy a két tolvaj, bumm! - fejjel egymásnak szaladt.
A rendőrök aztán az őrszobáról mindjárt felhívták a közlekedési vállalat igazgatóját. Az persze először nem akarta elhinni a történetet. Erre azt ajánlották neki, hogy jöjjön el talán személyesen a sárga Zsuzsiért. Hát ezt meg is tette korán reggel.
A Zsuzsi annyira elfáradt a nagy kaland izgalmaitól, hogy éppen szunyókált egy kicsit, de mikor a villamosok vezérigazgatója megsimogatta ,rögtön felébredt.
- Tulajdonképpen megérdemelné, hogy délig alhasson - vélte az igazgatója. Bevitte a Zsuzsit a nagy kocsiszínbe, és kiadta a parancsot, hogy senki meg ne zavarja az álmát.
Hát ezért nem jött a múltkor reggel a mi sárga Zsuzsink. Egész délelőtt alhatott, mert elfogta a két tolvajt. A kocsifelvigyázó meg azt mesélte, hogy tisztán lehetett hallani, amint Zsuzsi álmában többször felnevetett.

Süketek városa

(Ujgur népmese, átdolgozta Rab Zsuzsa)

Volt valahol, a nagy hegyek között egy város. Arról volt nevezetes, hogy valamennyi lakosa süket volt. Megvoltak különben jól, csak éppen szót érteni nem tudtak egymással.
Egy városbeli embernek egyszer elkószált három kecskéje. Elindult megkeresni őket. Ahogy kiért a mezőre, egy szántogató paraszttal találkozott. Ráköszönt:
— Adjon isten! Nem láttad-e erre a három kecskémet?
Süket volt persze mind a kettő, mint azon a környéken mindenki. Senki sem értette, mit mond neki a másik.
— Mit akarsz tőlem? ― kiáltotta a paraszt. ― Ez a föld az enyém. Egészen addig a fáig, ni! ― És egy magas fára mutatott.
Elindult hát arrafelé az ember, a kecskéi után. Meg is találta őket hamarosan. Visszafelé újra megállt a paraszt előtt.
— Köszönöm, testvér, hogy megmutattad, merre szöktek a kecskéim. Hálából neked adom ezt a sánta gidát. ― És rámutatott a sánta gidára.
Megijedt a paraszt.
— Én bizony színét sem láttam a kecskéidnek! Ha megsántult, nem én vagyok a vétkes benne!
Kiabáltak, hadonásztak, de csak nem értettek szót egymással. Egyszer csak egy lovas ember termett előttük. Megállították: tenne köztük igazságot.
— Az úgy volt ― kezdte a kecskék gazdája ―, hogy elveszett három kecském. Ez az ember megmutatta, merre szöktek. Hálából neki akarom adni ezt a sánta gidát, de úgy látszik, keveselli, a legszebbiket akarja.
A paraszt meg elpanaszolta:
— Szántogatom itt a földemet békességgel. Ez meg idejön, és azt kérdi, meddig enyém ez a föld. Mutatom, addig a fáig. Akkor ez az ember elmegy, visszajön három kecskével, és azt kiabálja, hogy én ütöttem el a gida lábát. Szállj le a nyeregből, uram, tégy igazságot! ― Azzal megragadja a ló kantárját.
Megmérgesedett a lovas. Most meg az kezdte a kiabálást:
— Ez a ló az enyém! Én neveltem csikó korától! Nem adom!
Addig-addig huzakodtak-civakodtak, míg eszükbe jutott, hogy elmennek a kádihoz, tegyen igazságot az. El is mentek, elbeszélték neki a bajukat, hárman háromféleképpen. Hallgatta a kádi, s azt felelte végül:
— Hát ha mind a hárman azt mondjátok, hogy láttátok az újhold sarlóját, akkor holnap megülhetjük a fiatal hold ünnepét!
A három békétlenkedő összetanakodott.
— Azt mondja a kádi, megbüntet bennünket, ha ki nem békülünk. Akkor bizony jobb, ha nem civakodunk tovább.
Azzal békességben hazaindultak.

A mocsári manók meg az élet vize

(Szibériai népmese, átdolgozta Rab Zsuzsa)

Élt egyszer a messze Szibériában, valamikor nagyon régen, egy vándorló kedvű vadász. Jártában-keltében egy irdatlan nagy mocsár akadt az útjába. Vad át nem jutott, madár át nem röpült rajta, akkora volt.

Hanem a vadászt nem olyan fából faragták, hogy egy mocsártól megijedjen. Kapta magát, nekiveselkedett, át akarta ugrani. De nem ugrott elég nagyot, s épp a mocsár közepébe pottyant, egy nagy zsombékra.

Körülnézett, s elállt szeme-szája: egy sereg megnyergelt, fölszerszámozott nyúl ugrándozott körülötte. Úgy ficánkoltak, mint a jóvérű paripák.

De ámult még nagyobbat is a vadász! Mert egyszer csak apró emberkék bújta elő a zsombékok alól: a mocsári manók. Fölpattantak a nyúlparipák hátára, odavágtattak a mi vadászunk elé, köszöntötték szépen, aztán mindjárt elpanaszolták neki nagy bajukat:
- Csak te segíthetsz rajtunk, földi halandó! Ragadozó vad pusztít a birodalmunkban: a coboly. Úgy látjuk, vadász vagy. Lődd le azt a fenevadat!

A mi vadászunk fogta az íját, megkereste a cobolyt, leterítette, s vitte a mocsári manóknak. Örvendeztek a manók, nem győztek hálálkodni:
- Nagy jót tettél velünk, vadász! Bizony megháláljuk, nem maradunk adósaid. Adunk neked az élet vizéből. Eredj haza, és várj bennünket.

Hazament a vadász a völgybe, ahol lakott, s megvitte a hírt atyafiságának, nemzetségének: hamarosan halhatatlanok lesznek. Eljönnek a mocsári manók, és hozzák az élet vizét.

Várták-lesték a vendégeket. Az asszonyok sütöttek-főztek, az emberek fát aprogattak, tüzet élesztettek, a gyerekek még álmukban is a mocsári manókról beszéltek.

Egy nap aztán megérkeztek. Porzott az út utánuk, úgy vágtattak nyúlparipáikon vezérük fenyőfa bödönkében hozta az élet vizét.

Amikor az emberek meglátták, micsoda paripákon ügetnek, olyan harsány nevetésre fakadtak, hogy rengett a hasuk belé.

Megharagudtak a mocsári manók, le se szálltak nyúllovukról. Fogta a vezérük a fenyőfa bödönét, s ráloccsantotta az élet vizét a cirbolyafenyőkre. Aztán visszavágtattak a mocsárba.

Azért öregszenek meg azóta is az emberek, s ezért zöldellnek száz meg száz évig Szibéria erdeiben a cirbolyafenyők.